ORBÁN JÓZSEF – A királyi szobrász

Az udvarhelyszéki Bágyban született 1895-ben, majd édesanyjával Jásfalvára ment, ahol nevelőapja György Lőrinc lett, aki tisztességesen viselte gondját. Már kisgyerekkorában nagyon szeretett agyagból különböző figurákat formálni. A szomszéd Jakab Albert ezt meglátta, és rögtön Hargita Nándor a Kő- és Agyagipari Szakiskola igazgatója figyelmébe ajánlotta, aki azonnal felvette az iskolába. Mindvégig ösztöndíjas tanuló volt. Continue reading “ORBÁN JÓZSEF – A királyi szobrász”

Hazatérők könyve

Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan.  Continue reading “Hazatérők könyve”

HOL A HAZA?

A fecskék nem vesznek fel hitelt lakásvásárlásra. A mi fiaink közül viszont többen. Aki Charlottetownban, annak annyi. Hol is van az? Mi a hivatalos nyelv. Az angol (de facto), de a franciát is érdemes tudni. Mert annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – állítja egy mondás, amely egyáltalán nem bölcs. Melyik és milyen ember vagy, leszel, amikor elmész világgá? És mit jelent majd a haza mint fogalom a következő nemzedék fecskefiainak? Vagy ez már nem is kérdés a sok ezer kilométeres vándorlásban? Tovább Continue reading “HOL A HAZA?”

NÁDASSZÉK – A mesebeli táj

Nem terveztünk idén világ körüli útra menni, abból indultunk ki, hogy itthon is vannak jó helyek, ahol a reumát, s egyéb nyavalyáinkat tudjuk kezeltetni. Ott van például Nádasszék, alig ismerik, keveset tudunk róla, pedig egy szeretni való hely, s csodákat tesz a kénes-sós vizű medencéje az emberi szervezettel. Legalább is ezt mondják, akik megmártóztak már a vízében. Continue reading “NÁDASSZÉK – A mesebeli táj”

RÓZSA SÁNDOR

Szigorú betyárbajsza volt Rózsa Sándornak, s nem csak csókra teremtett. 1813-ban ezen a júliusi napon nagy vihar tombolt, mesélik még mostanság is az öregek az Alföldön. Aki ekkor született, az viharos természetű lett – vagy netán épp fordítva történt a dolog? Azért tört volna ki a nagy égzengés, mert valaki megszületett? Ki tudja… Continue reading “RÓZSA SÁNDOR”

Levél a Medvének

Kedves Medve, kérlek, ne haragudj, amiért archetípusként kiválasztalak a medvetársadalom sokaságából és pont téged szólítalak meg, és neked tolmácsolom mindazon sirámokat, amelyek most felszabadulnak belőlem. Egyébként nem is biztos, hogy képes vagy magyarul olvasni, de – feltételezem –, hogy a közös együttlét során, ahogyan használod a technika vívmányait és megbarátkozol mindazon javakkal, amelyeket itt hosszas és kitartó, hadd ne mondjam, hogy verejtékes munkával mi megteremtettünk magunknak – előbb vagy utóbb nyelvünket is elsajátíthatod, ha úri kedved úgy diktálja. Próba: szerencse. Continue reading “Levél a Medvének”

KAPUPÉNZ RESTELKEDŐ MAGDOLNÁNAK

De hát, Magdolna, elment a szép eszetek, mondta Lokody Gáspár plébános, amikor látta, hogy mi folyik az útkereszteződésben. Az atya mindenesetre Dél-Erdély felől jött, gyalog, porosan, erősen lerámolódva, már nem tudni, hogy a Balázsfalva környéki Tűr plébániájáról érkezett-e, vagy éppen a jilavai börtönből szabadult. Continue reading “KAPUPÉNZ RESTELKEDŐ MAGDOLNÁNAK”

GRATULA A HÓHÉRNAK! – FRISSÍTVE!

Hogyha van számunkra ártalmas és közérzet-rontó médium az országban a többség térfelén, akkor a Maros megyében működő Cuvântul Liber [Szabad Szó] című napilap és annak főszerkesztője, elkötelezett publicistája, a volt nagyromán honatya, jeles író és költő, Lazăr Lădariu (1939) munkássága messzemenően kimeríti ezt a fogalmat. A lap január 12-i számában sajátos nacionalizmustól és gyűlölettől, tájékozatlanságtól, vagy tudatosan félretájékoztató szenvedélytől izzó publicisztikát közöl e továbbszolgáló “derék” obsitostól. Nem véletlenül. Az emberi gyarlóság és a korlátoltság bugyrai akár a végtelenségig tágulhatnak e centenáriumnak szentelt esztendőben… Continue reading “GRATULA A HÓHÉRNAK! – FRISSÍTVE!”

Erdélyi magyar DON QUIJOTE, 2018

Nekünk mindig bajunk van. Önmagunkkal. A világgal. A szomszédsággal. Hiszen szkizofrén az állapotunk. A többség örvendezik valaminek. És elvárják azt tőlünk is. Rítusok vannak, amelyek számukra természetesek, de valahogy a mi szemünkben másképp törik meg a fény, más a spektrum. Mi nem akarunk köpni a folyóba. És kétszer sem akarunk belelépni, mert nem tudunk, ugyanabba a vízbe. Ilyen bonyolult lesz a 2018-as esztendő, amikor halljuk a sok evoét. Amikor éljent kellene kiáltani, holott mi még mindig egy száz évvel ezelőtt megírt nyilatkozat ígéreteit olvasgatjuk, amelyet oly nagylelkűen írtak le akkor… Tovább

Simó Márton

János bácsi kalapja

Gyermek- és ifjúkori emlékeim közül sűrűn előbukkan ma is János bácsi és felesége alakja, hiszen mindig érdeklődtem irántuk, s ez a rokonszenv fordítva is megnyilvánult. Csakhogy semmi sem örök, mint ahogyan mi sem. Idős korukban múltak el, s mégis érzem a hiányukat, mert így a világ kicsit más, huzatosabb és szegényebb. A János bácsi kalapja ott van most, ahová az utolsó pajtajáráskor tette volt abban a reményben, hogy lesz majd egy következő alkalom. Ha mégsem, akkor majd jön egyszer másvalaki, s a fejére teszi, ha hátra akar menni a műhelybe vagy a csűrbe. Vagy hat éve porosodik ez a szalmakalap. Immár senki sem használja. És nagyon remény sincs arra, hogy bárki is leakassza onnét… Tovább