OLVASÓM VAN!

Mostanában, amikor alig látunk ki a fejünkből, s azt sem tudjuk jóformán, hogy mi zajlik odakint a világban, mert az agyunkon is maszk van, többször elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet az olvasóm archetípusa. Vagy mondjuk másképp: megrajzolnám a fantomképét annak az elszánt embernek, aki a szövegeimet elolvassa, s aki oda, meg vissza van az én munkáimért, hogy akár élete kockáztatása árán is kíváncsi az írásaimra, hajlandó arra, hogy teljes perceket, órákat, összesítve talán napokat, heteket, hónapokat áldozzon rám egyetlen és megismételhetetlen életéből, mert én olyan vagyok, mert én megérdemlem, mert én fontos vagyok, mert én úgy szólok, hogy az mindenképp megszívlelendő.

A fenti címképnek semmi köze hozzám. Csak illusztráció. Miként a lenti fotóknak sincs.

Ilyen alkalmakkor egyébként azon is tűnődöm, hogy mi az indítéka az írásra-vetemedettségemnek? Vajon van-e értelme, hiszen léteznek manapság ennél sokkal hatékonyabb formák és hordozók az emberek megvezetésére.

Lehetséges, hogy sokkal üdvösebb lenne a közösségi hálón való jelenlét. Csak? Csak.

Fent-csüngés. Fent-csüng-és. Fent Csüng És. Mintha mandarin lenne…

Hasznos a kibertérben zajló szószátyárkodás, mert ott nem kell várni semmire. Ott fent, ott bent nincsen forma, nincsen hordozó, nincsen intézménye neki(je), hanem egyszerűen csak ’ott van’ az ember, és zajlik az élete, ahogy mondja a magáét a virtuális dimenziókban. Mert az ’az’, nem azzal párhuzamos ’izé’, nem holmi alárendelt valami, hanem maga a Mindenség, a nagybetűs, ha tetszik, és ezen kívül nincsen semmi. Ha mégis van, ha lehetne egyáltalán, mi legyen más, ha nem puszta képzelgés! Akkor az is csak illúzió. Legfeljebb. A fantázia csalása. A tudat álma. Ha eszes lényként valóban mesterséges világot teremtek, akkor annak ott a helye azonnal egy olyan térben, amelyben élnek a népek. Tehát közvetlenül és gyorsan, mert kivárni fölösleges. És talán vétek is.

Hogy van a köznapi írás. És van az ünnepi.

Maradandó csak az, amit félreteszünk a késői koroknak. Amolyan hieroglifák halmaza, vagy mi, amelyet kevesek és lassan fognak silabizálni.

Komoly szoftverekkel vértezett professzorok hajolnak majdan – hétköznapi publicisztika gyanánt írt – üzeneteim fölé, és szép lassan kihámozzák a szövegből ezt a többszörösen összetett mondatot: „Miközben a székelyföldi megyékben a hatóságok igyekeztek betartatni a közegészségügyi korlátozásokat, elmaradt a Csíksomlyóra történő zarándoklat – bár idéntől hungarikum az is –, el a városnapok…, el a fesztivál… (a pontok helyére beírható X település neve), ám ugyanakkor román nacionalisták egy csoportja ismét megkoszorúzta az Úzvölgyében található katonai temetőben az egy évvel korábban felállított betonkereszteket, s megint hülyeségeket ordibált a szurkolótábor krémje egy kupadöntő után… Többen is úgy látják a felelősen gondolkodó értelmiségiek közül, hogy ezek a görcsös és hamis gesztusok azt jelzik többségi oldalról, arra utalnak, hogy tulajdonképpen még nem ért véget az első világháború.”

Hogy aztán az agyonképzett késői lemenők milyen olvasattal rukkolnak elő? Töredékessel. Nyilván, s csak foltokban lesznek képessé értelmezni a feladott üzenetet. Öt sor egy doktorátusért, három esztendeig tartó ösztöndíj fejében. Mondjuk. Ahogy jöttek a Tigris és az Eufrátesz vidékéről, a piramisok belsejéből az üzenetek. Olyanformán. Vitatkoznak majd dolgozataikban arról, hogy kik lehettek az ún. ’székelyek’, meg a ’románok’, mi az a ’hngrkm’ – mert szoftver ide, vagy oda, képtelenek lesznek a magánhangzók beazonosítására –, és nem lesz egyértelmű, hogy a harmadik évezred első vagy második száz évében volt-e ez az affér? Vagy a harmadik százban?…

Miért emlegetik az első nagy világégést? Vajon nem a huszadik század elején írta az ismeretlen krónikás ezeket a sorokat?… Tulajdonképpen lényegtelen, hiszen történelmi léptékben ennyi tévedés nem számottevő. És azon a szeánszon a ’valamilyen’ nemzeti jelképek sem fontosak már. Inkább arra figyel a késői tudós, hogy bizonyítottan tartósabb a furcsán ízléstelen és anakronisztikusan ronda betonkereszt, de esztétikailag abba a miliőbe elhelyezhető, mert kerültek felszínre hasonló leletek. A feltételezhetően tölgyfából készült, ugyancsak a kereszt szimbolikáját alkalmazó másik jelcsoport azonban kevésbé bizonyult időtállónak, hiszen azokból csak az erősen oxidálódott sárgaréz-lapocskák maradtak, amelyek jelrendszere megfejthetetlen. A rajtuk levő írásjegyekről feltételezhető, hogy egy másik dialektus használói, az egykori román nép mellett létezett töredék-etnikum, a ’mgyr’ helyezhette el valamilyen megfontolásból. Ez a törzs – úgy tűnik – némi rokonságot mutat a ’hungarus’, vagy az ún. ’székely’ névvel is jelölt kisebb populációval, de több mint bizonyos, ezek sem lehetnek mások, mint a létezett és hosszú időn át dákoromán kontinuitás, az etnogenézis tárgyi és szellemi bizonyítékai. A tényleges besorolást majd az interdiszciplináris akadémia kutatói fogják elvégezni a következő évszázadokban, mihelyt sikerül csillagközi forrásokat pályázniuk a munkájukhoz. Fő a tudományos igényesség és az elfogulatlan múltszemlélet. Csak a tények és a tárgyak tükrében moshatja le a ködöt a tudomány.

Elmondhatom, hogy megtörtént, született mostanság részemről egy ünnepi gondolatsor. ’Megvolt’ egy regényes opus átadása a nagyérdemű olvasótábornak. Megírta a hagyományos sajtó. Megy a hír a világhálón. Terjed. Lájkok születnek. Szívecskék vibrálnak az éterben. Értem emelkednek a helyeslő hüvelykujjak. Fasza. Valahol a könyv és tartalma is létezik. A fizikai valóból kihámozható lenne immár a lelkes üzenete. Boltokban. Raktárakban. Vehető. Vihető. Elvileg… Akkora lájkot nyom az egyik kortársam, mint a kujakom. Meg lehet digitálisan növelni a piktogramot. Meg há’. Időm sem volt megköszönni, mert nyomultak odafent a többiek a közös égi és képzelt, immár drótszövet nélküli hálón…

Aztán pár nap múltán egy boltban találkoztam a nagyujjú falus-társsal. Konstatáltam, hogy őszült a karantén alatt. És hízott. Fizet, továbblép a pénztártól, s a hóna alá veszi a kenyeret, zsebre vágja a cigit, és megvár a bejárat előtt… – Há’ szerusssz! – mondja, ahogy közeledem, és üdvözlésképp felém emeli a jobb könyökét. Elfogadom az újmódi gesztust, s viszonzom… – Akkor megírtad!… – mondja a beavatott büszkeségével, mint jól informált kibernauta… – Meg – mondom szerényen… Ekkor, mintha aura kerekedne a feje körül, csak úgy árad belőle az empátia, a pendülésnek azonos hangfekvésű húrján. Velem rezonál. – Lájkoltam! – mondja ünnepélyesen, mintha ’abszolválta’ volna a megmaradás, a túlélés, a posztmagyar lét, a kisebbségi, a többségi, az európai infantilizmus minden fő- és mellékfeladatát. – Szép a borítója! De tulajdonképpen miről is van szó? Te írtad?… Megint?… Úgy váltunk el, hogy az ingem zsebébe tettem a négyrét hajtogatott háziszőttes maszkomat. Jobb hüvelykemet emelve viszonoztam a szép gesztust. Ez is valami. A láthatatlan lelkes sznobok híján így tartja bennem a lelket. Ez a béla.

Anyám nem olvas. ANYÁM NEM OLVAS. Összefutnak a betűk a szeme előtt – öszsfeunattk -, s panaszolja, hogy az új szemüvegtől a feje is megfájdul… – Megint új könyvet írtál? Hányadik ez? Tulajdonképpen mire való? Fizetnek érte?…  –  áraszt el a kérdéseivel… Megnyugtatom, hogy sokat nem. Nekem az a fele nem megy. Nem vagyok kitartott író. De képtelen vagyok abbahagyni… Anyósom legalább túljutott rajta. Tényleg túl. – Nem olyan rossz. El lehet olvasni… – Megnézem a példánya állapotát. Tényleg. Végighaladt már rajta. Látszik a kapálás nyoma. Ez jólesik.

Aztán csak előkerül a többi is. Talán. Akik ezelőtt olvastak. Engem. Meg mást. Ha nem, akkor örök köd marad a jövendő. A múlt. A félmúlt. Az időnk. Arra való lenne, lehetne az ünneplő lélekből kitüremkedő írás, hogy legyenek új és más életeink. Szülessünk újra. Ma. És holnap is.

Fotók: Pexels

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.