Csáun, perla, galopiáda

Valami közös üstben rotyogunk. Össze-vissza. Belevetnek még egy kicsi ezt, meg azt. Cseppnyi amazt. Aztán még rátesznek pár hasábfát a tűzre. S máris kész. Kicsit ilyen. És olyan is. Finom. Talán ízlik is. Állítólag igencsak karakteres. És olyan semmilyen egyszerre. Jó forró. Zsíros. Paprikás. Borsos. Kicsit átloccsan a Kárpátokon a Balkán iránt, egy része meg visszafolyik a bércekről felénk.  Pedig nekünk a Borszék, a Hargita Gyöngye és a Székely Vágta kellene. Külön-külön. És együtt. Az lenne jó, ha megmutatkozhatnánk a világnak saját javainkkal, s nem kellene folyton váltogatni a csomagolást, mert ebben a fene nagy megfelelési kényszerben lehullnak rólunk az utolsó hozott motívumok, cafrang, nyelv, kötődés, gerinc… Tovább

Simó Márton

Isten, félisten, sztár, celeb

– Mindig szükség volt istenekre – mondja a kolléga –, a görögök, a rómaiak is hozzátették feszt a magukét, az emberképűre szabott kisebb istenecskéket, hősöket, félisteneket, akik gyarlók voltak, s halandók is olykor, esendők, mint ők maguk. – Aztán jött a kereszténység – mondtam –, meg az emberléptékű és emberszabású szentek, a közbenjárók, az el- és kijáró illetékesek. Continue reading “Isten, félisten, sztár, celeb”

Van-e időnk… meghalni?

A közelmúltban hallottam egy történetet. Egyik ismerősöm mesélte, hogy pár héttel ezelőtt járt fodrásznál. Borbélynál, nyilván, mert férfiember az illető. Nem az a fajta ember, aki sietős, aki túlzásba viszi elfoglaltságait, s azok hangoztatását. Nyugodt és kiegyensúlyozott, teszi a dolgát mindenféle feltűnés és viszketegség nélkül. Continue reading “Van-e időnk… meghalni?”

Van-e manapság igazi államférfi?

Vajon mi van most ebben az országban? Pár napja mondta az aktuális szállításügyi miniszter, hogy nem is kell autópályákat építeni az országban, hiszen egyelőre azért jönnek ide a multik, mert itt olcsó a munkaerő. A bársonyszékes népszolga szerint hagyni kell, hadd jöjjenek szárazföldön, vízen, levegőben – ahogy tudnak, de ne menjenek odébb –, legyenek szívesen továbbra is szipolyozni a népet, s ha már beleromlottak az itteni kátyúkba, maradjanak a nyakunkon sokáig. Continue reading “Van-e manapság igazi államférfi?”

„Olyan a székely falu, mint a farkát vesztett gyík”

Ezt a szállóige erősségű mondatot pár évvel ezelőtt Cseke Péter bátyám írta volt le. Valahogy megmaradt bennem, s felidéződött újfent. Egyrészt azért, mert eszembe juttatja a létezett szocializmusban fungáló Falvak Dolgozó Népe című lapot, illetve annak jogutódját, a Falvak Népét, mert az – rövid reinkarnáció után – aztán „anyagi források hiánya miatt” 1992 augusztusától odaveszett, és sajtótörténeti címszóvá vált lexikonjainkban. A székely falu azonban még nem… Tovább

Simó Márton

PUNGA

Különösebben nem kell magyarázni a Székelyföldön e szó jelentését. Vélhetően onnan az elnevezés, hogy annak idején, amikor városra szakadt atyánkfiai hazahozták az első műanyagtasakokat, akkor történt meg a szókölcsönzés. Kaptunk is érte a nyelvvédőktől és a kádári nemzettársaktól. Olyan volt, mint a majó. Continue reading “PUNGA”

PSZICHOPATÁK

Egy angol pszichológus-író különválogatta foglalkozás szerint az embereket. A listán a pszichopata foglalkozásoknál a köztisztviselő, a főszakács, a pap, a rendőr, az újságíró, a sebész, a kereskedő, a médiaszemélyiség (szerkesztő-riporter), az ügyvéd és a vezérigazgató szerepel. Nem mondom, cseppet sem megvetetendő társaság. Nem is szégyellem, inkább büszke vagyok, hogy idetartozom. Continue reading “PSZICHOPATÁK”

VAJON EZ MÁR A VÉG?

Annak idején, amikor fiatal költő voltam, s botorul azt reméltem, hogy versek által igen sokat mehet előrébb a világ, akkor írtam egy alkalommal, hogy „felsértik szuverén héjadat az egymásba átviharzó évszakok”. A vers valahol megvan, békésen várja, hogy utókora legyen, s még én is itt, az új évezred eme lagúnájában igyekszem részt venni ebben-abban, kikötni olykor, képletesen tengerre szállni, máskor meg segítem mások lavírozását biztos vizekre. Világítótorony már semmiképp nem lehetek ugyan, az igazi tornyok a döntnökök, a választottak s a vagyonok kezelői. Mi csak elszenvedők, olykor haszonélvezők és apró kár/kórokozók vagyunk a nyájban. Ebben a fogyasztói turmában, amely napról-napra hozzáad ezt-azt a romláshoz. Continue reading “VAJON EZ MÁR A VÉG?”

Öngyilkos keresztények?

Tanulságos és elgondolkodtató rádiós beszélgetést hallgathattam a minap Schmidt Máriával, a Terror Háza igazgatójával Európa öngyilkosságáról. A gondolat nem új, a két világháború között Ortega filozófus is értekezett már róla, meg Kertész Imre is, Fekete Gyula szociográfus pedig írt egy megdöbbentő könyvet e témában 2007-ben. Szinte mindegyikben közös gondolat, hogy Európa mintha szégyellné múltját. És, ha már nem jött össze a világuralom, szétestek a nagy birodalmi vágyak, most áldozati szerepben tetszelegve, nem lát más kiutat, csak a más földrészekről beözönlő embertömegek behívását… Continue reading “Öngyilkos keresztények?”

LETÖLTENDŐ

A fegyintézet, amelyben úgy élünk, hogy közben szülőföldünkön vagyunk – saját házunkban, saját könyvtárszobánkban, saját felekezetünk ünnepi és köznapi gyülekezeteiben –, tulajdonképpen eléggé nyitott. Látszólag szabadlábon és szabad lélegzetvételekkel, szabad akaratunk és mozgási lehetőségeink, cselekvőerőnk birtokában lehetünk itt. Főleg akkor, ha néha engedünk a „trendeknek”, s elhagyjuk családnevünkből az ékezeteket, ha belegyezünk abba, hogy keresztnevünket itt-ott átírják, meg akkor is, ha teszünk egy-két kisebb engedményt a továbbiakban, és Arcadiu lesz sok Árpádból, vagy Leontin a Leventéből… Tovább

Simó Márton