A család szétfoszlott legendája

Vajon hol van a nagycsalád? A miénk? A tiéd? A másé? Örökre elillant, olyannyira, hogy mára tán emléke sem maradt. Nyelvi és mentalitásbeli gondok vannak, ha időnként összegyűlünk. Ha. Nagyon elvétve. És vannak olyan rokonok, akik mellett simán elmegyek a nagyvárosi forgatagban. De ők is el. Majdhogynem fehér holló-szerű jelkép vagy véletlen az egymásra találás. Megtörténik, mondjuk egy közösségi portálon, a kibertérben, hogy megszólít, s szabadkozva rebegi el, remegő kézzel írja, hogy nem tudni hejesen magyart, s tulajdonképpen azért Elisabeth, John vagy Gheorghe ő, hogy jobban elvegyüljön, sikerrel idomuljon. Mihez? Kihez? Az arctalan mássághoz? Karácsony környékén fapados repülők vitték ki Londonba a nagymamákat félvér unokákhoz karácsonyozni, miközben itthon sok helyen már nem jött, még csak fel sem hangzott a Mennyből az angyal… Tovább

Simó Márton 

MEGMARADÁS? Vagy mi?

Miről is van itt szó? – kérdezem. Vajon kik azok, akik utánam jönnek? Nagyon sokszor feltevődik a kérdés, hogy ki vagyok én? És ki az, aki utánam jön? Évek óta fényképezem az egyik házat az utcánkban. Tavalyelőtt ősszel szakadt be a teteje. Végigvonult rajta vagy hat évszak, s most tél jön újra, de változatlanul pusztul. Emberi kéz nem matatta, nem közeledett feléje, s az egykori kis virágoskertben kidőlni készül a keresztfa is. Continue reading “MEGMARADÁS? Vagy mi?”

„Négernek lenni más hazában”

Látom, tapasztalom rokoni és ismerősi körben, hogy az ország, aztán Európa hogyan fölözi le a székelységet. Nem létezik olyan család, amelynek valamelyik tagja ne élne külföldön, vagy legalább Magyarországon. Az első generáció még ragaszkodik, a második kevésbé, a harmadik már egyáltalán. Alig marad meg valami a tudatos lokálpatriotizmusból. Mert minek? Mintha fölösleges cafrang lenne és teher. Continue reading “„Négernek lenni más hazában””

János bácsi kalapja

Gyermek- és ifjúkori emlékeim közül sűrűn előbukkan ma is János bácsi és felesége alakja, hiszen mindig érdeklődtem irántuk, s ez a rokonszenv fordítva is megnyilvánult. Csakhogy semmi sem örök, mint ahogyan mi sem. Idős korukban múltak el, s mégis érzem a hiányukat, mert így a világ kicsit más, huzatosabb és szegényebb. A János bácsi kalapja ott van most, ahová az utolsó pajtajáráskor tette volt abban a reményben, hogy lesz majd egy következő alkalom. Ha mégsem, akkor majd jön egyszer másvalaki, s a fejére teszi, ha hátra akar menni a műhelybe vagy a csűrbe. Vagy hat éve porosodik ez a szalmakalap. Immár senki sem használja. És nagyon remény sincs arra, hogy bárki is leakassza onnét… Tovább