ÉGI TŰZ PIROSBAN

Be jó, hogy ehhez nem kell kampány, mint az oltáshoz. Csak meghallani az égi hívó szót onnan belülről. Csak engedni a szent hely vonzásának. Csak engedni a Lélek beárnyékoló erejének. Mert az ő beárnyékolása nem hiány, hanem többlet. Az Isten átlelkesítő erejével való „lefödöttség”. Akkor vehetjük az égi jelet, mely átcikázik kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, falusiak és városiak szívén, és megérinti, megbabonázza, „átfesti” lelki ereit.

Jó volt érezni ezt a százezres tömeget áhítatban, csendben, imádságos alázatban. Hogy ország-világ, hatóságok és kíváncsiskodók, világhálós rajongók és otthonülő, puhány bátortalanok szeme láttára képviselte az Istenbe vetett hit erejét, a nép élni akarását. Lelkigyakorlat volt ez a javából, tele biztató üzenettel, felhívással, lüktetéssel. Hiszen akik elindulnak a zarándokútra, hozzáadott értéket képviselnek. Mutatják az utat a többieknek is. Akik még nem értek haza, akik még úton vannak, csak éppen a másik irányba, és még nem tértek meg.

Akik eljöttek Csíksomlyóra azok felerősítik egyházunk hit- és nemzetmegtartó erejét, hiszen csak az Istenbe kapaszkodás segít át minden testi-lelki, egyéni és közösségi hullámvölgyön. Mint a búvár, aki lejárt a víz mélyébe és felhozta a belé ejtett kincset, majd fölbukkanva fölmutatja, íme, itt van… Ilyenkor egymás jelenlétéből, imájából, énekéből is erőre kapunk, mert a Láthatatlan Lélek szórja tüzes nyelveit és általa megtáltosodunk. Felbuzog a vér ereinkben, tűz gyúl a szívünkbe, és mint patakocskák eső után, „összefolyik” szeretetünk, hitünk a közösbe, egyesül egy nagy folyamba, tengernyi mélységgé dagad, amelynek nem tud földi erő ellenállni.

Mekkora ereje van a közösségi imának. Ilyenkor látszik meg. Ezt már „pogány” szinten is ezrek tapasztalják egy koncert közönségeként, vagy egy mérkőzés alatt. Hát amikor százezer magyar-székely-katolikus-hívő döbbent csendben vagy mennyei hangorkánban dicsőíti az Urat, s köszönti a Szűzanyát. Isten azokra küldi Lelkét, akik befogadják, akik ráhangolódtak és hagyják, hogy átjárja életüket. Mint a kászoni tejbegyűjtőnél, ahol a déli harangszóra, külső beavatkozás nélkül mindenki egyszerre imába kezd. Napi rendszerességgel. Vagy mint a Gyimes-völgyi, „szerbe járó” gazdák hétköznapjaiban, akik Pünkösdtől Szent Andrásig, annyi napra, ahány tehenük van, magukra vállalják a többi gazda jószágát, ellátják, gondoskodva a másikról, áldozatot hozva közösségéért, és ilyenkor a vasárnapi szentmisét a természet oltáránál élik át.

Mert a többiek imája és az ő szeretetszolgálatuk felhasítja az egeket.

Jó lenne, ha a Pünkösdi Lélek minket is munkába állítana, hogy vállaljunk felelősséget egymásért, közösségeinkért. Hogy megbecsüljük kapott értékeinket, a Lélek ajándékait. Egyik plébánián hallottam, hogy a helyi plébános már hat éve elhunyt, templomot és közösséget is épített, de még senki nem mondatott érte szentmisét… Pedig Boldogemlékű Márton Áron, nagy püspökünk, népének nagy zeneművét már megalkotta, a kottát lefektette. Most már csak éppen játszani kellene belőle.

Veni Sancte Paraklétosz!

Sebestyén Péter

SEBESTYÉN PÉTER – HALÁLTÁNC

A sátán vezényel. Az emberiség húzza. MOSTANSÁG leginkább a járvány kottájából, amit szintén ő komponált. A mi hozzájárulásunkkal. De azt is folyton átírja. Hangulatjelekkel, hullámzásokkal, a ritmus diktálásával. Minél rohamosabb tempóban. Minél több disszonanciával. Minél több hangszerrel és annál is több, fals hanggal. Igyekszik minél több groteszk, fülsiketítő és ördögi szólamot megszólaltatni. Legyen belőle félelmetes, lelket-szellemet szétszedő, őrült hangzsivaj. Minden harmóniára utaló jelet kivenni, amennyire csak lehet. “SEBESTYÉN PÉTER – HALÁLTÁNC” olvasásának folytatása

ÖRDÖGTŐL VALÓ?

A világhálós kereső mintegy félmillió „ötletet” dob ki mindarra, ami ‘nem ördögtől való’. Például: az átlagemberek és szakmai megnyilatkozások egyaránt jó dolognak tüntetik fel a karantént, a marketinget, a szóbeli nyelvvizsgát, a kávét, a csempefestést, a leveskockát, a nacionalizmust, az online játékokat, a virtuális „negyedik” ipari forradalmat, a hitelből vásárlást, és azt is, hogy a bírák egyszersmind közgazdászok is legyenek… “ÖRDÖGTŐL VALÓ?” olvasásának folytatása

A 2020-AS ESZTENDŐRŐL

Mit mondjunk? Rendhagyó év volt, annyira, hogy még most is a hatása alatt nyögünk, bár egyre inkább úgy tűnik, hogy van esélyünk a szabadulásra. Talán túléljük a pandémiát és annak következményeit… Nézzük hát át, készítsünk leltárt az eltelt tizenkét hónapról. Hadd lássuk a számbavételkor a veszteséget, a kárt, és azt is, amit tulajdonképpen a kór hozott elő belőlünk. “A 2020-AS ESZTENDŐRŐL” olvasásának folytatása

GONDOLATMORZSÁK ADVENT 3. VASÁRNAPJÁN

Karácsony „böjtje” abban különbözik a nagyböjt szomorúságától, hogy a „végkimenetel” eleve örömteljes. Egy gyermek születését örömteli várakozás előzi meg. És ahogy gyarapodnak az adventi koszorún meggyújtott gyertyalángok, annyival „közelebb” is az örömforrás: „Örömet hirdetek nektek!” – zengik az angyalok a meglepett pásztoroknak Betlehem fölött. Egy gyermek születésétől felengednek a fagyos szívek, a morcos ember is elmosolyodik, a bánat is elül egy időre, az indulat is szeretetté szelídül…

“GONDOLATMORZSÁK ADVENT 3. VASÁRNAPJÁN” olvasásának folytatása

LELKI KENYÉR

Amikor ezeket a sorokat írom, gondolatban visszautazom az időben néhány évtizedet. Az 1990-es évek elejére gondolok, amikor a könyv* szerzőjével megismertük egymást a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karán. A bentlakásban egy barátságos és segítőkész fiatalembert ismertem meg Simó Sándor személyében, aki szorgalmasan és komolyan készült a választott lelkészi hivatásra. Magával hozta a Teológiai Intézetbe a szülőfalunak, az erdők ölelésében csendesen meghúzódó Magyarzsákodnak tiszta, őszinte vallásos lelkületét. Erről a lelkületről, a családi közösség, a faluközösség megtartó erejéről gyönyörű vallomást olvashatunk a könyvben a bükkfalvi Nyíres napokon elhangzott beszédben. “LELKI KENYÉR” olvasásának folytatása

KIS ÉS NAGY HAZUGSÁGAINK

Hetek óta kikapcsol és feltölt a kanadai kandi kamera-sorozat (Just for laughs-gags)¹, amelyben a jeles színészek néhány járókelőt beavatva még többet beugratnak, ijesztgetnek, abszurdnál abszurdabb, eredetibbnél eredetibb ötleteiket „élőben” valósítják meg, filmezik, megnevettetve és átverve a jóhiszemű embereket. A néző fogja a hasát és úgy nevet – sokszor saját magán is –, majd sír és felháborodik: lám milyen könnyen „meg lehet vezetni” az embert… “KIS ÉS NAGY HAZUGSÁGAINK” olvasásának folytatása