CHARTA XXI. – MAGYARÓZD – KiMitTud (103.)

Falu a mai Maros megyében, román neve Ozd, németül Thürendorf. Közigazgatásilag Magyarbükkös községhez tartozik. Marosludastól 13 km-re délre, az Ózd-patak völgyfőjében fekszik. A trianoni békeszerződésig Alsó-Fehér vármegye Marosújvári járásához tartozott.

A falu 1332-ben már egyházas hely volt. Várkastélyát Pekry Lőrinc építtette 1682 előtt késő gótikus stílusban. Pekry felesége Petrőczy Kata Szidónia, az első ismert magyar költőnő volt. 1709 márciusában a császári csapatok megostromolták, elfoglalták és felgyújtották. Új birtokosa, Radák Ádám később újjáépíttette, 1962-ig jó állapotban volt, több intézmény működött benne.

Pekrovinai gróf Pekry Lőrinc (1656–1709), erdélyi főnemes, a Rákóczi-szabadságharc kuruc tábornoka – Fotó: Nemzeti Portrétár

Az 1990-es évek végén állították helyre. Mintegy tíz éve a Református Mentő Misszió drogterápiás intézete üzemel itt.

Foto: Reformatus.ro

1910-ben 946, túlnyomórészt magyar lakosa volt.  1992-ben 433 lakosából 415 magyar, 18 román volt. Napjainkból 318 lakójából 279 magyar (2018).

Istentisztelet a helyi református templomban (2018) – Fotó: Reformatus.ro

Itt született 1899. január 24-én Nagy András egyházi író, szerkesztő, református teológiai tanár (mh. 1974, Kolozsvár), illetve 1909. október 9-én Horváth István költő, író, Magyarózd falumonográfiájának, a Magyarózdi toronyaljának az írója (mh., 1977, Kolozsvár).

Horváth István (1909-1977)- Fotó: Csomafáy Ferenc

Horváth István elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1920-ban a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba iratkozott, ám az anyagi nehézségek meggátolják továbbtanulását. Autodidakta módon képezte magát. 1921-től részesművelő Marosdégen, szolga Ózdon, Kolozsvárt és Bukarestben. 1926-tól 1940-ig szülőfalujában gazdálkodik; közben napszámos, gyári munkás is. 1940 szeptemberében családjával együtt Kolozsvárra költözik, ahol előbb alkalmi munkás, majd novembertől szegődményes kisegítő szolga az Egyetemi Könyvtárban, 1942-től egyetemi altiszt a Filozófiai Intézetben.

Családjával (1940 körül)

Már ismert író, amikor 1945-ben közli verseit a Képes Újság, majd 1945 őszén meghívták szerkesztőnek a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) lapjaként Kacsó Sándor szerkesztésében újrainduló Falvak Népéhez. Itt előbb az irodalmi, majd a politikai rovatot vezeti 1949 derekáig.

Horváth István szüleinek 1922-ben épült háza

Látása rohamosan gyengült, végül már csak névleges szerkesztő, elsősorban szépirodalmi munkásságot fejt ki a továbbiakban. 1956-tól 1959-ig az Utunk versrovatát vezette. Súlyosbodó betegsége miatt 1962-ben nyugdíjazták. Több mint huszonöt önálló kötete jelent meg a legkülönbözőbb műfajokban, költőként, regényíróként, szociográfusként és néprajzkutatóként is jelentős. Egy részeg szekustiszt gázolta el a Mikó utca 12. szám előtt Kolozsváron 1977. január 5-én. Sírja a magyarózdi temetőben található.


Paraszt-oltás

Rég volt, s mégis úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Mintha valahol nagy távol, hallom, hogy a guncink szólna…
Nem szégyenlem gyermekkorom, bolond, aki kacag rajta.
Én akkor is munkás voltam: szégyellje az úri fajta!
Ludak büszke őrizője, járt előttem két nagy csoport.
Harminc tojó s két szép gunci cifrázta előttem a port.
Vállamon csíkos tarisnya, alatta ing, lejjebb rajtam
gatya volt csak, lábam csundré, s mint a patting-szíj a talpam.
Lábam feje, mint a ráspoly, vér serkedett ki belőle,
Kimarta a por, s a harmat sokszor rózsaszínt vett tőle.
A feredőnk közös hely volt, a disznókkal egy patakban.
Libapásztor-leánykákkal ott feredtünk egy csapatban.
Ott feredtek a ludak is, abból ittak a bárányok,
S vizet szívni odanyúltak az égről a szivárványok.
– Kopár, döröncsös ugarok, úgy gondolok vissza rátok,
Mint a boldogságra gondol az, kit utolért az átok. –
Szabad voltam, mint a madár, s nőtt a lelkem, mint a virág.
Úgy, miként az Isten hagyta, nem lépett rá még a világ.
Mezőn kapott már a hajnal, s haza a setétség vetett.
Pacsirtaszó jött elémbe, s prücsöknóta kísérgetett.
Kocsányt hordtam zsendicéért, a lánykáknak epret szedtem.
Vihar rázott, zápor paskolt, de én azért nem szenvedtem.
A szenvedés ott ütött rám, mikor egyszer kidobolták,
Hogy a velem egykorúkat, mint a vadfákat, beoltják…
Urak jöttek a faluba, lágy tenyerű jegyző, doktor.
Büszke, merev volt az arcuk, mint a melegben a bocskor.
Mondták, megszúrnak egy tűvel s a testünkbe mérget adnak,
Melyikben a betegségek egytől egyig megfulladnak.
Kinn voltunk a Szurduk alatt, az akácoserdő alján.
A ludak jóllakva ültek Fülep Ferenc bá ugarján.
Mint az erdei vadsüldők, ha riadtan egybefutnak,
Úgy néztünk a falu felé, de nem indultunk az útnak.
“Ne menjünk az urak elé!” – dobta közbe Kaszás Feri. –
Gombolta a kézelőjét s az ingujját feltekeri.
“Itt is van tő s méreg elég, nincs külemb a doktor úrnak,
S ha kell ótni, mü is tudunk, nem fáj úgy, ha nem ők szúrnak!”
Akáctövis volt a tűje, felkarcolta a bőrt vele,
S én egy kutyatejburjánból mérget csepegtettem bele.
Oltás közben folyt a vér is, de még egy se szisszent érte,
Úgy állottunk, hogy hősebben hajdan az a hét vezér se…
Árva burján a kutyatej, nem szerette senki soha.
Parasztsors az ő sorsa is – mind a kettőnké mostoha.
Fehér teje, piros vérem, összevegyült egymást marva
A seb nyomán, melyet fájva feltépett az akác karma.
Hatan álltunk véres kézzel, öklünkben a mérgünk szorult,
S fejünk felett a fényes ég setét fellegekbe borult.
Jót akartak tenni velünk, azért jöttek, nem rosszunkra,
De az urak jóságából semmi sem vált a hasznunkra…
Csak gyermekek voltunk addig, attól kezdve “paraszt” lettem.
Azt az oltást érzem most is, soha el nem felejtettem.
Az tépte fel lelkem zárját, melyből átkok másztak elé:
Keservek és gyűlöletek, mit őseim zártak belé.
Akáctövis tép azóta, s méreg kering a véremben…
Annyi millió társammal vergődünk egy mély veremben.
Mély veremben, mint a farkas, melynek künn a bőrét lesik.
Nem sajnálják gyötrődését, mert csak a hasznát keresik.
– Beoltva mind kutyatejjel, parasztsorssal, árvasággal,
Megátkozva setétséggel, megigézve csúf vaksággal.
Látom, érzem mind azóta, s küzdök fel a verem falán.
Lépcsőket vájok a falba, hátha kijuthatok talán…
És azokat, akik eddig bőrünk árán nagyra nőttek,
Csattogó foggal lepjük meg – mi a mélységből jövöttek…
Olykor fáradtan megállok s hallgatok a múltba vissza.
… Guncink hangja sikoltás lett, s a szivárvány vérem issza.
(1942)

Charta XXI./ Simó Márton – Wikipédia, RMIL, II., Maszol.ro (archívum), Reformatus.ro

Élő Székelyföld Munkacsoport

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.