EGY ÉLETMŰ SZÉKEI

75 év – 75 szék a címe annak az életműkiállításnak, amely a Marosvásárhelyen született s pályáját is a Székelyföldön kezdő Vásárhelyi János bútortervező és belsőépítész munkássága előtt tiszteleg. Habár valójában mindez inkább jövő időben érvényes: a jeles alkalom adná és adja is az apropót, azonban a világjárvány közbeszólt, így egyelőre csak afféle félmegoldásként, online láthatjuk a „tárlatot” – a ténylegesen látogatható kiállítást a jelenlegi elképzelések szerint jövő év márciusában rendezik majd meg a Bazilika Lovagtermében.

Jakab Csaba és Márton László Attila belsőépítészek, a kiállítás kurátorai a Magyar Bútor- és Faipari Szövetség – újabban Fabunio – társszervezésével egy átfogóbb kutatást és leltározó-digitalizáló munka irányítását is magukra vállalják (lám, múzeum nélkül sem lehetetlen az ilyesmi), továbbá nemzetközi kísérőprogramok és konferencia szervezésére is készülnek. Mindez azonban a csalfa, vak reménnyel játszó „jövő tavasz” távlatába vész, s egyelőre egy gesztusértékű online tárlatot valósítottak meg, amely ebben a formájában valóban inkább olyan, mintha egy születésnapi köszöntőlappal lenne dolgunk: adott a Lovagterem alaprajza, a kiállított székek helyét jelölő számozással, mellette a tárgyak egyelőre nem egységesített, néha már-már amatőrnek tetsző fotói, az alsó sarokban a tervező fotója, a következő oldalon pedig egy plakátként is értelmezhető borító. Ez azonban rendben is van így, hiszen lehetetlen volna a kiállítás keretében bemutatott 75 széket azok térbeli kiterjedése és léptéke nélkül ennél élvezhetőbben bemutatni: sőt, kimondottan üdvözlendő, hogy nem a „virtuális körüljárás” felől ragadták meg a problémát (s vélhetően nem is igen ebbe, az igazit helyettesítő állomásba szándékozták beleölni forrásaikat).

Egyébként közismert bútorokról, a nyolcvanas-kilencvenes évektől a Balaton Bútorgyár és a Sellaton-Hajdúthonet sorozatban gyártott termékeiről van szó – több típus ma is megvásárolható –, így könnyen lehet, hogy akad olyan néző, akinek valóban ki sem kell lépnie otthonról, hogy személyesen megtekinthesse, ráadásul használhassa is a székek, karszékek, fotelek vagy ülőgarnitúrák egy-egy darabját.

Ezeknek a változatos, mégis egyformán kiegyensúlyozott derűt árasztó ülőalkalmatosságoknak – „ülőszerszámoknak”, ahogy Vásárhelyi utal rájuk – az ötletes nevei tökéletes összhangban állnak funkciójukkal és saját anyagukkal. Vásárhelyi azt is jól tudta, milyen vonalvezetés illik egy családi „tévénéző” ülőgarnitúrához, hogyan tehet feszessé és kérlelhetetlenné egy főnöki széket, míg kényelmessé egy színházit, kedvessé egy gyerekeknek valót, s hogy egyes székcsaládjainak darabjait miként terelheti tovább egy leheletnyit módosított szériába, vagy épp miként egészítheti ki a székeket asztallal, szekrénysorral.

Vásárhelyi János – Fotó: Faipar.hu

Tasnádi Attila műkritikus 2010-ben megjelent könyvében (Vásárhelyi János, a bútortervező, Balassi Kiadó, Budapest, 2010) feltárja az alkotói hátteret, betekintést ad az életútba, illetve Vásárhelyi saját fotóanyagába is – így derül ki az is, hogy több terve végül nem kellett itthon – mármint Magyarországon (A Szerk.) – , ám Dániában vagy Olaszországban jól ment; hogy színhasználatban még egy ideig merített a székely gyökereiből; továbbá az is, hogy habár többféle bútort is tervezett, és belsőépítészként is voltak jelentős munkái, a széktervezés központba kerülése a Balaton Bútorgyárhoz köthető, munkáit pedig még a „székkirály” Király József is nagyra értékelte.
Az ülőbútor és általában az ülés kultúrájának megragadása közkedvelt tervezői kihívást jelent, nemcsak a fentebbi antropológiai jellegű kérdések, de a tisztán ergonómiai megfontolások tükrében is értékes lehetőség formatervezői bravúrok sajátos megfogalmazására. Ez nyilvánvalóan Vásárhelyi esetében is így volt, munkásságának gyújtópontjában mégis a közcélúság állt – amelyet a ma pályára lépő formatervezők már a társadalmi felelősségvállalás (sajnos veszélyesen elhasználódásnak indult) fogalmával írnak körül, ám Vásárhelyi esetében még inkább a „humanizáló” és „demokratizáló” design elérése volt a cél, amely széles körben elérhetővé kívánta tenni a minőség és a praktikum szépségét, ezek szerepét az otthonosság érzésében – mindenekfelett pedig kialakítani annak magától értetődő igényét. Ez az a tervezői szerepkör, amelyet az előbb említett könyv szerzője, Tasnádi Attila, tétovázás nélkül „népművelésnek” nevez: a nemzetközi kiállításokon látott értékek óvatos próbálgatását itthon, az egyensúlyozást ipari lehetőségek, átalakuló közízlés és a piacképesség (ha tetszik, a gyár és a társadalom), valamint a saját alkotói filozófia között. Mindez valójában egyszerűen a designer alakját rajzolja ki (legalábbis annak egy hagyományosabb, ám úgy fogalmazván, igencsak értéktartó definíció szerinti alakját), amely az ipar- vagy képzőművész alakjától, de éppúgy a mérnök alakjától is félreérthetetlenül megkülönböztethető, míg az építész alakjával nagyon is rokonítható – nem véletlen, hogy Vásárhelyi János belsőépítészként is pontosan ráérzett a munka lényegére.

A Lily fotel – egy alkotás a hetvenöt közül

A többszörös nívódíjas és Ferenczy Noémi-díjas Vásárhelyi életműve, amely még e rangos elismerések nélkül is egyértelmű nyomot hagyna a magyarországi design történetében, egyben a közelmúlt ívét is láthatóvá teszi. Bútorai tökéletesen megmutatják, milyen lehetőségek és körülmények között készültek, őszinte szerkezetük pedig még azt is, hogy hogyan és miből. A Magyarországra település, a nyolcvanas évek kínálta viszonylag szerencsés tervezői helyzet és az akkor még működő Design Center közvetítői szerepe, majd pedig a rendszerváltozás és az azt követő évtized, az állandó változás sodrásában alakították, csiszolták a tervező munkásságát. Vásárhelyi a kilencvenes és kétezres évek fordulóján már halkan bírálta a privatizáció nyomán foga fehérjét kimutató haszonhajhászatot, tartva attól, hogy a Kádárkorból jól ismert termelési tapasztalatokhoz hasonlóan ismét a mennyiség kerekedik majd a forma karaktere és az anyagok minősége fölé. Azóta ismét eltelt húsz év, és eldönthetjük magunk is, hogy valóra váltak-e aggodalmai. A közelmúlt láthatóvá tett ívén pedig az sem érdektelen fordulat, hogy az életműkiállítását már egy (túl)termeléstől és (túl)fogyasztástól nem egészen független világjárvány árnyékában, először online vagyunk kénytelenek megnézni – itt tartanánk ma? Mintha a majdani kiállításon, s addig is a digitális „tárlaton” kibontakozó tervezői gondolatmenetnek, értékrendnek ma különösen jelentőségteljes üzenete volna, még ha ez nem is szándékos, és nem is feltétlenül azonnal szembetűnő – mégis észreveheti, aki akarja, akár a tervezői, akár a használói oldalról érkezik.

Az online kiállítás – egy része – ITT megtekinthető.

Az írás eredetileg az ÉLET és IRODALOM MŰBÍRÁLAT – TÁRLAT c. rovatában jelent meg (LXIV. évf. 48. – 2020. november 27.)

www.es.hu

Kőrösi Boglárka

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.