A KÁRPÁT-HAZÁBAN ÉLŐKRE KÉRTÉK AZ ÁLDÁST – FELEMELŐ, ÉLETRE SZÓLÓ ZARÁNDOKLAT

A nemzeti összetartozás évében, Trianon 100-ik évfordulóján lovascsapatok indultak el, hogy ki-ki saját országában megkerülje a történelmi Magyarország határvonalát. A dél-erdélyi útról már beszámoltunk, a hét végén Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti tiszteletes Szencsedben, Nyulas Imre kunfakó lótenyésztő birtokán számolt be az észak-erdélyi útról és annak előzményeiről.

– Hogyan jutott eszébe, hogy lóháton járja körbe a történelmi Magyarországot?

– 2006-ban találkoztam először Eördögh András magyarországi lótenyésztővel. Esetemben a találkozások soha nem egy alkalomra, egy pillanatra szólnak, hanem mindig egy út kezdetét jelentik. Akár szellemi, akár lelki, akár gyakorlati életem dolgában meg voltak azok a meghatározó emberek, akikkel a találkozás egy irányt határozott meg. Andrásék épp 2006-ban kerülték meg lóháton a Kárpát-medencét, indulásuk időpontja épp egybeesett Magyarországon egy fontos történelmi eseménnyel: Balatonőszödön egy ember őszinteségi rohamot kapott, és amikor véget ért ez a több mint 4000 kilométeres út, Budapest már forrongott. Gyakorlatilag olyan mélyrepülése kezdődött annak a gyalázatos társaságnak, amiből azóta sem tudtak felállni. Azt tudni kell, hogy a zarándoklatokon mindig a nemzetünk felemelkedéséért imádkozunk.

– Épp olyan, amikor a gazda körbejárja kertjét…

– 2009-ben szintén András hívott meg az első nagyobb lélegzetű útra, amelyet a kunok bejövetelének évfordulójára szerveztek. IV. Béla magyar király nem csak letelepítette őket a Duna-Tisza közé, hanem mint testvérnépet fogadta és kilovagolt eléjük a Radnai hágóra. Kiskunságból indulva zarándokoltunk el mi is a Radnai hágóra. IV. Béla azért is izgalmas, mert az 1241-es nagy tatárjárás után, az ország újjáépítése előtt ő is határt került. Tehát minden határkerülésnek megvan a nagyon erős szellemi, lelki töltete. Amúgy mai napig, hagyományőrző településeken a határkerülés szakrális cselekmény. Épp olyan ez, mint amikor a gazda saját kertjét körbejárja, megnézi a határait, hogy minden rendben van-e. Aztán 2014-ben ismét lóra ültünk és egy második világháborús emlékutat tűztünk ki célul: az Árpád vonalat jártuk be, amely a második bécsi döntés után a magyar honvédség kiépített védvonalrendszere volt a Kárpátokban. Már akkor szóba került, hogy a századik évfordulóra meg szeretnénk kerülni a történelmi Magyarország határait, amire aztán tavaly ősszel kezdtem ráhangolódni. Elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy miként lehetne véghezvinni ezt a több mint 4000 kilométeres határkerülést. Az öt hónapos utat szolgálati teendőim sem engedték volna meg, ezért arra jutottam, hogy minden leszakított országrész lovasai maguk járják be saját szakaszukat. Így kerestük meg a felvidékieket, kárpátaljaiakat, délvidékieket, őrvidékieket, muravidékieket…

– A világjárvány nem hátráltatta a szervezésben?

– A kezdeti terv szerint stafétaszerűen szerettük volna körbeadni a zászlót Felvidékről, a Turul várától elindulva, de közbejött a vírus, ami minden fölforgatott. Akkor jött a mentő gondolat, hogy egyszerre induljunk el… Mivel Erdély a legnagyobb kiterjedésű országrész, ezért jó barátunkat, Demeter Sándor derzsi lelkipásztort kerestem meg, hogy a déli szakaszt szervezzék meg, vállalják el. Ők három csapattal vágtak neki az útnak délre, mi pedig a keleti részt vállaltuk kunfakó lovainkon: a Kelemen, Radnai, Máramarosi havasokat. Rosszabb napokon csak négy kilométert haladtunk. Kerültük a főutakat, hisz kamionok között lovagolni gyerekekkel és fiatal lovakkal életveszélyes. Tartottuk magunkat ahhoz, hogy a régi határvonalat kövessük, ez pedig megkövetelte a nagyon kemény hegymászást. Olyan eset is volt, hogy egy nap hat különböző útnak indultunk neki és mind a hatról vissza kellett fordulnunk. Nem csak fizikailag, pszichésen is megviselte az embert.

– Serdülő lányok és fiúk is ültek a nyeregben…

– Öt lovas – két felnőtt és három gyerek – indult neki az útnak, amely aztán hat főre bővült, és saját, illetve barátaink – a dályai és bögözi lelkészek – gyerekeit hívtuk meg. A fiataloknak nagyon jó iskola volt, hisz egy ilyen út próbára teszi az ember tűrőképességét, állóképességét, a másikra való odafigyelést, türelmünket… A gyerekek nagyon jól vizsgáztak, felül tudtak kerekedni az eddig fontosnak tartott dolgaikon, úrrá tudtak lenni nehéz helyzeteken. Saját gyerekeinkre fontos szerepet akartunk osztani ezen az úton. Mivel a határkerülés, zarándoklat mindig a jövőről szól, s a gyerekek hordozzák magukban a jövőt, ezért fontosnak tartottuk, hogy kóstoljanak bele ebbe.

– Gondolom nem véletlenül pont az Úz-völgyéből indultak el…

– Úz-völgye méltó hely volt az indulásra, megkívánta az imádságot, a vállalást, amit fölállítottunk magunknak. A megérkezés hasonló, ehhez méltó volt. Ha azt vesszük, hogy a kezdet és a vég ilyen szépen ér össze, akkor az út során elénk állított minden nehézségnek meg volt az értelme. A zarándoklathoz hozzátartozik az a lelki töltet, amikor megpróbálsz mindent megérteni, hogy mi miért történik. Amikor megérkeztünk Tiszalonkára, a Tisza túloldalán vártak a kárpátaljaiak, akik ugyanúgy megtették saját útjukat. Ebben a találkozásban minden benne volt, ahogy együtt énekeltünk, átbeszéltünk egymáshoz, együtt imádkoztunk. Benne volt az út szépsége, szakralitása, szomorúsága.

– Nem lehetett egyszerű ekkora utat lóháton megtenni…

– Nehézségek is adódtak: az út harmadik éjszakáján ellopták a lovamat, Aranyt. Akkor még nem tartottunk éjszakai őrséget, de attól kezdve minden éjjel felváltva őrködtünk. Még éjszaka észrevettük, hogy hiányzik egy ló és elindultunk keresésére, kiáltottunk, fütyültünk és egyszer csak a sötétben vágtatott vissza a ló. Tudni kell, hogy amikor csapatból kiszakítasz egy lovat, mindent megtesz, hogy visszajöjjön. Itt is ez történt. Az út mindig új és új kihívások elé állított, fel kellett készülnünk mindenre. Összegzésül szép, felemelő, életre szóló zarándoklat volt. Igazából akkor lesz még szebb, amikor a tapasztalások egymás mellé kerülnek a többi zarándokkal. Az úton az égiek védelmét kértük azokra, akik itt laknak a számunkra oly szeretett világ aranyos szegletében, amelyet Kárpát-hazának hívnak. Független attól, hogy ki milyen nyelven beszél, el kell fogadnia a szent korona értékrendjét, ami a szereteten alapuló, egymás mellett való élés lényege.

A szerző felvételei

Nagyálmos Ildikó

KAPCSOLÓDÓ

Lóháton a történelmi Magyarország határvonalán…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.