Orbán és Orban

Mindenki tudja a Székelyföldön, hogy ezt a családnevet kétféleképpen írják. Ékezettel. És ékezet nélkül. Ha ékezet van az „a” betűn, akkor az „á”, s óhatatlanul felvillan bennünk a Legnagyobb Székely alakja, meg az Orbán Viktoré. Korábban, ha azt mondtuk, hogy Orbán, akkor egyértelmű volt, hogy Lengyelfalva nagy szülöttére gondolunk. Manapság azonban inkább az  Orbán Viktor neve ugrik be, a magyar miniszterelnöké… Tovább

„Négernek lenni más hazában”

Látom, tapasztalom rokoni és ismerősi körben, hogy az ország, aztán Európa hogyan fölözi le a székelységet. Nem létezik olyan család, amelynek valamelyik tagja ne élne külföldön, vagy legalább Magyarországon. Az első generáció még ragaszkodik, a második kevésbé, a harmadik már egyáltalán. Alig marad meg valami a tudatos lokálpatriotizmusból. Mert minek? Mintha fölösleges cafrang lenne és teher. Continue reading “„Négernek lenni más hazában””

Kilépni a befőttesüvegből

Minden benne van azokban a két decis borkánokban, amelyeket csak tíz, vagy inkább tizenöt lejnél magasabb árakon lehet megvenni. Vajon? Csak ennyi(k) vagyunk? Nem terjed tovább az ismét több mint negyedszázados kapitalizmusban az egykor volt székely furfang és leleményesség? Mert, ha kutyából nem is lehet szalonnát előállítani, talán egyebet igen. Gyakran megfordultam mostanság helyi vásárokon és termékkiállításokon, s egyből szembeöltő volt, hogy a kínálat többnyire igencsak behatárolt. Tovább

A szerző portréját Lőrincz Csaba készítette.

János bácsi kalapja

Gyermek- és ifjúkori emlékeim közül sűrűn előbukkan ma is János bácsi és felesége alakja, hiszen mindig érdeklődtem irántuk, s ez a rokonszenv fordítva is megnyilvánult. Csakhogy semmi sem örök, mint ahogyan mi sem. Idős korukban múltak el, s mégis érzem a hiányukat, mert így a világ kicsit más, huzatosabb és szegényebb. A János bácsi kalapja ott van most, ahová az utolsó pajtajáráskor tette volt abban a reményben, hogy lesz majd egy következő alkalom. Ha mégsem, akkor majd jön egyszer másvalaki, s a fejére teszi, ha hátra akar menni a műhelybe vagy a csűrbe. Vagy hat éve porosodik ez a szalmakalap. Immár senki sem használja. És nagyon remény sincs arra, hogy bárki is leakassza onnét… Tovább

Mindennek ára van

A következő írásban jól rögzült árakról, azok hiányáról, illetve bizonyos következményekről esik szó. Vannak olyan árucikkek, amelyeknek elég pontosan ismerem a tényleges értékét, tudom, hogy mennyi az alapanyag, mennyi a műveleti ár, s ilyen-olyan adónem formájában mi tevődik hozzá, illetve tisztában vagyok azzal is, hogy mekkora haszonkulccsal dolgoznak a kereskedők, s mekkora a rejtett kockázati és adóvonzat. Continue reading “Mindennek ára van”

Kétarcúság

A MA társadalma mára már szétesett, szétforgácsolta az ego autonómiája, a civilizációs gőg, amelyben a kütyük és a jólét azt hitette el vele: boldogabb lesz tőle és szabad. E helyett lépten-nyomon a kereszténységen élősködik, vérét szívja, mindent neki köszönhet, de mégis olybá veszi… Continue reading “Kétarcúság”

Modern kori TBC (azaz Té Bé Cé) 4.

Némely neves kutatók – akiknek az életművéhez egyetemi hallgatóként magam is vallásos tisztelettel közeledtem – úgy tartják, hogy a család, a nemzet, a haza fogalmai ma már elavult kacatok, túllépett rajtuk az idő s az ezzel ellenkező vélemény rövid, gúnyos kacajjal intézendő el. De hogy orvul vissza ne lopakodjanak a történelem színpadára (mert ezektől minden kitelik!), üdvösebb, ha előbb megfosztjuk a tekintélyüktől, majd meg is semmisítjük őket. Ezért a család fogalmába integrálni kell mindenféle devianciát, a nemzet fogalmába mindenféle migránst, a hazáéba pedig az Európai Uniót. Az igazi, megtapasztalható hús-vér tekintélyt felváltani mondvacsinált áltekintélyekkel… Tovább

Címkép: Kollektiva.hu.

Vajon ki jön vissza?

Sokan elmentek a falunkból annak idején. Ahogy kiadták nekik a “buletint”, úgy elhúztak egyesek, hogy azóta sem látták. Eltöltötték az életüket, s végül másutt váltottak sírhelyet maguknak. Aki idehaza temetkezik az övéi mellé, annak “csak annyi az esze”, különc, vagy értelmiségi, esetleg olyan, akit kivet magából a család, a város, az a messzi vagy közelebbi idegen hely. Az ilyeneknek torra sem futja, a temetésekor adnak egy-egy szelet kalácsot, valami köményest a temetőkapuban annak a pár jelenlevőnek, s aztán az Úr vigasztalja… Tovább

A székely kártya

Négy évvel ezelőtt, a karácsony és a szilveszter közötti időszakban döntött úgy Gyöngyössy János, hogy egyszer és mindenkorra száműzi Tell Vilmost és társait a magyar kártya lapjairól. Lelki szemei előtt a székely kártya lebegett. Nem azért, mert nem kedvelte Schiller hőseit, akik az eredeti történetben olykor egymás ellen is ármánykodva és harcolva, végül megállapodnak, s egy úgymond boldog végkifejletben borulnak egymás nyakába. Nem. Continue reading “A székely kártya”

Brandek ideje, avagy a szent mint márka

A valódi márkák életérzést adnak. Ezért drágák. De aki kedveli a nevük által fémjelzett minőséget, csúcskényelmet, technológiát, extrákat, plusz felszereltséget, az nem sajnálja a pénzt. Az árat meg/ki kell fizetni értük. Annyit érnek. Ahogy szokás mondani: a márkát kell megfizetni, hiszen ránézésre az sem tud többet, mint az átlag… Vagy mégis? A valódi, igazi nagy „cuccok” már a nevükben hordozzák a felgyülemlett eszmei értéket. Tartósak. Művészetben, technológiában, szellemiekben egyaránt.Értékük megítélését nem befolyásolja a tőzsdeárfolyam, az infláció, a banki hitel, de a divat vagy a korízlés sem. Mert a mércét magasra tették, és tartják magukat hozzá. Tovább