BÁNJA-E A SZÉKELY? (19.2.) – MÁSODIK RÁKÖZELÍTÉS SIMÉNFALVA KÖZSÉGRE

Ez alkalommal Kis- és Nagykedére, Medesérre, Tordátfalvára, Székelyszentmiklósra és a község központjába igyekszünk eljutni. Legalábbis ezt a hat helységet szeretnénk falukép és népi építészet szempontjából megmutatni. Helyszínbejárásaink során nem mindig sikerül szóba állnunk helyiekkel, illetve nem találjuk azt a személyt, akit kiszemeltünk, vagy jól ismerünk, esetleg tudjuk róla, hogy illetékes lenne a közügyekben tájékoztatni, de a táj minden évszakban és bármilyen időjárási körülmények közepette a „rendelkezésünkre” áll.

Legyen hó alatt, sáros késő őszben, vagy épp ragyogó verőfényben, a Nyikómente szépen megmutatkozik a látóterünkben. A kapcsolódó szakirodalmat alaposan áttanulmányoztuk, és – szerencsére – vannak azért váratlan és hasznos találkozások is, amelyek hozzásegítenek a többletinformációkhoz.

Nyikómenti táj – Nagykadács

Unitárius vidék. A már említett Rugonfalvát leszámítva, itt minden egyes településen az egyisten-hívők, Dávid Ferenc követői vannak túlsúlyban. Ez részben magabiztossá teszi e felekezet képviselőit, a lelkészeket, hiszen, ha nem is jut minden faluba helyben lakó pap, de jórészt sikerül lefedni úgy a területet, hogy sehol nem marad pásztor nélkül a nyáj. A jelenlét felelősség ugyanakkor. Ez sok helyen megmutatkozik az egyházi és közösségi épületek állapotán, a hitéleten, és azon túl a közművelődésen is. Hiszen több kistelepülésen nincsenek elemi iskolák sem, már óvodáskorban elkezdődhet a gyermekek ingáztatása, ami nem tesz jót az egészséges lokálpatriotizmusnak. Egyáltalán nem alakítja helyesen a kötődést, és talán másfajta ragaszkodás-típusok jönnek létre a zsenge lelkekben. Előfordulhat, hogy az elvágyódás igen korán megfogan, s a gyökér eleve másfelé keres alkalmas talajt.

Nézzünk rá a két Kedére

Nem volt mindig ennyire kicsi egyik sem. Kiskedében 176-an laktak 1850-ben, 1910-ben 217-en, 1930-ban 174-en, 1941-ben 228-an. A két kicsi falu viszonylag magas „működési” népességét a kollektivizálás idejéig tartotta meg, 1966-ban 215-en lakták, hogy ez a szám aztán 1977-re megfeleződjék, ekkor 118 lakost írtak össze, 1992-re pedig 64-re csökkent az itt élők száma. Nagykede hasonló mutatói pedig így alakultak: 1850-ben 203, 1910-ben 202, 1930-ban 159, 1941-ben 195, 1966-ban 152, 1977-ben 72 lakosa volt, majd a rendszerváltás utáni első népszámláláskor mindössze 29 lelket találtak. Nagykede egykor jelentős református közösséggel is bírt – volt időszak, amikor fele-fele arányban oszlott meg a lakosság a két protestáns felekezet között –, Kiskede pedig zömében unitárius, hol kisebb, hol jelentékenyebb református jelenléttel.

Nagykede (1967) – Dr. Molnár István felvétele

A vallási megosztottság nem jelentett itt semmiféle szakadást, vagy széthúzást. Moldován-Szeredai Noémi tiszteletes-asszony nyilvántartása szerint Nagykedében pillanatnyilag 7, Kiskedében 35 unitárius kepefizető egyháztag él. Kiskedében a magyar-cigány népesség is szerves része az unitárius leányegyházközségnek. Mindkét faluról elmondható, hogy épített öröksége majdhogynem sértetlen, ami értelemszerűen félreeső mivoltból és a gazdasági pangásból, ered. Bár az utóbbi években többen is az állattartásban látnak jövőt, a szürkemarha, a juh és a kecskeállomány gyarapításához láttak. Megjelent jövedelemszerző forrásként a vendéglátás. Mindkét faluhoz erősen kötődnek az elszármazottak, oly módon is, hogy helyben jelennek meg egyházfenntartókként és a nyári hónapokat a vidéki élettérben töltik. A két Kede iskoláskorú gyermekei Rugonfalvára járnak az I-VIII. osztályokba.

Legeltetés (2016)

Nagy lehetne, de mostanában kicsi helyre került

Korábban a Nagymedesér formát használták – a közeli Kismedesértől való megkülönböztetés végett, amely napjainkban Szentábrahám község része –, de az utóbbi évszázadban a településnév előtagja kikopott a köztudatból. Medesér is jelentős demográfiai veszteségeket szenvedett: 1850-ben 586, 1910-ben 640, 1941-ben 597 lakosa volt. Úgy tűnt, hogy normális körülmények között simán megtarthatta volna az ötszáz és hatszáz közötti lélekszámot, és akár fejlődhetett volna is; 1966-ra azonban 409, 1977-re 260, a rendszerváltozás idejére pedig 200 fő alá esett vissza, napjainkban pedig 100 alatti a helyben lakók összlétszáma, ebből 98 az unitárius gyülekezet kepefizető tagja. Jellemző, hogy több nyugdíjas család él kétlaki életet itt is, Székelyudvarhelyen, vagy Székelykeresztúron tartanak fenn lakást, ily módon a falu téli népessége rendszerint 60 főre apad.

A szakállas-szemüveges fiatalember Vikár Béla – népdalgyűjtés közben készült felvétel (archív fotó 1901-ből)… Lent: ugyanaz a medeséri utca százhúsz év múltán (Szabó Károly felvétele)

A 2011-es népszámlást követően a helyiek mintegy harmada magyar-cigánynak vallja magát és mérsékelten gyakorolja az unitárius vallást. Ez azt jelenti, hogy az egyház-fenntartásban kevés feladatot vállalnak, ritkán látogatják az istentiszteleteket és csak a legnagyobb szükség esetén veszik igénybe a lelkipásztor szolgálatát. A cigány közösség viszont nem okoz feszültségeket a településen, igyekszik beilleszkedni, és a lehetőségek függvényében szellemiekben és anyagiakban egyaránt gyarapodik. Ez az etnikai réteg nem nevezhető romának, olyan csoport a Székelyföld társadalmában, történetesen, itt a Nyikó-mentén (is), amely tudatosan éli meg a magyarságélményt, s amennyiben a helyi „többség” odafigyel és kellőképpen befogadó, a továbbiakban közösen járulhatnak hozzá a település revitalizációjához.

Medesér télen – Szabó Károly felvétele

Ugye itt feltevődik a kérdés, hogy ki integrál, ki a „nagyobb”, ki a „jobb”, ki az „erősebb”, kihez kell igazodni, s melyik az a fél, amelyet be kell fogadni? Több hagyományos formákat őrző bennvaló került a magyar-cigányok tulajdonába, amelyeket megfelelő hozzáállással és hozzáértéssel, akár stílusosan is fel lehetne újítani-konzerválni, ellenkező esetben ezek a kiforrott és igényes épületek lezüllenek az ideiglenes építmények és putrik szintjére. Ez azonban itt nem jellemző. Medeséren mintha ilyen vonatkozásban szerencsésen alakulna a helyzet. Viszont másutt, a látható fejlődés mellett nem kizárt az ellentétes hatás sem, amely az egyre idősebb, anyagilag is lerongyolódó és apadó lélekszámú székely-magyarokat lehúzza, kialakítva azt a faluképet, amelyet, mihelyt kilépünk a Székelyföldről, azonnal megfigyelhetünk.

Harangláb – Szabó Károly felvétele

Nézzünk csak szét a szászok egykori lakóhelyein Segesvár vagy Kőhalom környezetében. Ilyen jelenségek azonban Udvarhelyszéken is előfordulhatnak, könnyen, maguktól értetődően, még azelőtt, hogy kihalnánk innen bizonyos szegletekből, vagy elhagynánk a terepet. Elemi iskola nincs a faluban, a tanulókat iskolabusszal szállítják a községközpontba. Néhány család a sajátjai mellett intézeti gyermekeket nevel főállású szülőkként, ami egyúttal jövedelemszerző foglalkozás, de ugyanakkor példaértékű és iránymutató magatartásra vall. Az utóbbi években egy innen elszármazott orvos-házaspár költözött vissza Németországból. Több hagyományos porta tulajdonosai, amelyeket felújítottak és hasznosítani kívánnak.

Kicsi falu volt Székelyszentmiklós is, de egykor vallási központként szolgált

A reformációt követően hosszú időn át innen látták el a kis- és nagykedei, a siménfalvi, a medeséri és a tordátfalvi filiákban élő unitáriusokat. Ez azonban már rég a múlté. Orbán Balázs jegyezte fel 1860 körül, hogy „Szt.-Miklós egy alig 40 család által lakott kis falucska.” Feltételezhető, hogy a protestantizmus előtti korban apátság állott a falutól nyugatra elhelyezkedő dombon, amelynek köveit felhasználhatták újabb templomukhoz az unitárius egyházközség tagjai, amelyet azonban annyira megrongált egy földrengés, hogy a gyülekezetük 1862-ben újat építeni kényszerült a falu középső részén. Nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló kevés földterület (356,3 ha) nem bírt volna eltartani nagyobb népességet, de ennek ellenére is szépen gyarapodott Szentmiklós. Az igényes kivitelű házak, csűrök, a gyümölcsfákkal beültetett kertek ma is azt jelzik, hogy a helyiek szorgalmasak voltak és minden talpalatnyi helyet kihasználtak. Több lábon álltak és éltek. Ha szóba elegyedik a látogató a helyiekkel, az ott lakók szívesen beszélnek a múltról, a felhagyott foglalatosságokról. Választékos, megfontolt beszédük alapján mindjárt érezzük, hogy művelt és tájékozott emberek, akik számára a földrajzi elhelyezkedés nem jelent elszigeteltséget. Ez az élettér bőven elegendő volt az említett negyven-ötven család számára. A múlt század fordulóján volt itt a legmagasabb a lélekszám, 195 fő, amely 1910-re 159-re apadt. Erről az időszakról azt tartják, hogy erősen megnövekedett a tengeren túlra történő kivándorlási hajlandóság, illetve a Budapesten, esetleg más nagyobb városokban való munkavállalás; ekkor néhány család véglegesen elhagyta a falut.

A felújított Szentannai-ház és kapuja 

A következő évtizedekben is megmaradt a 140-160 fő körüli népesség, hogy aztán „a mezőgazdaság szocialista átalakítása”, meg a közeli városokban lezajlott iparosítás is eret vágjon a szentmiklósiakon: 1977-ben 101-en, 1992-ben 83-an lakták, 2011-ben 51-en. Ez a rendkívülien alacsony lélekszám a továbbiakban is apadt.

A Szentannai utca

Ebből a kicsi faluból több jeles tanult ember származott el, aki jelentékenyen gyarapította a kultúra és a tudomány kincsestárát. Itt született Tiboldi István (1793-1880) tanító, költő, pomológus és népköltészeti gyűjtő, Szentannai Sámuel (1876-1956) tanár-agrármérnök, Szentannai Mózes (1929-2014) biológia-kémia szakos tanár, a segesvári magyar oktatás jeles személyisége, néprajzkutató, aki a teljes Nyikómentén végzett néprajzi-szociográfiai jellegű kutatásokat, Farkas Dénes (1942) nyugalmazott unitárius esperes-lelkész, Tiboldi István (1943) állatorvos, szakíró, az MTA Agrártudományi Bizottságának elnöke. A községközpontban született ugyan, de itt töltötte gyermekéveit a közelmúltban klasszikussá lett Farkas Árpád (1944-2021) Kossuth-díjas költő, publicista, a Háromszék napilap korábbi főszerkesztője.

Erős volt Szentannai Dénes (1953-2018) fül-orr-gégész főorvos kötődése is, attól függetlenül, hogy szintén igen fiatalon elkerült a faluból. A Szentannai családról itt hadd említsük meg, hogy eredetileg marosszéki származású, 1570 körül tűnik fel a Nyikómentén, majd számos nemzedéken át katona-, aztán jelentős kisbirtokos- és értelmiségi családként szolgált. A folytonosságot őrizendő, Szentannai doktor nagyon ragaszkodott családi örökségéhez, szépen felújította és gondozta a szülői házat, annak környezetét, lehetősége szerint mindig segítette a falut és az egyházközséget, érdekelte a falusi ember élete és a jövő építése. Nem csupán szülőfaluja, hanem a tágabban értelmezett környék sorsa egyaránt aggasztotta. A jeles gyógyítóról és közéleti emberről 2019. május 17-18-án kétnapos konferencia keretében emlékezett meg a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amely találkozó egyúttal mérföldkő is volt, hiszen a székely falu értékeit – múltját, jelenét és jövőjét – felmutató, akadémiai szintű előadások hangzottak el akkor a helyi unitárius templomban. Ez az alkalom határozottan ráirányította a figyelmet a kis településre, ami kifejezetten jót tett, felvillantotta Szentannai doktor életművének egy másik egy szeletét is. Akkor 30 lakos élt Szentmiklóson.

Egyáltalán nem éreztem félreesőnek és távolinak a falut, hiszen a műút akkorra már odaérkezett, és viszonylag könnyen, úgymond zökkenőmentesen meg lehetett közelíteni a másfél kilométerre levő Siménfalvát, onnan pedig – ugyancsak kifogástalan új úton haladva – Székelyudvarhely felé 20 perc alatt tehettük meg gépkocsival a 20 km-t. A távolságról azonban van másik történetem. Ezt követően nemsokára kollégákkal kerültem ide. Ketten befejeztük a feladatunkat, a harmadik társ, aki fotózott és a gépkocsit vezette volna visszafelé, ekkorra még nem végzett a fényképezéssel, Mivel sietnünk kellett, taxit rendeltünk. Hosszas magyarázkodásba kezdtünk, amikor a diszpécser hölgy visszakérdezett, és pontosítva a helyszínt, mindjárt küldte volna Miklósfalvára a gépkocsit. Kérlelni kezdtük, hogy nem abba a Felsőboldogfalva melletti faluba szól a rendelés, nem a Nagy-Küküllő-, hanem a Nyikó-völgyében vagyunk. Kitartóan erősítette, hogy Székelyszentmiklós nevű település ismeretei szerint nem létezik. Valahogy meggyőztük, és megnyugtattuk, hogy közben mi gyalogolunk a szemerkélő esőben Siménfalva felé, küldje csak nyugodtan a fuvarost, s útközben találkozunk a taxival.

Amikor a sofőrrel szóba elegyedtem, elmeséltem ezt az affért. Azzal nyugtatott, hogy még csak most tanul a telefonos kisasszony, próbaidős, fiatal, és egy teljesen más generációhoz tartozik, amely az anyaváros valamelyik tömbház-negyedében szocializálódott… Ezt tartom én áthidalhatatlan távolságnak, az érdeklődés- és információhiányt, mintha valami világváros, hatalmas metropolisz lenne Székelyudvarhely, s a körötte elhelyezkedő környék távoli és ismeretlen provincia, a végeken túl.

Van remény? Nincs? Vagy mégis!

Normális körülmények közt Tordátfalva lakossága ötszáz fő körüli lehetne. Az 1900. évben 529, 1930-ban 341, 1941-ben 402, 1966-ban 293 lakosa volt, amely 1992-ben 114-re, majd a legutóbbi népszámláláskor 93-ra fogyott (2011). És ez az adat ma még inkább kétségbeejtő. Pedig nem lehetett annyira rossz a környezet, hiszen innen is számos értelmiségi nőtt ki, akiket egykor megfelelően tarisznyáltak innen az útra: Pap Mózes tanár, Gombos Sámuel (1843-1918), Boros György (1855-1941) teológusprofesszor, unitárius püspök, Boros Jenő (1894-1936) székelykeresztúri tanár, iskolaigazgató, Derzsi Károly (1849-1905) tanár, unitárius lelkész, Rugonfalvi Kiss István (1881-1957) történész, egyetemi tanár, politikus.

Utcakép Tordátfalván

A múlt század ’30-as éveiben tapasztalható volt egy gazdasági visszaesés, amely Tordátfalvát inkább sújtotta, mint a szomszédos településeket. Ráadásul még egy másik szomorú és igencsak negatív előjelű eredményről számol be Bözödi György a Székely bánja (1938) című faluszociográfiájában, amelyben a két világháború közötti székely falu gondjait tárta fel, megemlíti, hogy a régi román világban itt – kihasználva a helyiek tájékozatlanságát – egy helyben működő magyar tanító elérte azt, hogy az unitárius felekezeti iskolát minősítsék át államivá. Aminek az volt a következménye, hogy a színmagyar faluban megváltozott az oktatás nyelve, és pár év múlva a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet helyett a Societetea Tinerimii nevű szervezetbe terelték az ifjúság körében folytatott közösségi-kulturális eseményeket és a népnevelői munkát. Teljesen más irányultsággal. Nyilván. Megbukott ugyanakkor a korábban alapított tejszövetkezet is. Rövid ideig tartó fellendülést hozott a „kicsi magyar világ”, amelyet aztán a baloldali eszmék térnyerése, a kulákság és az államosítás követett.

A termelőszövetkezet idejében itt is próbálkoztak a nagyüzemi gyümölcstermesztéssel, de a rendszerváltozást követően ez a kezdeményezés a földterületek visszajuttatása nyomán abbamaradt. Ami gyümölcs terem, abból általában pálinkát főznek. A határban levő gyümölcsösöket „a medvék összetörték”. Nincsen arra kapacitás, hogy piacokra, illetve másfajta feldolgozás céljaira is termeljenek. Örvendetes, hogy a Végh-kúriát Nagy János vásárolta meg, aki a legutóbbi helyhatósági választások óta a község polgármestere. Elképzelhető, hogy ez a tény némi pozitívumot is hordoz magában, talán elképzelhetők az ideirányuló fejlesztések, de ahhoz, hogy ismét életképessé és vonzóvá váljék a hely, elsősorban emberre van szükség.

A faluban Fekete-Pop Annuska tanítónő tájházat hozott létre a saját portáján, amely látogatható, s ahol vírusmentes időkben számos gyerektábort és kézműves foglalkozást szervez iskoláskorú gyermekeknek. A művelődési ház viszonylag jó állapotú, akárcsak az iskola is, amely a szomszédos tanítói lakással együtt üresen áll. Ma már a vegyesbolt sem működik. Tordátfalva 78 házából 36-ban laknak, napjainkban 81 ember él itt életvitelszerűen. A hagyományosnak mondható bennvalók száma 24, van néhány régi székely kapu is, amelyek közül a legértékesebb nagy, kötött kaput 1800-ban állították. A kapu mögötti udvaron impozáns csűrt, lakóházat látunk. „Isten segedelméből építette Benczédi Pál és Gombos Zsuzsanna 1912-ben” – ezt írja a tisztaszoba mestergerendáján –, a ház maga is sértetlenül, beavatkozások nélkül maradt fenn.

Kovács Piroska (1932-2016) néprajzkutató szerint ez a kapu a legidősebb egész Udvarhelyszéken. Jó lenne figyelni rá. De nemcsak a kapura és a házra, hanem a többi szép régi tordátfalvi épületre is.

Vissza községközpontba

Eredetileg az volt a szándékunk, hogy elsősorban Siménfalván időzzünk többet. Csakhogy ekkor nem sikerült szóba elegyednünk a polgármesteri hivatal munkatársaival. Havazott az éjszaka. Az illetékesek terepen vannak, talán épp a hótalanítást szervezik a tizennégy falvas község valamelyik szegletében. Járunk-kelünk az utcákban. Fényképezünk. Megkerüljük a romos Jakabházi-kúriát.

A romos Jalabházi-kúria és az unitárius templom

Felmegyünk az unitárius templomhoz. Hiába keresnénk a paplakot, az már régen leköltözött a főút környezetébe, az eltérőhöz. A cinterem mellett elhaladva érkezünk az elhagyott harangozói lakás udvarára. Ezt az idő vasfoga kezdte ki, meg a könnyező-házigomba. Egy ideje villannyal harangoznak. Lenézünk a falura. Készítünk pár fotót a téli tájról.

Az elhagyott harangozói lak

Amúgy csend van és nyugalom. Lent egy fatelepet látni, fűrészüzem, épp fát rakodnak egy kamionra, a hidraulika dolgozik. Innen megyünk majd tovább a következő helyszínek felé.

A külön meg nem jelölt képeket a szerző készítette

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.