IN MEMORIAM KELEMEN LEVENTE – FÁJDALMASAN, DE BELENYUGVÁSSAL – FRISSÍTVE!

Több mint huszonhét évet szolgált lelkészként Oklándon, hiszen, mihelyt tehette, helyi, homoródújfalusi kötődésűként a falusi egyház- és népszolgálatot választotta a marosvásárhelyi gyakorlóéveket követően. Vallotta, hogy az élet minden területén tevékenykednie kell a jó papnak, akinek igen sokrétű feladatsor jut osztályrészéül, mihelyt ráébred kötelességeire, hogy meg kell töltenie értelemmel és értékkel a lelkeket, az ünnepeket és a hétköznapokat egyaránt.

Időközben a tudósítás kiegészült Farkas Antal filmjével, amely  ITT megtekinthető!

A nagy elődök példáját követve látott hozzá a gyülekezet újjászervezéséhez, bízott abban, hogy a megváltozott rendszerben ki lehet, és ki is kell lépni a templom és a parókia legszűkebb területéről. Ifjúi lendülettel, fáradságot nem ismerve szervezte meg az új, de továbbra is ellenséges, számunkra folyton korlátokat és csapdákat állító demokrácia világában az ifjúsági életet a településen, ugyanakkor az idősebbeket sem hanyagolta, akiktől tartást és hozzáállást, türelmet és kitartást tanult. Igyekezett életben tartani és tartatni, művelni és műveltetni a néphagyományokat, táncot, éneket, de figyelt és figyelmeztetett a föld kihasználásnak fontosságára. A székely embert a korszerű gazdálkodás keretei közt képzelte el, ehhez kezdeményezett szövetkezetet, hozott létre malmot, valamint pékséget is. Ha valami nem működött, akkor újabb és újabb ötletekkel próbálkozva igyekezett hasznossá tenni az együttléteket úgy az egyházközség, mint a helyi civil társadalom berkeiben.

Kreativitása töretlen volt és sokoldalú. Mindig a kiút, a továbblépés lehetőségét kereste-kutatta, akárcsak a felszínre törő csermely, amely érként indulva végül hegyeket hord és mozgat, míg tengert keres magának…

A huszár- és a lovas-hagyományok felélesztése, a tiszteletbeli székely cím, a „székely állampolgárrá való avatás” szokásgyakorlatának kidolgozása, a tiszteletbeli székelyek közösségé történő nemesítésének „módszertana” is jórészt az ő elképzelései mentén alakult. Tengeren túli és anyaországi testvérkapcsolatok létrejöttét, fenntartását és kibontakoztatását ugyancsak szívügyként kezelte. Kilépett a legszűkebb pátriából, képes volt népben, nemzetben, kisebb és nagyobb hazában gondolkodni, s ha megszólalt, hívó szava nem maradt visszhangtalan.

A tiszteletbeli székelyek igazi székelyekké lettek Oklándon, mint ahogyan a székely is teljes értékkel érzi magyarnak magát. A határtalan hazát vallotta, abban hitt, abban a honban, amelyet egyenrangú hungarus-tudatú polgárok laknak itt is, meg ott is. És szép lassan elkezdtek sokan a továbbiakban az elgondolásai mentén élni és közös javunk érdekében működni. Önzetlenül. Mert jó volt így lenni együtt.

Nagy tervei közt szerepelt, hogy szerezzen forrásokat a műemlék-jellegű templom és a járulékos épületek teljes felújítására. Ebben elhatalmasodó betegsége sem akadályozta meg. Mondhatni utolsó leheletéig dolgozott. Úgy végezte, úgy végeztette a renoválási munkát, hogy igénybe vette az állami és az európai forrásokat, de továbbra is helyesnek látta, hogy a hívek is vegyenek részt a szépítésben. Hadd legyen bent mindenkinek a maga adomány- és a közmunka-része a falakban. Hadd érezzék, tudják, hadd tanulják a sorstársak, hogy együtt vagyunk a gyülekezet, és a templom bennünk, általunk épül és szolgál.

Hogy korai volt ez a távozás? Hogy annyira nagy szüksége volt Rá az Úrnak? – ezt többen is megfogalmazták, kérdezték szomorúan hívei és lelkésztársai közül. Egyértelmű válasz nem létezik. Ami biztos, Oklánd unitárius egyházközségének van ahonnan továbblépnie. Ilyenkor azt is mondhatnánk, hogy felemelt fejjel, tartással. Mert élhető a hely. Mert van jövőkép. Ha csak ennyit tanultunk a szemünk láttára most néhai vált lelkésztől, már akkor is célt ért csonkának érzett odüsszeája, amelyen végig velünk hajózott, át ezeken az évtizedeken.

Az életének 56. évében elhunyt Kelemen Levente virrasztását pénteken tartották, a búcsúztató szertartást pedig vasárnap déli 1 órától. A járványügyi előírások betartása mellett – csak a legszűkebb rokonság és egy huszárszakasz templomi jelenlétében –, de mégis több száz, ezernyi híve, barátja, tisztelője körében zajlott ez a búcsúvétel, hiszen a templomkertből, illetve a környező utcákból követhettük a végtisztességtevés mozzanatait.

Az elhunyt végakarata szerint zajlott és ért véget a nyilvános búcsúvétel: a testet nem helyezték sírba; a fizikai értelemben vett temetésre majd a hamvak hazahozatala után kerül sor, amelynek egyik részét a homoródújfalusi temetőben helyezik örök nyugalomra a családtagok, a másik részét pedig a huszárbajtársak szórják szét azon a kedvelt területen, amelyen lovas-gyakorlataikat tartották az elmúlt években. Így válik majd jelképessé és igazzá a jelen-lét és az után-lét. Hogy a korai elszakadás dacára se érezze magát annyira vesztesnek senki sem.

A felvételeket a szerző készítette

Simó Márton/ Hargita Népe

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.