Tudom, hogy most sokan az ismerőseim közül furcsát gondolnak rólam, hogy én ilyen vacak és idejétmúlt ajándéktárgyat őrzök a családi ereklyék között. Ez egy buksza, mai szóhasználattal pénztárca, melynek egyik oldalán az Országház látható. Nagybetűkkel írja rajta, hogy: BUDAPEST. Anyai nagyanyám Simó Péterné, született Ambrus Margit hozta nagyon régen ajándékba, és azóta is őrzöm. Continue reading “EMLÉKCSEREPEK – Buksza és két régi fénykép”
Diákként jártam nála Budapesten, nem is egyszer. Rokon volt, Simó nagyanyám nagyon tisztelte, ebből fakadóan mindig küldött neki valamit. Én úgy tudtam nagymamától, hogy Eszter néném stoppolja a zászlókat a Mátyás templomban. Valóban ott lakott fent a várban, a Mátyás templom közelében. Continue reading “Korondi Lófő Fábián Eszter – AKI ZÁSZLÓKAT „STOPPOLT””
Töltjük a kolbászt, a vérest, a májast… Közben mondom az asszonynak, hogy az unokát hozza közelebb, legalább lássa, hogy milyen hagyományt kell(ene) tovább vinnie. Lénácska még csak három éves, de sok mindent tud. Mosolygó tekintettel figyeli, miként sürgünk, forgunk mi felnőttek az asztal körül… Continue reading “CSIGAKÍGYÓ”
A napokban elmentem itthonról, átutaztunk a schengeni-határon, s hazafelé jövet – mindjárt a határátlépést követően, visszafelé – a sztrádán a barátom autója megadta magát. Egy műszaki apróság volt ugyan, de nem engedett tovább a gépkocsi. Mert nem… Ott álltunk, mint két árva az út szélén, arra gondolva, hátha valaki az MS, CV, HR jelzésű – feltételezhetően földijeink által vezetett – autókból megáll, kiszáll, és segít. Integettünk is rendesen, de még csak nem is lassítottak a mieink… Continue reading “MULŢUMIM! Cu respect! – KÖSZÖNJÜK! Tisztelettel!”
Sok évtizedes hallgatás után 1969-ben Székelyudvarhely a negyedik temetés alkalmával kopjafás-féldomborműves síremléket állít Székelyföld nagy fiának Orbán Balázs bronz arcképével, melynek Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrász a készítője, de az egészalakos szobor még mindig váratott magára. Continue reading “ORBÁN BALÁZS SZOBRAI”
Az udvarhelyszéki Bágyban született 1895-ben, majd édesanyjával Jásfalvára ment, ahol nevelőapja György Lőrinc lett, aki tisztességesen viselte gondját. Már kisgyerekkorában nagyon szeretett agyagból különböző figurákat formálni. A szomszéd Jakab Albert ezt meglátta, és rögtön Hargita Nándor a Kő- és Agyagipari Szakiskola igazgatója figyelmébe ajánlotta, aki azonnal felvette az iskolába. Mindvégig ösztöndíjas tanuló volt. Continue reading “ORBÁN JÓZSEF – A királyi szobrász”
Nem terveztünk idén világ körüli útra menni, abból indultunk ki, hogy itthon is vannak jó helyek, ahol a reumát, s egyéb nyavalyáinkat tudjuk kezeltetni. Ott van például Nádasszék, alig ismerik, keveset tudunk róla, pedig egy szeretni való hely, s csodákat tesz a kénes-sós vizű medencéje az emberi szervezettel. Legalább is ezt mondják, akik megmártóztak már a vízében. Continue reading “NÁDASSZÉK – A mesebeli táj”
Barátunk és kollégánk, az Élő Székelyföld Munkacsoport oszlopos tagja sok fontos kezdeményezés ötletgazdája és kivitelezője volt az elmúlt évtizedekben. Sport- és művelődéstörténeti írásai, kötetei megkerülhetetlenek manapság az udvarhelyszékiek számára. Kiemelkedő és értékteremtő munkát végzett olimpikonjaink kultusza érdekében. Nagy sikerrel, hiszen egészséges folyamatokat gerjesztett forrásértékű publikációival. Legutóbb Egy csepp história címmel bocsátott útjára egy hasznos zsebkönyvet. Munkatársunk, Lázár Emese ezt az új kiadványt ismerteti a Hargita Népe portálján… Tovább Continue reading “BALÁZS ÁRPÁD – a szenvedélyes lokálpatrióta”
A zaklatások korát érjük. Vagy csak túllihegünk bizonyos dolgokat? Olykor ellenőrizhetetlen, múltból előkotort események botránkoztatják meg a médiafogyasztót, de láthatjuk, hogy nem mindig megalapozatlan rágalmak ezek a híresztelések. Azt azonban nem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi az oka annak, hogy állami szinteken és az Európai Unió legfelsőbb, legbelsőbb boszorkánykonyháiban is erről van szó, ezeket az ügyeket vizsgálják, amikor a férfiak visszaélnek, esetleg felsőbbrendűségük tudatában cselekszenek, ha meg kívánják szerezni vágyaik “titokzatos tárgyát”. Úgy-e milyen lealacsonyító így fogalmazni?
„Van olyan föld, kinek fiává lenni/ nem kényszer, de jó, de kell,/ van olyan föld, mely értelmünknek/ nem himnuszt – parancsot énekel” – sokan ismerhetik, emlékezhetnek Magyari Lajos verssoraira, amelyek számtalan iskolai és egyéb közösségi eseményen elhangzottak a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben. Megmaradásra biztató versek, amelyekre nagy szükség van napjainkban is. A költő művei egyébként ma is népszerűek a Székelyföldön és a Kárpát-medence más vidékein. Continue reading “FRISSÍTVE! – Emléktáblát avatnak Magyari Lajos szülőházánál Székelyudvarhelyen”
