BÁNJA-E A SZÉKELY? (19.3.) – RÁKÖZELÍTÉS SIMÉNFALVA KÖZSÉGRE

Azt szerettük volna, hogy sorban haladjunk. De nem lehet. Cikkcakkosan, ahogy sikerül. Mert nem csak a fényképezés fontos, hanem a helyiekkel való kapcsolattartás is. Hiába vannak minőségi fotóink, ha nem kaptuk otthon a megfelelő embert, aki szószólója, vagy legalábbis jó ismerője a helynek. A községközpont lett volna soron. Amúgy rendben levő település Siménfalva, látni itt-ott az előrelépés nyomait. Azonban ami régi, az olyan, mintha csak bajnak lenne.

Itt-ott egy-egy sorsa végső beteljesedésére váró régi parasztház, a Jakabházi-család düledező kúriája a falu központjában, mellette fűrészüzem, de helyet kap annak közelében az egyetlen székely fejedelem, Székely Mózes szobra is. Itt még a létezett szocializmus is torzó formájában van jelen, bő harmincöt esztendeje befejezetlen a tömbház – a meggyökeresedést segítendő –, az lett volna a feladata, hogy lakhatást biztosítson a helyi tanerőknek, hivatalnokoknak, a tanács alkalmazottainak.

A községközpont múltja igen gazdag

Ha fellapozzuk a vonatkozó szakirodalmat, bizony ahhoz is külön képesség kell, hogy kiválogassuk és sorba helyezzük a legfontosabb információkat. Mivel unitárius többségű vidéken járunk, egyáltalán nem véletlen, hogy Orbán Balázs, meg a későbbiekben Bözödi György is szívesen időzött itt, és mindketten igen alaposan körülnéztek hittársaik körében. Ugyanez látszik Sepsiszéki Nagy Balázs „módszertanán” is, aki az ezredforduló táján készítette el a maga látleletét (2021 októberére keltezi ide kapcsolódó írását). Akkor 1071 lakosa volt a községközpontnak, amelyből 1046-an magyarnak, 19-en románnak és 6-an romának vallották magukat, ebből 891 unitárius, 124 református, 36 fő római katolikus, a többi, azaz 3 helyi polgár pedig egyéb vallású, vagy felekezeten kívüli volt. Arról, hogy ez a statisztika nem a valóságot, hanem a „kívánt” állapotot tükrözi, arról még szó lesz a továbbiakban.

Tekintsük át az írásos feljegyzésben 1333 előtt már biztosan létező település népességi mutatóit. Közvetlenül az 1848-1949-es forradalmat követő időben 807, 1900-ban 882, 1910-ben 915, 1930-ban 1004, 1941-ben 1087, 1966-ban 945, 1977-ben 1072, 1992-ben 1071, 2011-ben 1092 lakosa volt. Nincsen számottevő változás, a helyben lakó népességet 2020 decemberében 1100 főre becsülték. Talán a beköltözéseknek köszönhetően, vagy a lakcím szerint ide beírtak révén tapasztalható az enyhe növekedés.

Szén Sándor unitárius lelkész tizennyolcadik esztendeje szolgál Siménfalván. Az unitáriusok számát 870 főre becsüli, ekkora az a népesség, amely valamilyen módon kapcsolatba kerül élete során az unitárius egyházzal. Ez nagyjából fele-fele arányban lehet székely-magyar, illetve cigány-magyar. A székely-magyar egyháztagok sokkal aktívabbak, jobban, erőteljesebben részt vesznek az egyház fenntartásában. A magyar-cigányok, akik életmódjukban nem különülnek el, viszont nagyjából csak egyharmad részben kepefizetők és „rendes” gyakorolja a hitet, többségük csak különleges alkalmakkor – keresztelés, konfirmálás, temetés – veszik igénybe az egyházi szolgáltatásokat. Meg kell említeni, hogy a helyi református gyülekezet 85 fős, van helyben szolgáló lelkészük, Jakab Imola tiszteletes-asszony személyében, körükben is hasonlóak az arányok. „Elmondhatom, hogy kiválóan működik a református testvéregyházzal fenntartott kapcsolat, az ökumenikus szellemiség. A római katolikusok ideszármazottak, költözés vagy házasság útján kerültek ide, 15-20 fő közötti a számuk, és hasonló lehet a különböző újkeresztény kisegyházakhoz tartozók száma is” – mondotta a lelkész.

Az unitárius templom tornya – korábbi alapra épült

A 19. század legelején (1808-1811) épült fel az unitárius templom, amelynek déli bejáratán azért olvasható az 1586-os dátum, mert a torony talapzata a korábbi gótikus jellegű templommal egyidős lehetett, amelyet lebontottak és tágasabb formában építettek fel kétszáz évvel ezelőtt. Egyébként ez a templom most felújítás előtt áll, épp zajlik a kapcsolódó régészeti, művészettörténeti előtanulmány készítése, a topográfiai felmérés. A korábbi parókia az 1870-es évek tájékán annyira megrongálódott, hogy felújíthatatlanná vált, több alkalommal próbálkoztak a fából és vályogból készült épület javításával, de el kellett bontani. Azt az ingatlant, amelyben ma a lelkészi lakás, a jelentős könyvállománnyal rendelkező parokiális könyvtár és az iroda található, egy gyermektelen család, Joó Elek és felesége adományaként kapta meg az egyházközség az 1920-as években. Kisebb-nagyobb átalakításokat végeztek rajta, de klasszicizáló stílusát, úri-polgári jellegét ma is őrzi, a település egyik szépen konzervált épületének számít, amely híven tükrözi egy letűnt kor ízlésvilágát. Hasonló a Fazakas-kúria, azt ma is lakják, ott nem végeztek látványos átalakítást a tulajdonosok. Talán a külső festés színvilága különbözik az elvárttól.

A Fazakas-kúria napjainkban

A lakóházakon jól végigkövethetők a hatvanas-hetvenes évek, illetve az újabb évtizedek során elvégzett beavatkozások. Divatokat követnek az anyag- és a formahasználat terén egyaránt. Mivel a falu megyei útvonalon, illetve annak közelében helyezkedik el, könnyen megközelíthető innen Székelykeresztúr, Székelyudvarhely is. Kedvez az ingázásnak, illetve kedvez az áru és a termékszállításnak egyaránt. A módosabb cigánycsaládok „rendezik” a többit – használjuk a tiszteletes úr kifejezését –, ami azt jelenti, hogy a tehetősebbek munkát adnak a többieknek, illetve mintával szolgálnak, hogy sem kulturális, nyelvi és viselkedési normák szerint se különüljenek el a „magyaroktól”. A helyi cigányok nem beszélnek egyetlen roma-dialektust sem. Számukra élmény és érték magyarnak lenni. A helyi kézműveseket ugyan megviselte a koronavírus-járvány, hiszen nagyrészt az idegenforgalomhoz kapcsolódott a tevékenységük; az itt készült vesszőkosarakat, ajándéktárgyakat jobbára korondi és szovátai kereskedők útján értékesítették, egyénileg pedig külföldre is eljuttatták. Ezek a jól bejáratott kereskedelmi csatornák az utóbbi egy évben lezárultak, de egyelőre nem jártak annyira súlyos következményekkel.

Híres szülöttek kultusza segíthet

Akár legendárium szintjén is jót tenne Siménfalvának, ha az ide kötődő személyiségekről több szó esne. Székely Mózes fejedelemnek szobra áll. Udvarházának helyén ma a szépen felújított református templom található, amelynek falaiba az egykori kastély kövei is beépültek. Normális közegészségügyi helyzetben a helyi és a környék iskolásai számára Székely Mózeshez és a történelmi múlthoz kapcsolódó vetélkedőket, bekerül, visszakerül a köztudatba mindaz, ami erősítheti a magától értetődő lokálpatriotizmust. Marosi Gergely (1832-1874) emlékét a községközpont iskolája nevében őrzi. Elekes Dénes (1880-1937?) ügyvéd-földbirtokos, Péter Sándor (1867-?) unitárius lelkész, Vári Domokos (1886-1955) lelkész, költő munkásságáról is gyakran szó esik. Elekes Ferenc (1935) költő, író, szerkesztő életműve jelentős része innen, a szülőfaluból vételezett gyermekkori emlékekből táplálkozik. Farkas Árpád (1944-2021) Kossuth-díjas költő, publicista, szerkesztő kötődés is vitathatatlan.Farkas Árpád az elmúlt hetekben vált klasszikussá.

Mivel nem ismertük pontosan a születésére és a gyermekkorára vonatkozó adatokat – hiszen olykor Székelyszentmiklóst, máskor pedig Siménfalvát említik „forrásvidékként”, Szén Sándor tiszteletes úrhoz fordultunk eligazításért.

Farkas Árpád író, költő, műfordító átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől. Az államfő mellett Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke –
Fotó: Koszticsák Szilárd/ MTI

„A Farkas-család székelyszentmiklósi gyökerű évszázadokra visszamenőleg – mondotta a lelkész –, a költő édesapja igen fiatalon nősült. Amikor Farkas Árpád megszületett a háború vérzivatarában, a szülők még házasság előtt álltak. Édesanyját nagyszülők visszavitték Siménfalvára. A házasságkötésre később került sor, és a család az 1950-es évek közepéig Szentmiklóson élt. Később Székelykeresztúrra, majd két év múlva Székelyudvarhelyre költöztek, ahol az édesapa tanítóként dolgozott tovább nyugdíjazásáig. Mind a két falu nyugodtan magáénak érezheti a költőt.” Biztos, hogy emléke, a hagyaték megfelelő gondozása úgy Szentmiklósnak, mint Siménfalvának jó lenne, és kihagyhatatlan, halaszthatatlan feladat lesz a közeljövőben. Hányszor mondtuk rendezvényeinken az átkosban, s a későbbi ugyancsak átkos-időkben: „Orra bukva az avaron,/ és menni tovább mégis,/ ébreszteni a nagyra nőtt,/ de alvó jegenyét is,/ nem hagyni, hogy a fenyvesek/ zöld tűkkel beférceljék/ mindazt, mi mítosztalan már,/ de lelkiismeret még” – Farkas Árpáddal együtt reménykedve. Akitől hadd tanuljuk, vegyük tudomásul most, s vigyük magunkkal ez utó-kor hajnalán a mítoszt a lelkiismerethez…

Farkas Árpád költő, a Háromszék című napilap ny. főszerkesztője, 2018-ban Kossuth-díjjal kitüntetett alkotó – Fotó: 3szek.ro

A Farkas Árpád gyászszertartásáról szóló beszámoló ITT megtekinthető!

Tarcsafalva a közön

Úgy jutottunk ebbe kis faluba, hogy tulajdonképpen már többször átutaztunk oda-vissza Kis- és Nakadácson, Kobátfalván, és tulajdonképpen előbb Csehétfalvára készültünk. Itt azonban most megálltunk. A településnek 1941-ben volt a legmagasbb a népességi mutatója, 401 fő, amely 1966-ra 270, 1992-re 200, majd 2011-re 201 főre változott. Az napjainkban összlakosság 189 lélek (2021 január). “Ebből három személy huzamosabb ideje Magyarországon tartózkodik, két idős helyi ember pedig előrehaladott életkorából kifolyólag Udvarhelyen lakik a gyermekeinél. A falu szinte teljesen unitárius. Két gyakorló katolikus van, és tíz egyházon kívüli, akik az évek során elmaradtak az egyháztól – tudjuk meg Mikó Ferenc tiszteletestől –, a vidékhez hasonlóan, sajnos nem vallásgyakorlók itt, templomba csak kevés idős személy jár. A járványintézkedéseket az elején értetlenkedve fogadták, majd megszokták a gyülekezeti tagok, de vélhetően ennek köszönhetően fokozatosan elmaradnak azok is, akik már hozzászoktak a templomba járáshoz. Havonta egy személy lemorzsolódik. Amíg 2020 elején 11-14 volt a jellemző jelenlét, most 6-9 az átlag. Lehangoló. Talán mihelyt tavaszodik helyreáll. Jelen pillanatban a Hargita megyére jellemző szabadabb hangulat érezhető – a falubeliek kevésbé tartják be a szabályokat, maszkviselés teljesen opcionális lett az őszi szigorú hangulathoz viszonyítva. Különösebb megbetegedés hullám nem volt. Szórványosan egy-két családnál jelent meg. Hivatalosan még mindig csak én voltam igazolt beteg a faluban.”

Régi tarcsafalvi ház a székelykeresztúri Molnár István Múzeum gyűjteményében (újraépítve)

Az unitárius egyházközségnek két épületegyüttese van, mindegyik nagyon jó állapotban. A falu legrégebbi építménye az 1734-es harangláb. Mellette van a 125 éves templom. Ezeken 2017-2018-ban teljes egészében felújítottak. Ami kiemelkedő és példaértékű lehetne: a műemlék harangláb felújításánál az előző generáció által – bizonyára szükségmegoldásból – kialakított bádogtetőt visszacserélték zsindelyre. A templom talán ennél is nagyobb siker. Az épület igazolhatóan a negyedik templom sorban egymás után. A talajmozgások miatt mindegyre arra kényszerültek az elődök, hogy újraépítsék. Ez a templom, ami soha nem volt befejezve, hiszen hozzá a torony nem épült meg, már az elején, száz évvel ezelőtt kimutatta a kivitelezés gyengeségeit. Néhány évtizedig gondját viselték, de egy idő után tarthatatlan lett és feladták a küszködést, elengedték a kezét. A 90-es évek végére használhatatlanná vált, olyannyira, hogy ismét új építése mellett döntöttek. Mivel életveszélyesnek nyilvánították, több mint egy évtizeden keresztül a tanácsteremben tartották az istentiszteleteket, és a templomot teljesen a sorsára hagyták. Az egyházközség minden energiát egy új templom építésére fordította.

A felújított templom – a Tarcsfalvi Unitárius Egyházközség felvétele

„Öt évvel ezelőtt történt ebben a helyzetben fordulópont. A lelkészcserével és a szakemberek pozitív véleményezésével felvetődött a lehetősége a templom megmentésének – mondja Mikó tiszteletes –, elindultunk ezen az úton, és hosszas tervezés, megoldáskeresés után a halál torkából hoztuk vissza az épületet. Elmesélni nem lehet a hangulatot! Példaértékű, hogy összefogással a lehetetlen is valóra válhat. Biztos, hogy szép, hasznos lett volna egy kisebb, befejezett templom. De az ásatások során igazolódott, hogy már a bronzkortól lakják ezt a szent dombot. Kár lett volna egy romot ott hagyni. És a gyülekezet szinte minden tagját ott keresztelték, ott konfirmálták. Nagy öröm volt újra birtokba venni. Télen-nyáron használjuk”.

A papilak újszerű, mintegy negyedszázada készült. A templom mellől a folyamatos talajmozgások és a vízhiány miatt a falu egy másik részében választották ki az alkalmas telket. Kinézete alapján teljesen beilleszkedik a faluképbe, alig megkülönböztethető, nincsenek különös stílusjegyei. Itt egyedüli gyöngyszem, hogy az új papilak mellé új csűrt is építettek, de ezt már a mai korban a lelkészi családok nem tudják rendeltetésszerűn használni. A közmunkával épült csűrbe beleépítették a régi, százötven éves, elbontott paplak faanyagát.

Tarcsafalvi fiatalok (2015) – A Tarcsafalvi Unitárius Egyházközség felvétele

A falu Kobátfalvától három kilométerre északra helyezkedik el, egyutcás, a két falurész – Alszeg és Felszeg – között a kultúrház képezi a határt. A faluképből tisztán látszik, hogy valaha zsellérfalu volt. Sok a kicsi, az apró ház. Kevés kiemelkedő építmény van. Azt a néhány klasszikusabb udvarhelyszéki típusú házat végzetesen elrontották a felújításokkal. Megszívlelendő, hogy lakatlan, elhagyatott ház egyáltalán nincs, minden teleknek gazdája van. „Ettől függetlenül a falukép nem tetszetős – válaszolja a településkép iránti érdeklődésünkre a lelkész –, külső, beköltözött emberként néha érzem, hogy nincs egy rend, nincs olyan forma, amelyre az emberek vigyáznának; látom, hogy nem megfelelő módon tárolják gazdasági gépeket, az utca közelében halmozzák fel a trágyát, ráhordják a sárt az aszfaltra. Viszont látni, hogy a régi csűröket, gazdasági épületeket mind használják, amelyekhez néha új toldásokat építenek, de azok jóval egyszerűbbek, mondhatni igénytelen kivitelűek. Sajnos, nem nagyon nyitott a közösség a hagyományos megóvására. A funkcionalitás felülír minden esztétikai értéket. A harangláb és templomon kívül nem tudok komolyabb értéket, amit át lehetne menteni. Hála Istennek Molnár Istvánnak köszönhetően egy 1780-as házat megmentettek és bevitték a keresztúri múzeumba.”

Benczédi Sándor szülőházát mára a felismerhetetlenségig átalakították. Még érték lehetne a régi egyházközségi iskola, ami egy nagy épület a falu központjában, az a helyi tanács tulajdonában van. Mivel oktatás már három évtizede nem zajlik benne, kihasználatlanul áll. Az anyai-nagyszülői ágon innen elszármazott Haáz Sándor zenetanár, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia létrehozója és karnagya, aki hagyományőrzőként, a tárgyi és szellemi örökség továbbadójaként is fontos személyiség Udvarhelyszéken, kiterjedt rokonsága segítségével próbálta megmenteni, és egy egyesület révén befektetéseket is végeztek, de a projekt félbeszakadt. A tetőszerkezetet felújították, elvileg ez hosszú távra megóvná az összeomlástól. Sajnos az épület faszerkezetét a könnyező házigomba támadta meg, olyannyira, hogy minden további tervezést meggátol. Egyelőre. A Haáz-család és a tiszteletes most is keresi a megoldást, hogy milyen úton-módon lehetne továbblépni, befejezni a munkálatokat, és a későbbiekben valamilyen közösségi cél érdekében „szolgálatba helyezni” az objektumot.

Tudnak az innen származó jelesekről, de nincs kultuszuk

Korábban, illetve más községek esetében említettük, hogy mennyire fontosakká válhatnak a jeles emberek. Akár segíthet is a falvak revitalizációjában. Korond – bár úgymond különösebben nem „szorult rá” – a legutóbbi években eredményesen próbálta beágyazni Páll Lajos szellemiségét a nagyközség jelenébe. Farkaslaka nélkül elképzelhetetlen Tamási Áron életműve, de Tamási nélkül nem az lenne a szülőfalu sem, amilyennek ismerjük, a tárgyi és építészeti emlékek szerves részei a faluképnek, de formálják és gazdagítják az egész Kárpát-medence magyarságképét is ugyanakkor. Jó úton járnak a Homoródszentmárton melletti Bükkfalván Román Viktor emlékének őrzői. Homoródalmásra is visszatérhetett – immár örökre – Szabó Gyula.

Pálffy János () földbirtokos, politikus, író

Tarcsafalván nincsen emlékezete a Pálffy-családnak, történetesen Pálffy Jánosnak (1804-1867) sem, aki jeles író, újságíró, az 1848-as események fontos szereplője, képviselőházi alelnök, államtitkár, és kvázi a megtorlás áldozata, hiszen a fogságban szerzett tüdőbaj végzett vele nem sokkal 1856-os szabadulását és hazatérését követően. Ürmösi Károly (1874-1953) unitárius lelkész, író meg túl korán elkerült innét, Benczédi Sándor (1912-1998) apja pedig „csak” kántortanító volt, nem helybeli, bár a Benczédi-család leszármazottai, különböző ágai több nyikómenti faluban jelen vannak a mai napig.

„Bizonyos időnek el kellett telnie, amíg megértettem a jelenséget – mondja a tiszteletes –, ezek a felsorolt személyek más társadalmi rétegből származtak, és nem érzik őket magukénak a helyiek. Eleve Ürmösi maga is lelkészgyermek volt, máshonnan érkezett, Benczédi kántor-gyermek, úri, beköltözött nemzetség fia, amelynek a leszármazottai nem maradtak itt. Pálffy János pedig a kisenemesi réteget képviselte, akiké volt a föld, és akiknek dolgoztak a zsellérek. Rájuk öntudatot alapozni nehéz, mert nem tudják elfogadni őket, képtelenek velük azonosulni”.

A gyarapodását olyan dolgok segíthetik, amelyek globális, vagy legalábbis országos eseményekből, a mai gazdasági folyamatokból következnek. Egy házvásárlási, pontosabban hazaköltözési hullám vette kezdetét. A nagyszülők házába költözött vissza több olyan fiatal család, amelyek tagjai Udvarhelyen vagy Keresztúron nőttek fel, és akiknek már szülei nem éltek itt. A fiatalok közül többen maradnak, családot alapítanak. Jó a gyermekvállalási kedv. A Nyikómentén Bencédben és itt Tarcsafalván látható ez, hogy középtávon van remény, hogy nem hal ki, nem rongyolódik le a falu. Sokan gazdálkodnak, és egészséges verseny van a családok között. „A határt teljesen megművelik – közli örömmel a lelkész –, sőt a szomszédos falvaktól is bérelnek földeket. Az új megyei út, ami minket is könnyen megközelíthetővé tett, a vízhálózat helyreállítása, a szélessávú internet, a jó közvilágítás mind-mind segítenek ezen a helyzeten. Mi csak örülünk neki. De ez a réteg a munkájában bízik, és nem a régi hagyományokból akarnak meríteni. Nem érzik a régi korral a kapcsolatot. Ezt a kötődést kellene kialakítanunk.”

Ha elkészülnek az egyház további projektjei – orgona feljavítása, ravatalozó felépítése –, akkor a civil közösség következik. Még csak a körvonalak mutatkoznak, ám menet közben azok a formák is létrejönnek, hiszen megvan, és folyamatosan erősödik a kis helyi társadalom. Jó érzés a bizakodás.

Címképen: A romos Jakabházi-kúria – háttérben az unitárius templom

A külön meg nem jelölt fotókat a szerző készítette

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.