SZÉKELYUDVARHELY – A fecskék meghozzák a tavaszt! – ÁTADTÁK A BÁLINT ANDRÁS-DÍJAT

Huszonöt éve, minden év decemberében, a csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány emlékdíjjal tünteti ki azokat a székelyföldi írókat, költőket, szerkesztőket, akik tehetséggel, felelősséggel, példaszerű tartással és elkötelezettséggel szolgálják és képviselik a régió magyarságának érdekeit. Szerda délután a Hargita Népe munkatársa, Simó Márton író, szerkesztő és Zsigmond Attila televíziós szerkesztő-rendező vehette át a rangos elismerést. “SZÉKELYUDVARHELY – A fecskék meghozzák a tavaszt! – ÁTADTÁK A BÁLINT ANDRÁS-DÍJAT” olvasásának folytatása

SIMÓ MÁRTON – Rendszerváltás, forradalom és értelmezés

Nagyon élénken emlékszem arra a decemberi napra, amikor vonaton jöttem hazafelé a Regátból 1989. december 23-án. Én a létezett szocializmus végét koncsentrán értem meg. Sokan tudják, hogy ez mit jelentett. Sokan nem. Munkaszolgálat volt a javából – bizony –, olyan feladatokat végeztettek el a hadra fogható férfiakkal akkortájt, amit másképp, jószántából senki civil nem szívesen vállalt. Még jó pénzért sem. “SIMÓ MÁRTON – Rendszerváltás, forradalom és értelmezés” olvasásának folytatása

SIMÓ MÁRTON – Az én adventem

Rosszul kezdődött számomra ez a december. Legalábbis az eleje elég hitvány volt. Nem lelki, hanem jobbára másfajta gondok, bajok kötötték le a figyelmemet. Nem az foglalkoztatott, és nem az izgat elsősorban most sem, hogy nyakunkon a tél. Banális, teljesen hétköznapi részletkérdésekkel foglalkozom. Mert kell, hiszen annak ellenére, hogy nem csak hegedüléssel töltöttem a nyarat, mint ama tücsök a La Fontaine nevű úriember által hátrahagyott fabulában, hanem – látszólag – hangyaszorgalommal dolgoztam, de elég szerény az éléskamránk és lapos lyukas zsebemben a bugyelláris. “SIMÓ MÁRTON – Az én adventem” olvasásának folytatása

SIMÓ MÁRTON – ÉN NEM AKAROK NÉGER LENNI!

Mostanában már nem illik így nevezni színes bőrű felebarátainkat. A „nigger” mögötti jelentést pejoratívnak érezzük, és az is, ha úgy vesszük, kirekesztő bélyeg. Mondjuk – úgy ötven évvel ezelőtt – nem így volt még. Nálunk, a létezett átkos rendszerben sem, igényes környezetben lehetett mondani, irodalmi alkotásban nyugodtan le lehetett írni, a közbeszédben pedig egyértelműnek tartottuk, hogy a néger, az néger. Úgy volt, hogy a „színes”, hogy a „negró”, az fekete. “SIMÓ MÁRTON – ÉN NEM AKAROK NÉGER LENNI!” olvasásának folytatása

HIGGADTAN HORTHYRÓL – Catherine Horel könyve kapcsán

Egyesek azt mondhatják,  „pálcával hergelem a kutyát a kerítés túloldaláról” azzal, hogy egyoldalúan beszélek a valóságról. Egyrészt kedvemre való, hogy ábrázolván itt egyet és mást, érzékelhetem egyesek viszonyulását, másrészt pedig inkább érvelni szoktam. Szeretek értesülni a véleményekről. Az idők során hivatkoztam Engel Pál, Ablonczy Balázs, Lendvay Pál és mások meglátásaira is, én hiszek az audiatur et altera pars elvében. Végső soron, ha én nem is követem a hivatalos széljárást, ragaszkodom ahhoz, hogy elfogultságok nélkül szóljak Horthy Miklósról. “HIGGADTAN HORTHYRÓL – Catherine Horel könyve kapcsán” olvasásának folytatása

KLÍMA, HISZTI, FELELŐTLENSÉG

Olvastam valahol egy szemfüles tudósító beszámolóját, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt az egyik nagy háborút lezáró béketárgyalások egyik napján, amikor a győztes hatalmak képviselői elfogyasztották valamelyik leszerződött étterem jóvoltából a gazdag ebédet – mert a catering, vagyis a vendégélelmezés akkor is fontos volt –, majd szép öltözékükben, ahogy dukált ilyen helyeken megjelenni, s a becsületrend jelvényével, vagy egyéb plecsnikkel a mellükön, ezek a derék urak – civilek és katonák vegyesen – átsétáltak a közeli kuplerájba sziesztázni. Annak ellenére, hogy súlyos, és nemzedékek életét meghatározó döntéseket hoztak, lazán vették a szerepet, s csak mese, hogy átérezték a feladat súlyát. Talán örvendtek, hogy kiszabadultak a honi mókuskerékből, s úgy csinálhatnak történelmet meg mást, hogy azt az asszony ne lássa. “KLÍMA, HISZTI, FELELŐTLENSÉG” olvasásának folytatása

SZÁMUNKRA NEM ÜNNEP

December elseje számunkra nem lehet ünnep. Mert nem. Egyrészt azért, mert megkérdezésünk nélkül vittek át minket egy másik államba. Olyan országhoz csatoltak, amelyhez semmiképp nem szerettünk volna tartozni. Nekünk tökéletes volt itt az együttlét a mi románjainkkal Erdélyben. Lehetett volna együtt közös Transzilvániánk. “SZÁMUNKRA NEM ÜNNEP” olvasásának folytatása

BÁNJA-E A SZÉKELY (10.1.) – Szép példák, értékek elmúlása – LÓKOD, KÉNOS, HOMORÓDSZENTMÁRTON

Úgy jártuk be a helyet, hogy a községközpontot és a két „felső” falut, Lókodot és Kénost a végére hagytuk. Többfajta faluképpel találkoztunk, láthattuk, hogy itt-ott vannak próbálkozások arra vonatkozóan, hogy védjék és megfelelő esztétikai elvárások szerint alakítsák a hagyományos faluképet. Gyakran látszik az anyagiak hiánya. Viszont ahol pénz van, ott azonnal jelentkezik az idegen színekben és formákban való tobzódás is. “BÁNJA-E A SZÉKELY (10.1.) – Szép példák, értékek elmúlása – LÓKOD, KÉNOS, HOMORÓDSZENTMÁRTON” olvasásának folytatása

MILYEN AZ ÁRAMSZÜNET?

Mit mondjak? Roppant kellemetlen. A székely anyavárosban kedden – legalábbis a mi utcánkban – öt alkalommal szünetelt a villanyáram-szolgáltatás. Nem jelentette be senki. Csak úgy. Nincs is értelme a csodálkozásnak a „háromszáz gödör városában”, hiszen január óta úgy élünk, hogy jönnek-mennek a különböző szakemberek. Azt mondják, hogy minden hálózat elöregedett. Az ivóvíz-hálózat. A szennycsatorna. A gázvezeték. Talán a távközlés kábelei is. Aztán sor került a városképet igencsak rongáló villanyoszlopok „kivágására” is, legalább azon a negyven hektáron, amelyről azt mondják, hogy a történelmi városmag. “MILYEN AZ ÁRAMSZÜNET?” olvasásának folytatása

„HOL KÉSEL IRGALMAS VADÁSZ?”

Vajon milyen lesz az új világ? Milyen holnap jön? Fogalmam sincs róla. Pedig abban az illúzióban élek, hogy magam is igyekszem alakítgatni. Túlzottan azért bizakodni sem merek. A székely embert féltem leginkább, akinek itt kellene élnie és dolgoznia a szülőföldjén. “„HOL KÉSEL IRGALMAS VADÁSZ?”” olvasásának folytatása