MEGVAKULT CSEND – MERKELNEK, HOGY LÁSSON

Díszes dobozba csomagolt könyvet kapott ajándékba a kancellár-asszony – olvasom a hétvégi hírekben. A portugál elnök lepte meg Angela Merkelt a 66. születésnapján. A bolgár elnök pedig egy üveg rózsaolajat nyújtott át ajándékul a német „försztlédinek”. A dobozban lévő könyv címe: Vakság.  Szerzője, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Nobel-díjas író, José Saramago, aki épp ezért a könyvéért szolgált rá a nemzetközi elismerésre.

Méltán. Mint ahogy Merkel asszony is elgondolkozhat az olvasottakon, hiszen abban is egy asszonyról van szó, aki látásával megmenti a vakokat.

Hamarjában el is olvastam. Tényleg nagy mű. Egy kicsit Örkény egypercese, a Vágóhíd, de Bodor Ádám Sinistra-körzete is bevillan. Rossz nyelvek szerint nagyon jó a téma, csak nem ennek az írónak kellett volna megírnia, hanem például a Legyek ura szerzőjének…

José Saramago: Vakság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014. 384 o, Fordította: Pál Ferenc

A regény profétikus látomás egy járványról, ahol mindenki megvakul. Csak a szemorvos felesége lát. A könyv megírásakor (1995-ben) még sehol sem volt a Covid-19, a szerző kellően marxista-trockista szemléletű is, de mégis látnok. A könyv egyszerre felkavaró és abszurd. Szinte a végletekig kiélezi az elképzelt új világot, ahol az ember állativá embertelenedik, az ösztönök átveszik az irányítást, és minden a túlélés jegyében történik. Erre már legyinthetnénk is, hiszen minden ún. nagy mű az emberi gonoszságot, a lealjasított humánum méltóságát boncolgatja, mondhatnánk.

Saramago sem hagy kétséget a felől, hogy az ember vészhelyzetben könnyen a másik ember ragadozójává válhat, lehámlik róla minden erkölcs, esztétikum, szellemi emelkedettség, csak a nyers érzékek, az erőszak segít a túlélésben. Ő még rá is tesz egy lapáttal. Eleinte idegesítő, ahogyan ír: hömpölygő, ömlesztett, központozás nélküli stílusban. Mintha be sem lenne tördelve a szöveg. Sem pontok, sem gondolatjelek, sem párbeszédek. A szereplőknek nincs nevük, csak külső megjelenésük alapján, vagy viszonyaikban lehet őket meghatározni. Sokszor bosszantóan egybefolynak a mondatok, nehezen kivehetp, hogy ezt, vagy azt ki mondta, ki gondolta. De épp abban rejlik a szerző nagysága, hogy e bizarr, végletekig kiélezett szélsőséges helyzeteket milyen könnyedén, gyöngéden, finom líraisággal kezeli, már-már filozófiai magasságokba emelve az állati lét határára került szereplőket.

„Az állatok is olyanok, mint az emberek, idővel mindenhez hozzászoknak.” – olvassuk. Ebben a fehér sötétségben minden fantom-szerű, imbolygó árny, akárcsak a szellemek a nappali temetőben. „Megfordul a dolgok rendje, a halál eddig csaknem kizárólagos jelképe az élet jelképévé válik.” De az orvos felesége reménykedik. Abban is, hogy a halott feléled, feltámad. Meg kell tennünk a jelenben is mindent az élet méltóságáért. Együtt, szervezetten. E nélkül csak a széthullást segítjük elő. A történet adott pontján ugyanis, a több száz fős karantén-rabot a sok erőszak és embertelenség dacára egyszer csak ez a látó asszony tudja megmenteni. Legalábbis egy részüket. Megszervezi a kimenekülést, elviszi saját lakására, és életkedvet csepegtet beléjük. A tejszínű köd, amit látnak, épp tapogatózásra elég, de egymásba kapaszkodva, egymás segítségére is lehetnek. Képesek embernek maradni az embertelenségben is. Hiszen a többi érzékük ép, és szívüket-eszüket is használhatják.

José Saramago (Azinhaga, Portugália, 1922. november 16. – Lanzarote, Kanári-szigetek, Spanyolország, 2010. június 18.) irodalmi Nobel-díjas portugál prózaíró, költő. Azon portugál írónemzedékhez (Lídia Jorge, António Lobo Antunes) tartozott, amely a latin-amerikai irodalomtól eltanulta a mágikus realizmust, s a posztmodern irodalom elemeit is beépítette műveibe. Több mint huszonöt onálló kötet szerzője, amely kétharmada magyar nyelven is olvasható. Fotó: Getty Image (2004)

Döbbenetes igazságokat, mély felismeréseket mondanak ki, amelyek mégiscsak felcsillantják a reményt, hogy a járvány ellenére csak nem bolondult meg mindenki, csak nincs világvége: „Az ő fejükben ott világított a fény, olyan erősen, hogy megvakította őket… Azért vagyunk vakok, mert már halottak vagyunk… Szem nélkül az érzelmek másfélék lesznek… Nem tudom, hogy van-e jövő, most viszont azt kell tudnunk, miképpen élhetünk a jelenben… Ha együtt maradunk, talán sikerül életben maradnunk, ha különválunk, fölfal és megsemmisít a tömeg… Egy vak világban azok, akik vezetnek, éppolyan vakok, mint azok, akiket vezetnek…” És ebben a vak világban egyedül az asszony lát, akire rábízhatják a vakok magukat. Ő „az a szem, amit a többiek elvesztettek.” Egy „látó király a vakok földjén”.

Fura csavar a regényben, hogy amikor az orvos felesége férjével betámolyog a templomba, a szédülési roham hatására úgy látja, hogy a szentek, szobrok mind bekötött szeműek. Hogyha a vakok nem láthatják a képeket, a képmások se lássák többé a vakokat. Vagy inkább a képek is a vakok szemével lássanak. Közben az asszony is érzi, hogy időnként mintha romlana a látása. Az író ennek kapcsán egészen addig a gondolatig elmerészkedik, hogy biztosan egy pap kötötte be Krisztus és a szentek szemét a templomban, mintegy szentségtörést is elkövetve, hogy azt sugallja: Isten sem érdemli meg, hogy lásson…!? Az olvasó azt hinné, valahol itt csúcsosodik ki a regényíró személyes drámája, kérdése, kétségbeesett vágya és Isten-hiánya. De pár lappal később, a regény végén még van egy nagy fordulat. Amire senki sem számít: egyik éjjel a csoport tagjai, s lassan az egész város körülöttük örömteli kiáltásba kezd. Egyenként, fokozatosan: Látok! Látok! És összeölelkezve állnak ki az erkélyre vagy ünnepelnek az utcán. Eközben az író felesége az égre néz, és ott mindent fehérnek lát. Arra gondol: most én következem…
„Ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad a bűnötök” – mondja Jézus Jánosnál a vakon született meggyógyításakor. (Jn 9, 1-14) A regényben az orvos is ezt mondja feleségének: „Azt gondolom, nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.”

A szerző ki is fejti: „a különböző idők tapasztalása másról sem szól, mint, hogy nincsenek vakok, csak vakságok…”

Merkel kancellár – s talán a többi vak-vezető is – levonhatná a következtetést: nem lett ő az elvakult Európa megmentője sem a migránskérdésben, sem a britek kilépése nyomán, sem a korona-járvány kezelésben. Vakok maradtak.

Ám még bőven lenne mit tanulni az Egyetlen megmentőtől: a Megváltó Krisztustól. René Grousset orientalista a Történelem mérlege c. műve végén írja: „A történelem előtti kor fejlődésének néma drámája, amelyről csak elszórt csonttörmelékek tanúskodnak, aztán ennek folytatása, az emberi fejlődés drámája annyi jajkiáltáson, könny- és vérözönön keresztül az élővilágnak a kálváriája még csak érthető, ha mindez azért volt, hogy az Ember-Istenhez vezessen… […] Ha a világ csak az lenne, aminek a materialista természettudósok és az ateista gondolkodók állítják, akkor értelmetlenség az észnek, és fellázítja a szívet. E borzalmas ürességgel szemben a kereszténység képviseli ma a szellem védelmét.”

Mert a szívet-lelket elvakító, becsvágy-bírvágy-hatalomvágy mérgező járványából csak Ő képes kigyógyítani.

Csak Ő, az értünk meghalt és feltámadt Krisztus nyithatja fel szemeinket a Valóságra.

Címképen: Antonio Costa portugáé miniszterelnök és az ünnepelt – Brüsszel, 2020. július 17. – Foto: Stephanie Lecocq/ Reuters

Sebestyén Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.