ELHUNYT DIMÉNY ZOLTÁN, AZ MTVA SZERKESZTŐ-RIPORTERE

Életének 61. évében elhunyt Dimény Zoltán, a Duna TV Gazdakör című magazin műsorának, valamint a Kossuth Rádió Hajnal-táj című műsorának szerkesztője.

Szomorú hírről számolt be az Erdélyi Magyar Televízió: elhunyt Dimény Zoltán. A televíziós szerkesztő-riporter több mint húsz évig dolgozott a közmédiában, felelős szerkesztője volt a Tájkép című műsornak, a Duna TV Gazdakör című magazin műsorának, és a Kossuth Rádió Hajnal-táj című műsorának is.

Dimény Zoltán temetése szeptember 18-án, 15 órakor lesz a Gödöllői Köztemetőben.

Nyugodjék békében!


Mi legutóbb két évvel ezelőtt, szülőfalujában, az abásfalvi falunapokon találkoztunk Véle.

Az akkor készített kiadványba küldött “hazatérő” írásával emlékezzünk Dimény Zoltánra!

Ne csepcsölj, fiam, mert ráfröccsen a sár a másikra is!

Mártottam az apám faragta lúdtollból készített íróeszközt – a pennát – a tintás üvegbe és próbáltam szép és gömbölyű betűket írni, úgy, ahogyan Márton János tanító bácsi írt a táblára az iskolában, Abásfalván, 1967-ben petróleumlámpa mellett. Ekképpen tanultam a magyar helyesírás alapjait, másoltam Arany János vagy éppen Petőfi Sándor verseit.

A lámpa félhomályában sokszor megakadt a tollhegy és néha a tinta is nagy foltot ejtett a papíron, de én meg akartam tanulni helyesen írni, még akkor is, ha nem volt elegendő fény a betűvetéshez.

Nagyanyám, Judith nanyó, a kicsi házban lakott, mi a nagyházban, nála sem volt áram, de abban a félhomályban télvíz idején, a kályha szegletén, a szentegyházi érclábosban olyan aszaltszilvás füstölt oldalast készített, aminek az ízét azóta is keresem, de nem találom, pedig bejártam a fél világot.

Abásfalvi utcaképek

Nyáron az utcán töltöttük a délutánokat. Csordavárásra az emberek kiültek a kapuba, mi, gyermekek ott legyeskedtünk körülöttük, hallgattuk a nagy bölcsességeket, történetek és azt is, hogy mit csináltak aznap a mezőn és milyen idő várható, kinek hol fáj az ízülete, lába, dereka, változik-e az időjárás? Ez volt az akkori Facebook.

Mi, gyermekek, annak örültünk, ha délután zápor volt. Ilyenkor eltávolodtunk ettől az apám szerinti pletykáriumtól, és mezítláb tapicskoltunk a pocsolyákban. Nagyanyám ránk szólt – gyermekek –, ne csepcsöljetek, mert a másikat is besarazzátok, és vigyáznunk kellett arra is, hogy a mi rövidnadrágunk se legyen vizes a pocsolyacsatában.
Ekkor még hátulgombolósban jártam, hátul keresztbe tettem a pántot a rövidnadrágon, mert egy kicsit nagy volt, hiszen bátyámtól örököltem.

László János unokabátyám azzal cukkolt, hogy akkor leszek igazi legény, ha már nem kell keresztbe tenni a pántot a nadrágon, vagyis belenövök.

János akkoriban udvarolt feleségének, Erzsikének, egy gyönyörű szőke lánynak. Éppen Alszegben jártam, amikor János bátyám Erzsikét kísérte a buszhoz Szentmártonba. Találkoztunk, János bemutatta Erzsikét, beszélgettünk és az elváláskor kezitcsókolomot köszöntem neki, hiszen akkoriban egy abásfalvi gyereknek így illett köszönni egy idegenből jött fiatal lánynak.

János nagyot nevetett a jeleneten, hiszen őt tegeztem.

Elváltunk egymástól, ők átmentek a pallón, én pedig időztem egy kicsit a réten, hiszen az alszegi bürök illatosabb volt, mint a felszegi és én szerettem azt az édeskés illatot.

Korán kelő gyermek voltam. Egy gyönyörű nyári reggelen hallom, hogy Lajos bácsi a szomszédban kinyitja a nagykaput és kiáll a szekérrel az utcára. A fején ünneplő kalap volt, erről tudtam, hogy nem a mezőre megy. Később Emma néném is megjelent nagy hassal. A vállán fekete hárászkendő volt. Lajos bátyám felsegítette a szekérre, aztán ő is felült és a szekér elindultak az utcán lefelé.

Este tudtam meg csordaváráskor a padon ülőktől, hogy megszületett Gergely Attila, aki ma az egyházközség gondnoka.

Az elemi iskola felső tagozatában Vas Áron, Vas Emma és Zsombori Ilona tanítók próbáltak belőlünk érdeklődő, a világra nyitott és kíváncsi embereket faragni. Akkoriban csupán 12-en voltunk egy osztályban, és ennek is a fele Keményfalváról jött. Vas Áron tanító bácsi valahol elleshette a repülő- és rakétamodellezés titkát és egy műhelyt hozott létre az iskolában. Először fenyőfa lécből bicskával faragtuk a léceket a modellekhez, de aztán csiszológép és kis cirkula (körfűrész) is került a műhelybe. Ez egy egészen más világot jelentett számunkra. Jakab Gyuszi volt a pontos ember, a megfontolt szaki, aki a faanyagok készítésében jeleskedett, Szőcs Vilmos pedig olyan mesteri módon értett a 16-os kaliberű vadász hüvelyek megtöltéséhez robbanóanyaggal – ez volt a rakétamodellek motorja –, hogy akkoriban mi lettünk Hargita megye legjobbjai a repülő- és rakétamodellezésben.

Így én képviseltem a Szeben megyei Szelistyén Hargita megyét a romániai országos bajnokságon.

1974-ben tettem hitet unitárius vallásomról, Kibédi Pál tiszteletes úrnál konfirmáltam.

Abásfalván nem lehet legény, aki nem vesz részt valamilyen csínytevésben. Akkoriban aki nem tudta, hogy Szász Csabáéknál mikor érik a veresbelű körtöve, vagy a pap kertjében mikor piroslik a meggy, az nem lehetett tagja a fiatal közösségnek. A nagy csapatot Homoródi Mózes, Gergely Mózes, Nagy Gergely Mózes, néha Szőcs Vilmos, Jakab Gyuszi és jómagam alkottuk.  Esténként dézsmáltuk a kertekből a gyümölcsöket, de minden hétvégén megrendeztük a brazil–magyar focimeccset is az iskola udvarán….

A cigányoknál Vadász volt a legjobb.  Volt, amikor mi győztünk és volt, amikor ők, de soha nem csepcsöltük egymásra a sarat.

Mint minden akkori székely portán, nekünk is voltak juhaink. Húsvét után azokat a bárányokat, melyeket nem vágtak le húsvétra, pünkösdig szeriben legeltette a falu. Egy tavaszi napon én is sorra kerültem. A Kesautó hídjánál jártam a falkával. Minden szarkafészket megnéztem, a hangyabolyokból ecetsavat loptam egy pálcikával és utána leültem a mart szélére, unatkoztam.

Akkoriban naponta 2-3 autó ment el az úton… Milyen boldog emberek ülhetnek azokban az autókban, gondoltam, akkor indulnak, amikor akarnak, és oda mennek, ahova szeretnének.

Ma annak az unatkozó gyermeknek a helyébe szeretnék lenni, aki akkor voltam. Unatkozni, vágyakozni és számolni a gépkocsikat.

Annak idején maszkabálokat is szerveztek tanítóink. Apám egy igazi medvefejet készített fából és subából. Ez az álarc ott lógott a csűrben a szegen. Egyik este, miután meguntuk a huszonegyes kártyajátékot, Gergely Mózes kitalálta, hogy vegyem fel a maszkot és ijesszük meg a falubelieket.

Ősz volt, érett a gyümölcs és akkoriban is járt a medve. Felvettem a maszkot, a kezeslábas subát, és kimentünk az utcára.

A Mannix című kalandfilm sorozat ment a televízióban. Nagykarcsi és Kicsikarcsi, mivel nem volt tévéjük, Felszegben Ignácéknál nézték meg az izgalmas sorozat egy epizódját. Tudni kell, hogy a két Karcsi között fél méter volt a különbség. A film után elindultak hazafelé Alszegbe, de én a Szőcs Ákosék sáncában lapultam, várva a kellő pillanatot arra, hogy megijesszem őket. Amikor már hallottam és láttam, hogy Nagykarcsi mutatja a kicsinek, hogy miként ütötte meg a banditát Mannix, kiálltam a sáncból és igazi medveüvöltéssel mentem feléjük.

Ezt a két derék ifjú cigánygyereket sikerült annyira megijeszteni, hogy futásban Kicsikarcsi – akinek 45-ös gumicsizma volt a lábán –megelőzte Nagykarcsit, aki sportcipőt viselt.

Aznap éjjel egyikük sem mert hazamenni Alszegbe, a rokonoknál aludtak Felszegben, most már sajnálom őket.

Középiskolás koromban nem mindig tudtam részt venni az abásfalvi legénykedésben, de öcsém elmesélte, hogy Szász Ildikónak és Gergely Katinak akkora fűzfát sikerült májusfaként állítani, hogy majdnem betörte a nagykaput.

Aztán jött az egyetem és egyre kevesebb időt tölthettem Abásfalván. 1985-ben elvégeztem az egyetemet és diplomás mezőgazdasági gépészmérnökként Szentmártonba kerültem.
Ekkor Kászoni József volt a gyülekezet lelkésze, aki ma a Magyarországi Egyházkerület püspökhelyettese. Az egyetem kemény kommunista diktatúrájából egy igazi unitárius, a szó jó értelmében vett szabadelvű, liberális nemzeti érzelmű világba kerültem.

Szívesen emlékszem azokra az esti baráti együttlétekre, amikor a papilakon arról is tudtunk vitatkozni, hogy mit jelent az, hogy a hit Isten ajándéka és mindenki azt a vallást gyakorolhatja, ami a meggyőződéséhez a legközelebb áll – hiszen ezek az unitárius vallás hitelveinek alapjai. Borozgattunk, beszélgettünk, próbáltuk megfejteni, hogy mikor lesz vége a Ceaușescu diktatúrának, de ugyanakkor féltünk a szekusoktól.

És láss csodát, nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a románoknak is elege lett az önkényuralomból és 1989 karácsonyán elüldözték és kivégezték a diktátort. Feleségemmel 1990-ben Magyarországra települtünk, hiszen megnyíltak a határok és az akkori marosvásárhelyi események sem jelentettek ígéretes jövőt az erdélyi magyarságnak. Kászoniék is jöttek négy évvel később. Jocó András fiamat 1994-ben, Zsuzsi lányomat 1996-ban és Julkát 2003-ban keresztelte. A két nagyobbat a Högyes Endre utcai templomban, Julkát pedig a belvárosi Nagy Ignác utcai templomunkban, amelyik egy percre van a Parlamenttől.

Ebben a gyülekezetben voltam presbiter 15 évig. A sok munkám és felkérések miatt most már nem tudtam vállalni a presbiteri feladatokat, hiszen 2013-tól én képviselem és készítem a Magyar Unitárius Egyház rádiós és televíziós műsorait a közmédiában. Unitárius hívő emberként, mint minden keresztény székely, ragaszkodtam és ma is büszkén vállalom hitemet és vallásomat.

Felemelő érzés volt januárban részt venni Tordán azon az ünnepi istentiszteleten, amikor egyházunk megalakulásának 450-dik esztendejére emlékeztünk, júliusban pedig felavattuk a Vallásszabadság házát a kolozsvári belvárosi unitárius templomunkkal szemben.

Köszönöm, Istenem, hogy megélhettem mindezt abásfalvi unitáriusként.

Házat vettem és építettem a faluban, abban bízva, hogy a három gyermekem közül valamelyik majd értékelni fogja a Dimény család örökségét és unitárius hagyományait.

Hála Istennek csend és békesség van a faluban, feltöltődöm, amikor itthon vagyok. Lelki békességet, törődést kapok a 86 éves édesanyámtól, aki a szomszédban lakik, a családi házban.

Minden esztendőben nyáron a családommal eltöltünk egy-két hetet Abásfalván, és amikor itthon vagyunk, Szász Erzsi néném a szomszédban főzi nekünk a világ legjobb kávéját, amihez mindig jár egy kis abásfalvi Facebook is.

Ha télen hazamegyek, hiszen az Erdélyi Magyar Televízió főszerkesztője is vagyok, a Márton Mózes közbirtokossági elnök irányítása alatt házhoz szállított száraz bükkfa biztosítja a meleget a házunkban. Ez egészen más meleg, mint amit a gödöllői gázfűtés ad a királyi kastély szomszédságában.

Talán ezért is szeretem a szülőfalumat, és azért is, hogy ma már nem csepcsöl senki azért, hogy besarazza a másikat.

Abásfalva, 2018. szeptember 1.


A szövegközi fotókat Simó Márton készítette

Élő Székelyföld Munkacsoport

András Tamás felvétele

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.