FALUSTÁRSAK KOCSMÁBAN

Élhetünk bárhol a világban, ha tudatos emberek vagyunk, mindig őrizzük a gyökereinket. Vagy legalábbis emlékezünk rájuk. Valahonnan mindenki jön, érkezik, talán olyan helyről, ahol annak idején azt mondták a szülei, hogy fiam/ leányom, bárhol jársz-kelsz a világban, ne feledkezzél meg arról, hogy honnan indultál. És akármilyen is ez a kiindulási pont, mégiscsak a miénk, s különben is: „rossz kutya az, amelyik a saját vackát megugatja”. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor valamivel népibb formában mondták, így: megugassa.

Ahhoz, hogy gyökértelenné váljunk, nem kell túlságosan messzire elmenni. Ehelyt az anyavárosban is elveszíthetjük a kapcsolatot. Viszont Kaliforniában is megélhetjük, ha akarjuk, ha merjük az itthon-élményt, hiszen megvan a technika, csak honvágy-hajtotta szoftver kell hozzá.

Kimondottan jó érzés, ha falumbelivel találkozom. Gyakran szoktam látni egyiket-másikat, de nem mondhatom el, hogy szoros a kapcsolat. Egy sem nyitotta rám az ajtót mostanában. Igaz, olyan is van köztük, akinél meg én nem jártam soha. Hogy mitől van ez az elhűlés? Nem tudom… Általában más-más színtereken dolgozunk, alig van hétköznapi kapcsolódási lehetőségünk, és mintha az egyház is eltávolítana. Katolikusok vagyunk. Talán, ha protestánsok lennénk, kevésbé lenne globalizáló és egyenarcú a hitgyakorlás, nem vinne el annyira Róma felé. Ne menjünk most bele ebbe… Azért jól esik időnként találkozni. Nem gond a generációs különbség sem. Ha úgy sikerül, leülünk – mert most épp megint szabad – valamelyik kocsmában és beszélgetünk. Erről-arról.

A minap is látom az egyik férfit. Mondjuk, hogy Ferencet. Tolja a biciklit. Jön. Majd nekitámasztja a falnak. Köszön, s mondja, hogy öt perc múlva végez, ha nem nagy a sor, s hogy csak pár apróságot kell vásárolnia az önkiszolgálóban. Biztat, hogy üljek le, kérjek azt neki, amit magamnak. Így is történik… Aztán megisszuk a két kávét, ám ekkor elhatározzuk, hogy a következő műfaj sör lesz. Van egy bő félóránk. Tovább tarthat, ha úgy akarjuk, meghosszabbíthatjuk, s még beszélgetni is jobban lehet mellette… Kezdi, s mondja, hogy már egy hónapja nem járt haza, pedig jó nagy lehet a sarjú, és a gyümölcs is hullni kezdett. Ami van idén – alma, körte – potyog, s másra, ha nem is, pálinkának jó lehetne… Én elmondom, hogy préseltünk százötven liter almalevet… Ismeri ő is a módszert, de nem foglalkozott még véle. – Anyám erősen nagyfejű – panaszolja –, és állandóan adja az utasításokat. Hogy ez kell. Hogy az kell. Hogy nem jó az így! Hogy nem jó az úgy! Hogy apád nem így csinálta! Hagyd békén, majd hívok napszámba valakit, olyant, aki meghallgat!… Ismerős a téma. Én is hasonló okból nem javítottam meg a kerítést a múltkor, de ott anyósom volt a főnök… Majd legközelebb… – Türelem kell mindenkihez. Hagyni kell, hogy mondják, aztán valahogy elvégezzük, amit akarunk. A készben aztán mind kereshetik a hibát. Meglesz. Úgy marad. S megmarad.

Meg is egyezünk, hogy hallgatunk az idősebbekre. Jobb a békesség. Azt is elmondjuk egymásnak, hogy nagyok a gyermekeink. És lassan-lassan mi leszünk a vének, mi fogunk majd nyűgölni és panaszkodni, hogy semmi sem jó… Aztán megyünk. Ő jobbra. Én balra.

Odaköszönünk a szomszéd asztalhoz. Ott két ismerős, másik faluból elszármazott férfi ül. Pista bácsi már a kilencvenedik évét tapossa, hetven éve városlakó. Akivel beszélget, egy alig hatvanéves friss-nyugdíjas. Igazit isznak és vodkát, az olcsóbbikból. Hallom, hogy ők is dolgoznak. Lélekben a mezőkön járnak. Képzeletben szénát hoznak épp Farkasmezőről. Fürge kutyájuk futkos a szekér mellett. Hol előre szalad. Hol hátra. Liheg. Hosszan kilógó nyelvvel. Fáradhatatlanul lót-fut, mint elődei, s talán ugyanúgy, mint ivadékai… – Mindig Fürge nevű kutyánk volt. Olyan közepes. Sárga. Került valahonnét, ha a régi megdöglött. Vajon ezeknek a mostaniaknak, akik ma a tanyában laknak, ezeknek az Imrééknek, vajon van-e?… Olyan öregemberesen remeg a Pista bácsi hangja. Van benne egy kevés szomorúság is. – Akkor ezt most megigyuk, s mehetünk haza… A hanghordozásán mit sem változtatott a városi idő. A lépte azonban kissé bizonytalan. Hosszú a kilencven esztendő, s már pálca kell. Szép botja van neki. Az egyik unokája hozta Németből.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.