MI, SZÉKELYEK ÉS ROMÁN BARÁTAINK (14.) – Itthon Erdélyben, Kolozsváron, a magyar és a román nyelvben

Amikor az Andrea Ghiţă nevet látjuk egy nyomtatásban megjelent kiadványban vagy valamely televíziós produkció vége-főcímében, akkor fel sem tűnik, hogy milyen különleges családi sors rejlik mögötte. Arra kértem, hogy mutatkozzék be pár szóban, valljon Születési helyéről, iskoláiról is. Interjúalanyunk magyar zsidó családból származik, Kolozsváron született, ott él és dolgozik ma is. Continue reading “MI, SZÉKELYEK ÉS ROMÁN BARÁTAINK (14.) – Itthon Erdélyben, Kolozsváron, a magyar és a román nyelvben”

EGY KULTÚRA EMLÉKEINEK LEBONTÁSA – Iohannis feladatairól

Szóval lenne, s lesz tennivaló a saját háztájon. Talán el is végzi, mert a második mandátum megszerzése mindennél fontosabb, gondolom én, ha már belevágott, így demonstrálhatja igazát és fenntarthatja önnön védettségét. Amiről viszont nagyon keveset beszélünk, s ami nyilvánvaló: ebben az országban mindennél fontosabb, mindennél előrébb való a politikai osztály élete, az a show, amelyet fenntart a rendszer, hogy igazolja önnön fontosságát… Tovább

Simó Márton

„A transzilvanizmus egyfajta kegyelmi lelkiállapot lehet” – MI, SZÉKELYEK ÉS ROMÁN BARÁTAINK

Tudor Duică villamosmérnök, publicista, civil aktivista így vall őseiről a Hargita Népe számára készült interjúban: „Családfakutatásaim során – görögkeleti és görögkatolikus nyomon haladva – egész 1733-ig tudtam az időben visszahaladni az ortodox schematizmusban. Nestor nevű szépapám jegyzői hivatalt viselt Magyarigenben, a lánya pedig Medrea ük-üknagyapámhoz ment férjhez, aki celnai illetőségű volt. Feltörekvő emberek voltak ők is Erdély korábbi társadalmában. Többen szolgáltak a felmenőim közül a hadseregben. Büszke vagyok arra, hogy a családom tagjai mindig hűségesek voltak a hazájukhoz, Erdélyhez, függetlenül attól, hogy az éppen milyen közigazgatáshoz tartozott. Ez pedig nem más, mint az érettség, a helyzet- és a szerepfelismerés jele. Amivel én is teljes lelkemből, teljes erővel próbálkozom manapság, s mindez nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy felnövekedhessek az előttem járó ősök szintjére.” Continue reading “„A transzilvanizmus egyfajta kegyelmi lelkiállapot lehet” – MI, SZÉKELYEK ÉS ROMÁN BARÁTAINK”

„Feltaszítlak a meggyfára…”

Múlt vasárnap búcsús szentmise volt nálunk, s mivel nem hívőként, hanem riporterként tartózkodtam a templomban, közben ki-kijöttem, fotózgattam, jegyzeteltem. Így kerültem be a pap kertjébe, majd az egykori iskola udvarára is, ahol negyven év múltán is ismerem a helyet, emlékszem bizonyos gyümölcsfákra, az ízüket is felidézem, s tudom a helyet, ahol egy lepottyanó dió felsértette a kopaszra nyírt fejjel ott bámészkodó osztálytársam kobakját. Continue reading “„Feltaszítlak a meggyfára…””

Mi, székelyek és román barátaink – Interjú CRISTIAN SANDACHE egyetemi tanárral

A Galacon élő történész-egyetemi tanár néhány éve fáradhatatlanul búvárkodik a magyar kultúra évszázadaiban, Janus Pannoniustól József Attiláig, Szent Lászlótól Szilágyi Domokosig. Magyar vonatkozású publikációval jelen van a napilapokban és a folyóiratokban, illetve a világhálós fórumokon is gyakorta felbukkan. Interjúsorozatunk következő részében életéről, a magyar és a székelyföldi kultúrához fűződő viszonyáról is vall. Continue reading “Mi, székelyek és román barátaink – Interjú CRISTIAN SANDACHE egyetemi tanárral”

Csáun, perla, galopiáda

Valami közös üstben rotyogunk. Össze-vissza. Belevetnek még egy kicsi ezt, meg azt. Cseppnyi amazt. Aztán még rátesznek pár hasábfát a tűzre. S máris kész. Kicsit ilyen. És olyan is. Finom. Talán ízlik is. Állítólag igencsak karakteres. És olyan semmilyen egyszerre. Jó forró. Zsíros. Paprikás. Borsos. Kicsit átloccsan a Kárpátokon a Balkán iránt, egy része meg visszafolyik a bércekről felénk.  Pedig nekünk a Borszék, a Hargita Gyöngye és a Székely Vágta kellene. Külön-külön. És együtt. Az lenne jó, ha megmutatkozhatnánk a világnak saját javainkkal, s nem kellene folyton váltogatni a csomagolást, mert ebben a fene nagy megfelelési kényszerben lehullnak rólunk az utolsó hozott motívumok, cafrang, nyelv, kötődés, gerinc… Tovább

Simó Márton

„Finisszázs” Szolokmában

Egy hónappal a Sóvidék Népviseletben II. találkozó után a szervezőcsoport képviseletében visszajártunk a településre. Volt néhány fizetetlen számla, egy-két ott felejtett tárgy, illetve olyan képek is voltak az iskola folyosója falán, amelyeket saját gyűjteményünkből kölcsönöztünk, s amelyek a szomszédos településekről valók, ottani népviseletbe öltözött embereket ábrázolnak. Rendeztük sorainkat… Continue reading “„Finisszázs” Szolokmában”

Isten, félisten, sztár, celeb

– Mindig szükség volt istenekre – mondja a kolléga –, a görögök, a rómaiak is hozzátették feszt a magukét, az emberképűre szabott kisebb istenecskéket, hősöket, félisteneket, akik gyarlók voltak, s halandók is olykor, esendők, mint ők maguk. – Aztán jött a kereszténység – mondtam –, meg az emberléptékű és emberszabású szentek, a közbenjárók, az el- és kijáró illetékesek. Continue reading “Isten, félisten, sztár, celeb”

Van-e időnk… meghalni?

A közelmúltban hallottam egy történetet. Egyik ismerősöm mesélte, hogy pár héttel ezelőtt járt fodrásznál. Borbélynál, nyilván, mert férfiember az illető. Nem az a fajta ember, aki sietős, aki túlzásba viszi elfoglaltságait, s azok hangoztatását. Nyugodt és kiegyensúlyozott, teszi a dolgát mindenféle feltűnés és viszketegség nélkül. Continue reading “Van-e időnk… meghalni?”

Van-e manapság igazi államférfi?

Vajon mi van most ebben az országban? Pár napja mondta az aktuális szállításügyi miniszter, hogy nem is kell autópályákat építeni az országban, hiszen egyelőre azért jönnek ide a multik, mert itt olcsó a munkaerő. A bársonyszékes népszolga szerint hagyni kell, hadd jöjjenek szárazföldön, vízen, levegőben – ahogy tudnak, de ne menjenek odébb –, legyenek szívesen továbbra is szipolyozni a népet, s ha már beleromlottak az itteni kátyúkba, maradjanak a nyakunkon sokáig. Continue reading “Van-e manapság igazi államférfi?”