KÖTŐRÚD ÉS RUBIK-KOCKA

Nem holmi könnyed olvasmányt tart majd kezében az Olvasó, ha ez a regény könyv formájában is testet ölt. A szerző, Simó Márton – mintha szakadatlanul egy hatalmas regényfolyamot írna – a maga által kidolgozott módszerrel most is több szálon futtatja a cselekményt, amelynek fősodrát egy ikerpár – Hunor és Magor –, illetve meg nem nevezett, de vélhetően szintén „ősmagyar” nevet viselő, öt évvel idősebb bátyjuk életútja képezi a múlt század hetvenes éveitől napjainkig.

Nyilvánvaló, hogy a hősök ebben az ál-dokumentumregényben szintén az úgynevezett Székelyföldről, Várhely környékéről származnak, mint más munkákban szereplő társaik – ha egyáltalán van ilyen tartomány, de amelyet, ha nem létezne, akkor mindenképp ki kellene találni, hogy bár virtuálisan vagy álmokban a miénk és mindenkié lehessen! –, onnan való a genetikai és a szellemi hátterük is. De ez nem releváns.

A „mellék-történetek” régvolt és félmúltbeli eseményeket boncolgatnak, olykor anekdotikusak, amelyekben kibontakozik az írói játékkedv, hiszen sok nyelvi lelemény, szó- és cselekmény-fordulat bukkan fel bennük. Olykor pedig tragikus vonatkozások. Mert szerzőnk arra is hajlamos. Hiszen érdemes megtudni, és jó lenne számon tartani, hogy a meder alján maradó kövek úgymond „felsértik” a patak testét. A lezúduló víz meg alkalomadtán, ha erőben van, sodorja, addig ütközteti, veri, csapdossa egymáshoz az öröknek hitt szikladarabokat, mígnem azok a kitartó hatás következtében mégiscsak kopnak, ha nem is morzsolódnak egyből. „A kő szívesen maradna, de igazából itt mégiscsak a víz az úr.” Amely maga az Örök Idő.

Jól megmutatkoznak a regény szövetében azok az eróziós folyamatok, amelyek napjainkat jellemzik az egységesülő, de igencsak beteg Európában és a Világban. Mivel minden kitárult, és ugyanakkor összezsugorodott a telekommunikáció hallatlan fejlődése idején, a lokális azonnal globálissá növekedik. Az Iker terében felismerjük kicsiben azokat a környezetünkben munkáló tényezőket, amelyek érintik és foglalkoztatják ma az emberiséget.

A könyvnek azonban két nagy hiányossága is van: 1. nem valamelyik világnyelven keletkezett az eredetije, és így meg kell szenvednie a nagyobb nyilvánosságért, míg átcsoroghat az angolszász vagy az újlatin világ szélesebb torkú tölcsérein; 2. sajnálatos módon mintegy félmillió leütést – betűt és szóközt tartalmaz –, amelyek végső soron, így, együtt ütősek, de nem érik el egy tökéletesen megkomponált sms szintjét, amely akár száz írásjel alatt is képes kellőképpen mennybe vinni, vagy letaglózni bárkit. A hagyományos eszközökkel megírt és ósdi hordozón található beszély lájkja olvasás által születik. Ott. Belül. Egy nosztalgia tulajdonképpen, vágy, akár ima is, amely visszacsalogathatná a ritka Olvasót e talmi jelenből az igazi értékek és a klasszikus értelemben vett emberközeli életek felé.

A Szerk.

(…)

1.7.

A kaszálás akkortájt július második hetében vette kezdetét. Ha véletlenül tartósan esett, akkor kicsit halasztották, de tizenötödikén mindenképp hozzáláttak. Egyike volt a legfontosabb munkálatoknak, hiszen ilyenkor került sor a téli kóst jelentős részének a felhalmozására. Jól jött majd a sarjú, esetleg a kevéske vetett takarmány is, amivel közismerten sokat kellett bíbelődni, de ha előtte megtölthette az ember az odrokat szénával, akkor nyugodt lehetett, hogy ki tudja telelni az állatait. A többi csak kiegészítőnek, abraknak számított. Egyszer a biztonságos minimumot kellett előállítani, s az a szénában tárgyiasult. Aztán lehetett cifrázni… Aki élt és mozgott, annak ilyenkor kötelező módon részt kellett vennie. A legkisebbtől a legidősebbig. Mindenkinek jutott valamilyen feladat… A kollektív-időben azonban előbb a területek kimérése következett. Nem úgy történt, hogy ki-ki a magáét kapta, hanem kiosztották a parcellákat. A harmadában történő kaszálás azt jelentette lényegében, hogy két boglya ment a közösbe, egy maradt kinek-kinek a háztáji használatra. Csaltunk. Nyilván. A saját mindig szebb volt és nagyobb. Az történt, hogy az állam, a szövetkezet vált földesúrrá, a gazda pedig zsellérré a saját birtokán. Mondhattak bármit, hinthették, szajkózhatták a szép kommunista ideológiát, akkor is így volt. Körültekintőnek kellett lenni, hiszen egyáltalán nem volt mindegy, hogy hol és milyen minőségű szénafűhöz jut az ember. Az idősebbek mondogatták, hogy korábban kicsit másképp zajlott olyankor minden. Akkor, amikor a föld még a miénk volt. És nem voltak annyira idegesek a népek. Legalábbis a területek miatt nem, hiszen minden család tudta, hogy mije van, s azt mikor, hány nap alatt képes betakarítani. Az évek hosszú során át kialakult a rendje. A módja. A munka jól begyakorolt üteme. Legfeljebb az időjárás volt akadályozó tényező.

[…már novícius korában nagy dolgokat kért Istentől. Arra biztatták elöljárói, és a jezsuita lelkiség is, hogy próbáljon meg alázattal, Isten segítségével nagyobb dolgokat létrehozni, ahogy a közösség jelszava is megfogalmazza: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Azért imádkozott, hogy missziós területre kerülhessen, oda, ahol nagyobb a szükség, mint nálunk. A szíve a Távol-Keletre húzta. Sri Lankán először fél évet töltött 2006-ban az úgynevezett harmadik probáció keretében, ahol úgy érezte, megérkezett. Megismerkedett a többségében buddhista, hindu és muzulmánok lakta országgal. Itt a keresztények a lakosság mindössze hét-nyolc százalékát teszik ki. Megszerette az ország középső, hegyvidéki részén élő teaszedő tamilokat, akik egy igen szegény népcsoportot alkotnak. (…) Sri Lankán a férfiak naphosszat sarlóval vágják a füvet a tehénnek. A hithirdetőben, aki otthon maga is megismerte a földművelés csínját-bínját, felmerült, hogy visz nekik egy jó hazai kaszát, hátha rákapnak, és azzal hatékonyabbá tehetik munkájukat. Azonban nem biztos, hogy jót tenne vele, mert – mint mondja – lehet, hogy akkor a férfiak nem tudnának mit kezdeni a felszabadult idejükkel. Ugyanis más munkát ők nem igen végeznek, hiszen a teaültetvényen csak a nők dolgoznak nagy-nagy szorgalommal, és ha a férfiak túl hamar lekaszálják a füvet, esetleg káros időtöltéssel ütik el később az időt.(…) A szintén székely Tamási Áronnal vallja, azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne, de hozzá teszi: „Isten arra hívott bennünket, hogy ne adjuk alább, mint hogy Benne legyünk otthon. Az emberiségnek ez az igazi hivatása. Így változik az én székelységem és magyarságom reményeim szerint univerzálissá és valóban felemelővé.” ]

A kollektív azonban megbontotta a több évszázados, hagyományos idő- és birtokszerkezetet, hiszen többet kellett dolgozni kevesebbért. Ráadásul az aktív népesség nagyobb része elmenekült a falvakból, mert több volt az esze annál, vagy éppenséggel kevesebb, hogy látástól-vakulásig húzza az igát, mikor sokkal több pénzért jóformán csak holmi gombokat kellett nyomkodni. Megtanulni az állam nyelvét. Kicsit vagy egészen igazodni. Olyanná válni, amilyen embert elképzeltek az főideológusok. És gondolkodni sem kellett, megtette a Párt és a tervgazdaság. Sokan képesek voltak négy-ötszáz kilométerekre elköltözni. A népességfölösleg mindig oda loccsan, ahová a tehetetlenség, a kényszer és a kenyérgond, a könnyednek vélt sors vágya viszi, ahová a megélhetés kényszere sodorja… Mi azonban szerencsések voltunk. Mind odahaza maradtunk, bár igaz, hogy papónak mind a nyolc testvére már harminc-negyven évvel korábban elhúzott valamerre, sokukkal alig volt kapcsolat. Mi azonban, a szűkebben értelmezett család megvoltunk mind, s ott voltunk helyben. Amikor már középiskolás-korú lettem, addigra az ikrek is cseperedtek annyira, és folyamatosan ott élt bennük a csipeszkedési hajlam, hogy kamaszodásukat még siettették is. Minden kellett nekik, ami nekem volt. Mindent el akartak érni, amit én megvalósítottam. Nem csak velem és egymással versengtek, hanem mindenkivel, aki pár évvel idősebb volt, vagy kortársuk, illetve valamivel kisebb. Így lett saját kaszájuk már hatodikos korukban, amikor olyan tizenegy-tizenkét évesek lehettek.
Tényleg, nagy élmény lehetett apánknak, amikor először felálltunk négyen a szénafű végében. És papónak még inkább. Egyébként ő azt mondogatta, hogy már nem neki való. Hogy csak arra jó már, hogy élesre kalapálja a pengéket. Nekünk a dolgunk, hogy húzzuk, s hogy haladjunk. Hátulról nézi aztán, intézi a többit. És elrázza a rendeket. Örvendtünk ennek, hiszen azt mi asszonynak és gyermeknek való feladatnak tartottuk, apróságnak, kiegészítő munkának. Minket különösebben nem érdekelt, hogy hátul mi történik. A kaszálás az igazi és az a férfinak való feladat. Úgy gondoltuk a nagy hirtelen felvállalt felelősség tudatában, hogy csak húzni kell, jobbról balra haladóan vágni. Haladni szépen. Vigyázni arra, hogy túl sokat ne harapjon egyszerre, mert akkor megtorpan a lendület – olyankor könnyen eltörhet a nyél, szakadhat nyakban az érzékeny acél –, s finoman kell haladni előre kicsi léptekkel, mintha olyan táncot járnánk, amikor minden megejtett teljes motívumsor, az oda-vissza tett karmozdulatot követően egy arasznyit, olyan talphossznyit léphetünk előbbre. Még előbbre. Még tovább. Aztán még. És megint. Újra. Aztán ismét. Több száz ilyen egymást követő szép mozdulat. Egész el a parcella végéig, ahol majd percnyi időre megszusszanunk, elővesszük a fénkövet, és élezünk. Ez is nagy szakértelemmel történik. Sokan úgy fennek, hogy a hegyével maguk előtt a földhöz támasztják a szerszámot. Mások a nyél végét a talaj szintjén tartják, függőlegesen és a maguk előtt tartott acélt bentről ki, a hegye felé haladóan élezik. Mivel egy alkalommal elég mélyen belevágtam a jobb mutatóujjamba, én is ezt a második változatot kezdtem gyakorolni. Azt tartottam, hogy fontos a hangzás is, legyen meggyőzően ütemes, szabályos minden egyes mozdulat, amely a követ vezeti az acélon. Úgy kell végezni, hogy szóljon szépen és egyedien. Az idősebbek állítólag be tudták messziről azonosítani, hogy ki az, aki épp kaszát élez. Most Zolti. Fülöp János komám. Ez Attila bácsi. Vagy nem. Nem úgy. Ez a cigány!… Valamikor ez fajta tudás is a vagányság mértékadója lehetett a faluban. Egy olyan korban… Egy előidőben… Az élezés végén pedig, amikor befejezettnek véltük a műveletet, ugyancsak egy-egy jól begyakorolt mozdulattal illett megpengetni az acélját. Nyilvánvaló, hogy ez csakis akkor működött rendesen és hatékonyan, ha víz állott a rendelkezésre a fénkő-tokban. Az újraélezés szertartása előtt pedig ildomos volt a pengét egy fűcsomóval végigtörülgetni a nyakától a hegyéig. Ezek mind-mind elegánsnak tűnő mozdulatok a kívülálló számára. Olyan szép a koreográfiája, hogy csak! Aztán lehetett fordulni a renddel, ha sima volt a terep. Amennyiben hágós, akkor vissza kellett ballagni a földdarab másik végére. Ez akár beszélgetésre, évelődésre is jó volt. Egy kicsit fel lehetett lélegezni. Megszusszantunk ez idő alatt. Hágóra soha nem kaszáltunk. Azt mondták a jártasabbak, hogy állítólag a gyimesi csángók és az osánok odafent Máramarosban azt is értik, úgy letakarítják a hegyoldalakat, mintha borotválnák. Ha mondták, elhittem. Akkortájt nem volt lehetőségem a helyszínen ellenőrizni ezt, mert egyik említett vidékre sem jutottam el kaszálás idején. Magam is megpróbáltam úgy húzni, hogy hágónak állok, de csak akkor ment, ha alig-alig volt emelkedő, ha mintegy tíz százalék alatti volt az emelkedő.
Nagyapánk azonban a hátunk mögött igen komoly segéderő volt ilyenkor. Jött. Matatott. A nagy semmittevésben – úgymond – elvégezte azokat a szükséges simításokat, amelyekre mindenképp szükség volt. Úgy dolgozott, hogy a kasza mellett villát és gereblyét is tartott magánál. Vagy kézügyben. A gereblyét a nyelénél fogva szúrta a fel. Ha tehette egy honcsokba, mert úgy könnyebben ment le meglehetősen mélyre, és biztonságosabb is volt, nem törött el, s mi pedig még véletlenül sem léptünk rá. A seggünkben volt. Úgymond. Javította a rendeket, ha talált elmaradozott szálakat. Amikor kezdők voltunk, bizony gyakran megesett, hogy a makacsabb fű lehajlott a kasza előtt, ledőlt és deréktájban vágtuk el. Mindig akadt pár rakoncátlan szál, amely épen maradt, földre feküdt, nem adta meg magát, pedig odafigyeltünk, és igyekeztünk mindent letakarítani. – Nem erőből kell húzni, csak könnyedén! – mondogatta az öreg. Az öcséim is túlestek azon a bejáratáson, amellyel pár évvel korábban papó engem is kezelésbe vett. Fűcsomót szorítottak a hónuk alá, s a karjukat szorosan a mellkasuk mellett tartották, amikor fordultak derékból, s a kasza egy szép körív mentén haladt. Jó nagy körcikket rajzolt. Csak úgy hersent a térdig érő növényzetben. Akár a beretva, úgy vágott. – A jobb kéz ott van, a mankón van végig – magyarázta –, lazán fogja, s csak vezet. Mindez könnyedén, a kasza éle szinte a levegőben suhan, nem fekszik a földre. Így nem fárasztó ez a munka, tiszta élvezet, s egész addig lehet húzni, míg felszárad a harmat… Érdekes, akár bosszankodhattunk volna. Ha apánk mondogat ilyeneket, akkor lázadozunk is mindjárt, de papótól elfogadtuk. Annyival hitelesebbnek tartottuk őt, és betartottuk a javaslatait. Nem tudtam később sem megmagyarázni, de létezik valamiféle összehangoltság, valami közös hullámhossz, valami telepátia a nagyszülő és az unoka között. Egy ideig. Mondjuk úgy, hogy a kamaszkor felső határáig. Akkor már olyan, mintha fölöslegessé válna. Vajon véget ér a szerepük? Az emberben általában úgy tizennyolc-tizenkilenc éves korig erős a nagyszülők iránti ragaszkodás, aztán szép lassan elhamvad ez az érzés. Kihull. Az öregek ilyenkor már mindenféle nyavalyákkal küszködnek, kikezdik őket a civilizációs betegségek, a vérnyomás, a különböző meszesedések, az asztma, a reuma, a sváb és angol úriemberekről elnevezett bajok, azok a stádiumok, amelyek már az ismeretlennel való nagy találkozásra készítik fel őket. Ekkor derül ki, hogy mennyire esetlenek, mennyire tapasztalatlanok. Ők, akikről azt hittük, hogy mindennek a tudói, épp annyira kezdők bizonyos dolgokban, mint voltunk mi is hajdanán. Amilyenek leszünk majd később. Mindig újdonságos kihívásokat tartogat az élet?… Szépen túlnő az idősebbeken a következő generáció. Túllépünk rajtuk mi is, mert ilyenkor még mindig azt gondoljuk, azt hisszük, azt tartjuk, azt feltételezzük, hogy a rendelkezésünkre álló néhány évtized nagyon hosszú, nagyon-nagy idő, s majdhogynem végtelen… És nekünk abban a vastag időszeletben még nagyon sok más és igen fontos dolgunk akad.

0.2.

Jóval később történt, legalább tíz évvel a kaszálás begyakorlása után, amikor Hunor már lelépett volt az országból, Magor pedig főiskolára járt. Én meg éppen odahaza voltam akkor is, egyetem után, de nem a faluban, hanem Várhelyen, és éppen nősülő félben… Az öreg rosszul lett egy este. Szerencsére időben kórházba vitte a mentő, úgyhogy nem bizonyult végzetesnek az a roham, de tény, hogy összeomlott a vérkeringése és az intenzívre került. Igyekeztem bemenni, ahogy megtudtam, mind kerülgettem az orvosokat és az asszisztensnőket, de a közelébe sem engedtek. Csak ígérték, hol biztatóan, hol enyhén érződő kétellyel mondták, hogy másnap reggelre kiderül minden, hogy megbírja-e, s hogy nyugodtan mehetek haza, mert tőlem aztán nem függ semmi… Gyakran látni sötétruhás férfiakat és nőket a kórházi porták előtt reggelente, akiknek a hozzátartozóit éjszaka immár félretolták a hullakamrákba. Azokban az esetekben biztos, hogy nem volt eredményes a beavatkozás, a tudomány és a technika veszített. És a hátramaradóknak el kell végezniük a papírmunkát. Újkapitalista korunkban a klinikák köré telepített temetkezési vállalkozások is jelzik ezt az állandó alulmaradást. Azokban biztosra működik, halálbiztos az üzem. Egyébként elég bizarr dolog napjainkban ez a jelenség, mert, ahogy megy befelé az ember a kórházba – hiszen sokan lábon járva, gyanútlanul igyekeznek a halálba, s végzetesnek bizonyul esetükben a laborvizsgálatok, az analízisek készítése után az újabb kezelés, amelynek a protokoll szerint pozitív hatásúnak kellene lennie –, s közben akár kis is választhatja a megfelelő színű és méretű koporsót, a szemfedelet. Ha úgy gondolja. Ma már olyan spray-ket is lehet vásárolni, amelyek illatosítanak, elnyomják a szagot. Fő az előrelátás. Bizonyára választani lehet, hogy az ember – pontosabban a hullája – ibolya-, vagy netán barackvirág-illatot árasszon a virjasztó során, mert első este még megjár, de a második napon már durva, gyomorforgató, még akkor is, ha manapság EU-konform légkondicionálással látják el a ravatalozókat, amelyeket olykor, főként a kisebb falvakban, ahol alig van születés, a jövő előszobáiként aposztrofálnak a minden hájjal megkent, ám nyeletlen politikusok a kampány-ízű avatóünnepségeken… Jobb olyankor rátenni a helyére a koporsófedelet, és meghúzni azokat a nyilvánvalóan egyszer-használatos szárnyas csavarokat is, amelyek humánosan kiváltják az annyira bántó leszegzés műveletét. Sokkal emberibb és praktikusabb az a csavar. Két vagy három pár van belőlük. Egy férfiember könnyedén be tudja srófolni, míg a cirádás fej eléri a deszka politúrját, s ott megakad… Akkor mégiscsak besurrantam az intenzívre. Megláttam az ajtórésen át, vagy legalábbis úgy rémlett, hogy őt látom a paraván ellenére is. Mégiscsak papó volt. De nagyon kicsi helyen. Valószínűtlenül összehuttyant, sápadt és törékeny lett. Addig csak filmeken láttam ilyen kórházi ágyakon fekvő betegeket, akiknek karjából, oldalából mindenféle csövek, katéterek lógnak ki, s fejtől-lábtól zöldesen villogó képernyők, amelyek a normális, vagy az éppen fogyatkozó életfunkciók jeleit méricskélik… Mit tehettem? Hazamentem, s hajnalban robogtam vissza. Azt a rohamot papó túlélte. Mosolyogva közölte, hogy ott járt. Kérdeztem, hogy hol? – Hol lettem volna? Ott. Túlfelől – közölte sejtelmesen, mint az, aki valami nagy tudás birtokosa –, és meg kell mondanom, fiam, hogy nincsen ott semmi. Nem hozhattam üzenetet. Nincsen semmiféle alagút. Nincsen fényesség. Ha egyáltalán van valami, az a tömény sötétség. Esetleg a nagy és végtelen semmi. Itt van minden, ami létezik, tudd meg… Az van, amit érzel, amit látsz… Túljutott akkor a nehezén. Mindenféle bogyókkal, porokkal és injekciókkal ugyan, de még élt ezt követően is úgy öt teljes értékű évet, de már nem volt olyan. Kissé légiessé vált, mintha az itteni valóság fölött lebegne, mintha egy másik világban, de mégis ebben. Már nem érdekelték különösebben az újdonságok, a nagyvilág dolgai sem. Berekesztette magát kedvenc könyvei mellé – nem volt neki tucatnyinál több, ám annyi elég volt bőven, hiszen állítólag a lényeg mind ott sorakozott bennük –, és a kapu meg a kert közötti zárt térbe. Voltak kedvenc gyümölcsfái, ribizli- és egresbokrai, ótoványai… Volt kutyája, kecskéje, báránya. Nagyjából ennyi. Néha eljárt még a templomba, de feszélyezte, hogy immár ő a legidősebb. Voltak ősz hajú emberek a sorokban imitt-amott, aszottak, sánták, varasok, ráncosok, kopaszok, szemüvegesek, remegő fejűek, fogatlanok többen is, de mindannyian fiatalabbak nála pár évvel… S az asszonyok sem voltak szerencsésebbek. És tudomásul vette azt is, hogy közülük talán épp azok lettek nagyon rusnyák vén korukra, akik fiatalon erőst hegyessek voltak. Vajon mi okozhatja az elcsúfulást? A rossz lelkiismeret? A nagy élet. Nem talált rá magyarázatot.

1.8.

A kaszálásba mindhárman szépen belejöttünk. Hoztuk magunkkal tovább azt a tudást, amelyet számos nemzedék óta sok-sok gyermek és fiatal átvett az elődöktől. Egyfelől. Másfelől pedig nem. Oly sok minden megszakadt. Annyi tudománynak, tapasztalatnak veszett nyoma, hogy belegondolni is rossz. A vén papó – csak példaként – kiváló kerekes volt. Ott sorakoztak, porosodtak, rozsdásodtak a szerszámai a műhelypad alatt, az árnyék aljában, ahol most autókat és levedlett alkatrészeket tartunk ez is még jó lehet még valamire alapon, bár időnként lomtalanítunk és beadjuk a sok haszontalan kacatot az ócskavasba, vagy elviszik a lomokban utazó cigányok. Azt hallottam a papó apjáról, hogy már kisgyerek korában erősen érdekelték az akkori technika vívmányai, és anélkül, hogy külön iskolákat járt volna, és még csak inasnak sem adták be senkihez, egyszerűen elleste valahogyan a kerekesség mesterfogásait. Egy idő után elterjedt róla, hogy milyen kiváló érzéke van, s hogy mennyire gyorsan és pontosan dolgozik, holott akkortájt még alig-alig kerülhetett ki az ismétlőből, nem lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél. Ami fából van, mindent el tudott készíteni, de a szekér különböző darabjai, s azok közül főként a forgó-mozgó szerkezeti elemek izgatták. Állítólag azok a régi száraz csutakok és fadarabok, amelyek közül a szabályosabbakat mi közönséges stafniként tartottuk számon, a többiről pedig nem is sejtettük, hogy mire lehetett volna jó, mind az ő hagyatékából származtak. Mi aztán egyszer, látván, hogy egyik-másik mennyire rusnya, göcsörtös és idomtalanul girbegörbe, s mennyi helyet foglal, egy alkalommal az öcséimmel fogtuk magunkat, előszedtünk a törekes mélyéről az egészet, és szétbotoltuk mind-mind azt az előkészített sok kerékagynak-, küllőnek-, lőcsnek-, nyújtónak-, felhércnek-valót.
Izgalmasnak mutatkozott még végül az elkészített takarmány megszerzése és hazaszállítása. Úgy kellett annak történnie, hogy lehetőség szerint azok a boglyák kerüljenek hozzánk, amelyekben szárazabb és jobb minőségű széna volt. Viszonylag hamar megszoktuk, hogy a hitványabbját összehordtuk külön, s abból lett a kolhoznak járó – mert időnként így csúfoltuk a kollektívet, szovjet mintára, mintha nagyzolnánk a gúnnyal –, a miénk pedig maradt a jobb, amelyben lapisabb, szárazabb, illatosabb volt a kóst. Jobb volt így nekünk az egykori tulajdonosoknak. Meg a marháinknak. Főként nekik. Papó aztán intézte a másik felét. Úgy tudom, hogy Bálint bának, a brigádosnak, aki hordáskor rendezte az adminisztrációs részét, időnként járt egy-két deci monopol, sziruppal, esetleg egy Triple Sec, ha más nem került. Ez a talán narancsízű, de azért elég erős keserű italféleség ott volt a bodegában a felső polcon, ott hányódott, porosodott, s hosszú ideig csak rendkívüli alkalmakkor került le onnan, mert tíz lej volt decije, s azért általában két vodkát adtak, a szörppel festett, színes gabonapálinkából meg hármat… Egy félig telt és három bontatlan palackkal találtunk aztán abból a narancsos italból kilencven januárjában, amikor a nagy és új demokrácia hajnalán, puszta kíváncsiságból mindent meg akartunk inni. Olyan régi volt, hogy még a népköztársaság alatt, a két kocsmárossal korábbi időben készült, az 1965. évben. Azt írta a címkéjén, hogy Fabricat în Republica Populară Romînă…
A hordásról annyit még, hogy annak is külön szertartási rendje volt. Adott fogatot a kollektív, embert is. Azaz adott volna. Azonban azt mondta nagyapánk, aki azt tartotta, hogy nem úgy van, nem olyan dolog, hogy bárkire rá lehet bízni csak úgy azt a felelősséggel járó munkafázist. Másképp kell a behordást lerendezni. Mi, gyermekek örvendeztünk ennek, mert kicsit kizökkentünk az egyéb tennivalók sorából, s ennek különleges volt a szertartása. Egyszer ott kezdődött, hogy kiválasztottuk a lovakat. Nem fogadtunk el akármilyent, hanem addig jöttünk-mentünk, s vártunk is pár napot, ha kellett, hogy megszerezhessük kölcsönbe a pirosat és a feketét, azaz Szellőt és Betyárt. Ez a két herélt mén először, annak idején, amikor egyéniek voltunk, és tulajdonképpen rendesen is, négy, illetve ötévesen került volt hozzánk, pontosabban papóhoz, aki azt tervezte – a pirosnak ő állta az árát, a feketét pedig maga nevelte –, hogy mihelyt apánk megnősül, rábízza, odaajándékozza neki, hogy legyen befogni valója, amivel dolgozhat, s pénzt is kereshet, ha úgy adódik. Állítólag oroszhegyi vérből valók voltak, közepes marmagasságú, szikár jószágok, amelyek jól bírták a terűt, de ugyanakkor lovaglásra is lehetett őket vígan használni. Annyira szelídek voltak és tanulékonyak, hogy akár egyesben, akár párban lehetett szántani, boronálni velük úgy, hogy vezető nem kellett melléjük elől. Ostor sem. Nagyapánk egyet csettintett, vagy annyi mondott, hogy: – Cú!, s lódultak. Amikor azt hallották, hogy: – Hó!, azonnal megálltak, mint a cövek. Szóval nem nagyon kellett imádkozni nekik. A részegembert viszont nem szerették. – Már az egy-két decit is megérezték – tudtuk meg papótól az egyik beszélgetős alkalomkor –, úgy megbolondultak volt egyszer a kisfalusi vásárban, amikor én is jól bévettem szeszből, hogy troppban jöttek hazáig. Tetőtől-talpig habosok voltak. Rúgtak, haraptak, s nem engedték, hogy hozzájuk közeledjek. Sándor koma kellett volt kifogja őket… Akkor már szekerességre nem jártak, de erőkitermeléseken jól lehetett keresni rönkhúzatással, illetve méterfa-hordással. Ebből aztán nem lett semmi. Apánkkal ketten csak egy szezonban tudott volt elmenni az erdészethez, hatvanegyben, mert aztán jött változás. Be kellett állni. A lovakat elvette a szövetkezet, de ebből nem az származott, hogy megfeledkeztünk róluk. Nem. A lovakról soha. Érdekes, az ökröket, a teheneket, a juhokat nem sajnálták annyira. Apánk néha emlegette a két lovat, de papó folyton. Feszt. Azzal kelt, s azzal feküdt minden nap, hogy péstélgette, vajon mit kaptak, milyen a kóst odalent a nagyistállóban, s vajon mennyi abrak jut, vagy azt a keveset is ellopják a gondozók? – Velük kellene megetetni a sok mocskot! Azokkal az eszetlen zsellérekkel, azzal a sok semmi emberrel, akik azt sem tudják, hogy milyen érzés gazdának lenni! Hogy a van mit jelent! – morgolódott olykor fennhangon is, és kiselőadásokat tartunk nekünk, amikor már annyira nőttünk, hogy fel tudtuk fogni, hogy mi az enyém és a tiéd közötti különbség, és mit jelent az, hogy közös szövetkezeti tulajdon, ami már olyan, mintha a kommunistáké lenne minden, az aktivistáké, a miliceké, a szekusoké, s milyen az, amikor nekünk van valamink. Amikor valóban van. – Mert a jó állat, az dupla érték. Megvan a munkaerőd, megvan a béfogni valód, s a magad embere vagy velük! Így válsz termelőerővé. Ez a tehetség! – vonta le a következtetést, s magyarázta, hadd értsük. Tehetősségre gondolt. Nyilván. Így nagyon rövid ideig tartott az iskolában az ideológia győzelme fölöttünk. Úgy ötödik-hatodikos korunkig. Aztán átfordult a dolog. Visszatért a normális kerékvágásba. Már-már megtalálta a valóság a saját helyét bennünk, és megpróbált visszahelyezni a magunk kisvilágába, amelyet a rendszer oly nagy szorgalommal igyekezett szétverni. Számunkra elképzelhetetlennek tűnt, hogy a falu, a sok kisgazdaság, a sajátosan gondolkodó és egyéniséggel bíró, de a jól kialakult évszázados rendhez igazodó ember innen eltűnjék. Szépen illusztrálta ezt a folytonosságot, a megújhodást, hogy aki tehette, új lovat, új tehenet, másik juhállományt szerzett magának. Bár a tudományos szocializmus tanai alapján ennek nem szabadott volna bekövetkeznie. – Ezek amolyan csökevények – hangoztatta a történelemtanárunk, akinek mellesleg valamiféle pártiskolája is lehetett, teletömték valahol a fejét politikai gazdaságtannal, vagy csak rányomták a dolgot, mert jobb káder nem volt erre a feladatra. Olyanformán járt, akár ministrálások közben néha én – pedig akkor már nagyobbacska voltam –, amikor az ünnepélyesebb miséken füstöltünk. Már fontosabb dolgokat bíztak rám. A pap osztotta az áldást, majd körbejárt, s mikor végzett, ideadta a turibulumot, hogy vigyem vissza a sekrestyébe. A tömjén füstje az orromba szállt, csípte a szememet. Az is megtörtént, hogy tántorgás közben nekimentem odabent a gyóntatószéknek vagy az ízléstelenül zöldre másolt szekrénynek, amelyben a mise- és a ministránsruhákat tartották, s ahol a kelyhek is voltak, és egy hosszúnyakú üvegben savanykás misebor. Ismertük az ízét. Még szerencse, hogy mögöttem jött olyankor a társ, aki a navikulát hozta. Ő segített néha a tántorgás közepette, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Ha megszabadulhattam a fűszeres illatú füsttől, s vettem két-három szabad lélegzetet, mindjárt jobban éreztem magam és visszatért a normális egyensúlyérzetem. Az az ideológiailag megbízhatónak látszó pedagógus, akinek a nevére sem emlékszem már – egyébként Csiszlenkónak mondtuk egymás között, s ez nem csúfolás volt, mert focizni azért tudott, és beállt néha velünk –, ugyancsak meg-megszédülhetett a bődületes marhaságoktól, amelyeket szajkózott – gondolom –, s nem vehette túlságosan komolyan egy idő múltán, mert hamarosan eltávozott egy határmelléki városba, ahol tanított még egy évet, s – mondták – úgy lelépett onnan a szerbekhez, meg tovább, hogy többé a hírét sem hallottuk. Az a gyanúm, hogy gyökeres pályamódosítás következett be akkoriban sok, kicsit is gondolkodó értelmiséginél, akikből aztán disszidens lett. Nem lehetett töretlenül ívelni ott sem, sehol sem, mindenki megelégedett azzal, ami jutott. Legalábbis ideig-óráig… Furcsa volt hallani és tudomásul venni azt, amit egy korábbi tanfelügyelőről hallottunk, aki gépkocsivezető lett odakint Németországban, és nemsokára kamionos lett, TIR-sofőrként kezdte járni Európát. Ez viszont már nagyon komoly dolog volt. Felívelés. Úgy gondoltuk, hogy óriási szerencse és a képességek kibontakozása is egyben. Hogy ez csúcs. Akkortájt kamionsofőrnek lenni, szabadon járni, jönni-menni a világ országútjain, meglátásaink szerint igazi álommunkának tűnt. Ennél menőbb talán a pilóta, vagy a hosszújáratú tengerészkapitány, esetleg a légikisasszony foglalkozása lehetett… A hír… Jött. Nem jött. Korábban is megtörtént, hogy nem érkezett. A kivándorolt, vagy kiszökött honfitársak közül nem mindig, nem mindenkinek sikerült annyira jól a kinti beilleszkedés. Sokan jutottak ki akkortájt a szabad világba, aztán a nyolcvanas években még többen, de közülük nagyon sokan úgy felszívódtak, hogy többé nem hallottunk róluk, még akkor sem, amikor szabadabb lett a rendszer nálunk is, és lehetett jönni-menni…

[Azt tartják, annyi kínai kubikus vált a transzkontinentális vasútépítés, meg egyéb fejlesztések áldozatává – az AEÁ vasúthálózata háromszázezer kilométer, ami hét és fél Egyenlítőnyi – négy-öt-hat emberöltővel korábban, hogy csontjaik akár töltésszerűen összehordhatók lennének a hatalmas országon végigfutó sínpárok alatt, és kitennének vagy ötezer kilométert. Vagy inkább mérföldet, mert ott abban számolnak. Nyilvánvaló, hogy van ebben némi túlzás, de tőlünk is tűntek el emberek Pennsylvania acéliparában és bányáiban úgy, hogy soha többé nem jött róluk semmi értesítés. Megtörtént az is, hogy a pennsylvaniai Van Meter városa melletti szénbányában egy robbanás alkalmával egyszer 240-en pusztultak el, akik közül 131 magyar volt, s ebből négy áldozat származott a mi falunkból. Sok ilyen katasztrófa eshetett meg, ám nem mindig hatott el egész idáig a következményeivel. 1907. december 19-én történt egy tragédia, de csak úgy bő fél év múlva látta valaki egy bécsi újságban az elhunytak névsorát, s akkor derült ki, amikor kezdtek jobban utánajárni, hogy nincs értelme várni rájuk, s reménykedni sem lehet abban, hogy egyszer sok-sokezer dollárral és hatalmas hajóládákkal érkeznek majd vissza. Az sem számított különleges eseménynek a Nagy Vízen túl, akár Pennsylvaniában, akár másutt, hogy a tömegbalesetek alkalmával a tulajdonosok egyszerűen bedobatták a súlyosan sérült bányászokat meg az öntőmunkásokat a felhagyott aknákba, az olvadt acélba, hogy megszabadítsák őket a további szenvedéstől, magukat pedig a felelősségre vonástól. Emlegettek még ezeken kívül is eltűnt falunkból származó személyeket. Ezekért az emberekért aztán harangoztattak, misét mondattak. Utána pedig szép lassan feledésbe merült az emlékük, hiszen jóformán még fénykép sem maradt utánunk. Semmi. Talán a szülők vagy a testvérek emlegették őket néha. Aztán soha. Senki. Ekkor kezdte megszokni a falu a test nélküli temetéseket. Hosszú időn át nem volt háború, de a nyomorúság és a kalandvágy is sok áldozatot képes szedni, ha alkalmat szolgáltatunk. Tulajdonképpen a kényszer visz rá.]

1.9.

Jókora kamaszok voltunk, főleg én, majdnem legény, de az öcséim is becsületesen jődögéltek a nyomomban, s nemcsak velem, hanem egymással is folyton versengtek. Biztosak lehettek a szülők, hogy hármasban képesek leszünk megrakni a szekeret, és virtusban nem lesz hiány. Úgyhogy az egyik alkalommal megengedték, hogy tegyünk egy próbát, hadd győződjünk meg arról, hogy képesek vagyunk-e külső segítség nélkül a szekeret megpakolni, hazahajtani véle, majd otthon felrakni rendesen mindent az odorba. Végigmentünk a kötelező mozzanatokon, olyanformán, ahogy korábban a felnőttektől ellestük. Levettük a két-három héttel korábban készült pózinát a buglya tetejéről – ezt a fűből sodort kötéllel összefogott négyágú, zöld gallyakból készült nehezéket, amelyet a behegyezés és a taposó földre történő leszállása után, a körülgereblyézést követően szokás feltenni legfelül, hogy a szél ne emelje le a tetejét, de az eső ellen is hasznos, mert összenyomja a szénát, megakadályozva, hogy a víz beléfolyjon –, s beletettük a szekér aljába, majd rakodni kezdtünk. Amikor megtelt a dereka, mondtam az ikreknek, hogy én felmegyek, s ők csak adogassák. Láttam az idősebbeket, ahogy megtűrik elől. Jobbról is. Balról is egyet. Kérni kell olyankor egy-egy nagy villával. És figyelni arra, hogy a fót élére érkezzen, ne boruljon rá az alatta levő rétegre. Egyik lábával rálépik olyankor az ember az aljára, átfogja, átkarolja teljesen, megtűri, rátérdel, és úgy tartja, addig tartja, míg feldobják a következő villahegynyit. Akkor rátapos és odafogatja. Mehet így tovább. Felmegy két-három-négy villányi. Majd megismétli hátul is ugyanezt a műveletet. Kéri a további adagokat, mígnem három tűrés után egyre fennebb kerül. Ölnyi a magasság, majd növekszik tovább, tovább, olyan két és fél, vagy inkább három méternyi lesz végül a rakomány, amikorra felfogy a buglya alja is. Rá kell helyezni a kötőrudat. Elől beakasztjuk a láncba. Az odafent levő engedi, hogy a saját súlya húzza lefelé. Középre igazítja, majd teljes testével maga is ránehezedik… Le kell nyomatni az egészet… Mindez így is történt. Belekapaszkodtam a súlyos rúdba, amely fényesre kopott a sok használattól. Hátul jó látszottak a kötél rostjainak nyomai, amelyek gyűrűsen roncsolták. És lassan-lassan csúsztam lefelé. Lábammal kitapogattam a haslót, majd a ló tomporához támaszkodva léptem le a földre. Az ikrek közben kioldották a kötelet, áthajították a rúd végén. Húzták, s miközben erőlködve, kivörösödve működtek ott ketten, szóltak, hogy kössem meg. – Ne szarakodjál, vess bogot a végire! Húzd át! Ott! A tövinél! Ehelyt! Itt! Hurkot reja! S húzzad! Ne sajnáld! Mire vársz? … Annyiszor láttam ezt a műveletet azelőtt, hogy sokszor. Pofonegyszerű volt. Beidegződött mozdulattal lehetett megkötni. Lehetett volna. Csakhogy nem volt ott apánk, vagy papó. Meg más segítség sem. Sem rokon sehol. Sem egy ismerős. Ez volt az első alkalom, amikor rám hárult volna ez a feladat, de akkor lebőgtem, meghaladta a képességeimet. – Huni! Magi! Hadd lám melyiketek tudja ráhurkolni, mert én nem! – Te vagy a nagyobb! Azt mondják, hogy tudsz már mindent! Azt is, hogy nem a gólya hozza! – gúnyolódtak, és egy újabb esetlen próbálkozásom után elengedték a rúd végét. – Hívni kell egy embert!… Vagy várni, amíg idekerül egy hozzáértő valaki – mondták felváltva. Egyik ezt, a másik azt tanácsolta. Nem figyeltem, hogy melyik mit mondott… Nézelődtem körbe, de nagyon csendes volt aznap az a határrész, senkit nem láttunk a szomszédos parcellákon. Úgyhogy leültünk az árnyékosabb oldalon, és vártuk, hogy jöjjön olyan ember, aki érti ezt a dolgot. Nagy szégyen lett volna gyalogosan hazamenni a segítségért. Én közben a cipőfűzőmmel gyakoroltam a kötözést. De hiába. Nem jöttem rá a megoldásra… Az ikrek elővették a Rubik-kockát, s elkezdtük szerre forgatni. Nagy kincs volt. Évekig magunknál hordtuk. Az iskolában vagy délutánonként, amikor pisztolyoztunk – amit a rabló-pandúr játék helyi változataként gyakoroltunk – alkalmanként sorra járt. Kezdetben csak nekünk volt. Az is megesett, hogy odaadtuk nagyobb kamaszoknak, akiktől megnézésre pornóújságot kaptunk. Rövid időre. Nyilván. Soha nem mutatta meg nekünk senki, hogy milyen módszerrel kell kirakni a kockát, de akkorra már olyan szintre fejlesztettük a tudásunkat, hogy nem volt nagy kunszt egy percen belül a végére érni. Úgy játszottunk, hogy egy forgatta, kettő nézte, és közben figyelte az óra másodpercmutatóját. Ha nem volt nálunk karóra, akkor felszámoltunk hatvanig, nagyjából szabályosan, ahhoz is kialakult a megfelelő képességünk, hogy megfelelő ütemben soroljuk a másodperceket: – Egy… kettő… három… (… ) tizenöt… tizenhat… (…) ötvenkilen … hatvan! És ezzel vége! Tovább már nem lehet… Nem lehet! Értetted-e?… Emlékszem, hogy amikor megkaptuk – tulajdonképpen zsebpénzen hozattuk Pestről, mert nálunk nem volt forgalomban a hetvenes évek végén, csak jóval később jelent meg egy hamisított változat a boltokban, sokkal gyengébb kivitelben, széttöredező illesztésekkel, a külső felületekről gyorsan lehámló fóliadarabkákkal, az eredeti, a magyar gyártmány elvileg és gyakorlatilag is elnyűhetetlen volt –, annyira megkedveltük, hogy egész délutánokat töltöttünk el véle egy időben. Mind mondták a szüleink, hogy mekkora haszontalanság, de néha őket is bevontuk, és hamar kiderült, hogy ugyanúgy képesek kirakni, vagy csak nehezen, vagy egyáltalán nem, viszont ugyanúgy lelkesedtek érte, mint mi, nem adták fel, és beálltak olykor a rögtönzött házi-bajnokságainkba. Füzetbe írtuk, hogy kinek hány perc alatt, hány mozdulattal sikerült összehozni a huszonhét elemet a helyére a hexaéderen. Kezdetben kétszáz forgatás után. Lecsökkent ez százhúszra-százra-nyolcvanra. Aztán, ahogy fejlődtünk, már ötvenre egyiknél-másiknál, néha harmincra. Olvastunk ugyan szabályokról, matematikai, logikai rendszerről, de az nem érdekelt, sokkal fontosabbnak tartottuk, hogy magunk jöjjünk rá a módszerre. Talán huszonegy mozdulat a rekord, de azt egy japán gyerek érte el. Mivel minden alkalommal tetszőlegesen keverte össze a sorban épp lejárt játékos – feltételek is voltak, hogy tíz, tizenöt, vagy húsz mozdulattal, és félrefordulva „vegyítse”, úgy, hogy a soron következő ne lássa –, s legyen izgalmasan sokszínű a rendetlenség. Azt tartottuk, hogy annyira változatos a variációk száma, hogy tulajdonképpen soha nem ér véget.
Biztos, hogy eltelt ebben az alkalmi vetélkedésben akkor legalább egy óra, annyira belemerültünk. Fel sem tűnt, hogy időközben látogatónk érkezett. Egy potenciális segítség. Cigány Karcsi figyelte a mesterkedésünket. Úgy öt méterre állt tőlünk. Egyik lábánál egy vízzel telt cserépkorsó volt, túloldalt pedig egy puliszerű, borzos kutya üldögélt. Figyelt minket. A kutya is. A nagy csendben. Amikor észrevettem, egy kicsit meglepődtem, hiszen ismertem azt a vakarcsot, akárcsak a gazdáját, ha a határban járkáltak a juhokkal, mindig vidáman és fáradhatatlanul szaladgált, végezte a dolgát. És alig állta meg ugatás nélkül. A kutya azonban ekkor síri csendben, fegyelmezett ült. Egyébként olyan volt, hogy csak füttyenteni kellett, vagy odakiáltani neki, hogy: – Hol a juh?!, és máris futott. Karcsi azonban ügyesen megnevelte. Ott üldögélt ügyesen a hátsó lábain, hosszú, piros nyelvét remegve lógatta és élénken figyelt… Ha úgy volt, néha még rám is hallgatott ez a kiskutya, amikor felszabadultan néha gyakoroltuk együtt a majorkodást. Karcsi odáig fejlesztette a közönségesen Fürgének nevezett kutyájával a terelési műveleteket – hiszen olyan ez a név, mint embernél a Szabó János vagy a Kovács István –, hogy bármikor össze tudta véle gyűjteni a birkákat. Az volt a művészet, hogy minél kisebb helyre. Valósággal összecsomagolta őket a Fürge segítségével, de úgy, hogy semmi hely nem maradt köztük, még a tenyerét is csak nagy nehezen tudta az ember beilleszteni gyapjas hátuk közé. Úgy néztek ki a juhok, mintha közösen víztükröt alkotnának, és felemelt pofájuk levegővételre emelkedne ki a bodrosan fodrozódó hullámok fölé. És minél rövidebb idő alatt szerette ezt elvégezni. Mintha egy sajátos Rubik-kockával játszadozna. Terelem-térítem, térítem-terelem, s máris összeáll a forma. Mindig más volt a juhok felállása – nyilván –, és nagyon élvezte ezt a kísérletezgetést. Játék volt. És egyfajta gyakorlat. Önként vállalt aprócska kihívás teljesítése. Ám egy szakma része is. Kollektív-juhokat őriztek az apjával azon a nyáron, egy meddü-sereget, amellyel nem volt sok a dolog, de a haszon is csak olyan. Normára ment az egész, nem pénzre, s nem kőccségre. Ahogy mi tekergettük a bűvös kockát, úgy bánt ő a juhokkal. Megtanulta a logikáját… Szerintem azonnal észrevette azt is, hogy mi lehet az oka a kényszerű szünetnek, mert mindjárt ajánlkozott. – Ha ideadjátok a kockát öt percre, akkor megbogozom a kötelet. Ha akarjátok, meg is mutatom a hímit… Ennek a csomózásnak az a titka, hogy egy rántással el lehet oldani, ha az ember a szabadon hagyott végét meghúzza… Ugye tudjátok?… Mi ezt elméletileg tudtuk, csak az volt a helyzet, hogy a megkötésnél máskor mindig ott volt velünk valamelyik felnőtt a családból, aki ezt elvégezte. Csak amolyan nezmesterek voltunk. Felszólítás nélkül csomózta meg. Kioldotta. Majd megismételte. Mindig megjegyezte, hogy: – Így né, lássátoke! Mi is megpróbáltuk. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Akkor azonban nem sikerült. Később aztán nem került immár sor rá, mert apánk kiiktatta a kötelet, fogaskereket szerelt a hordószekérre, és egy kar húzogatásával, láncszemről-láncszemre haladva húzattuk rá a rudat a rakományra. Olyan dolog volt a kötél és a hozzá kapcsolódó bogozási tudomány, hogy aztán többé nem volt rá szükség… Karcsi viszont akkor öt percig forgathatta a Rubik-kockát. Sikertelenül. Nem jött neki össze…

Megjelent a Székelyföld c. folyóirat 2021/1-es számában

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.