CHARTA XXI. – VÍZAKNA – KiMitTud (91.)

Kisváros a mai Romániában. Román neve Ocna Sibiului, korábban Vizocna, vagy Ocna, németül Salzburg. Szeben megyében található Szebentől 18, Marosvásárhelytől 112 kilométerre.

A városhoz közeli dombon római castrum és település maradványait tárták fel. Az Andreanumban II. András megengedte az Erdélyben megtelepedő hospeseknek, hogy Szent György, Szent István és Szent Márton ünnepei táján nyolc napig szabadon hordják a sót Vízaknáról. Gerébjei a középkorban, a sónak köszönhetően a Királyföld leggazdagabb uraivá váltak. Az erdélyi püspök kivégeztette Alardus nevű gerébjét, aki a tizedfizetés megtagadására buzdított. Bosszúból a szászok 1277. február 21-én, Alardus fia, Gaan vezetésével kirabolták és felgyújtották a gyulafehérvári székesegyházat. A gerébek diplomáciájának köszönhetően 1350 után elszakadt a Királyföldtől és Fehér vármegye részévé vált, de 1853-ig királybírót választott és életben maradt benne a speciális szász törvénykezés.

A sóbánya metszeti rajza (Fichtel, 1780)

A közeli Szelistye és vidéke románságának valószínűleg joguk és kötelességük volt, hogy a kitermelt sóért egy részéért cserébe sóbányáit műveljék. Nagy Lajos 1375-ben engedélyezte jobbágyok letelepedését, amit 1615-ben Bethlen Gábor is megerősített. A 16. század elejétől szászok és magyarok paritásos alapon vezették. A 16–17. században a királybírói tisztséget a nürnbergi származású Haller család tagjai viselték.

Látkép, 1914

Védőfallal körülvett református temploma eredetileg román stílusban, a 13. század elején épülhetett. A reformációt követően 1585-től a református mellette szász lutheránus segédlelkész is szolgált, a 18. századig a templomot közösen használta a két gyülekezet. Református iskolájában a 17. században sok nagyszebeni szász ifjú tanult meg magyarul. Vezetésében a 17. század második felében kerültek túlsúlyba a magyarok. Teleki Mihály magyarországi kurucokat telepített be. Az evangélikus vízaknai szászok a 19. század elejére elmagyarosodtak, egyházuk 1894-ben szűnt meg. Érdekesség, hogy a magyar református gyülekezet egészen 1850-ig a szász evangélikus püspökök felügyelete alá tartozott.

Híres és jól működő mészáros (1657) fazekas (1764), csizmadia (1791) szűcs (1795) és asztalos (1825) céheik voltak.

1721-ben 159 polgár, 127 szabados és nemes, 72 sóvágó és 23 zsellér családfőt, 1750-ben 352 háztartást írtak össze. 1766-ban református egyháza 358 férfit és 325 asszonyt, evangélikus egyháza 14 férfit és 17 asszonyt számlált. 1772-ben és 1780-ban új aknákat nyitottak meg és valószínűleg ennek köszönhető, hogy 1791-ben 158 polgár, 150 szabados, 35 zsellér és 12 cigány mellett már 224 sóvágó szerepelt a családfők között. Sóbányászata a 19. század elején, a marosújvári bányászat felívelésével párhuzamosan hanyatlott le.
Utcahálózatát 1834-ben szisztematizálták. Az utcákat általában szélesítették, több sikátort megszüntettek, több utcapárt egyesítettek. Az új házak ezt követően zárt utcarendben épültek.

A sós tavak sok fürdővendéget vonzottak a vidékre, ezért szállodák, vendégfogadók működtek a városban. Talán az egyik legszebb és leglátványosabb a Lechner Ödön “magyaros szecessziós” stílusától ihletett Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei szerint 1906–1908-ban épült gyógyszálló. A tíz sóstó közül négy (a Belső- és Külső-Vörös és a Belső- és Külső-Zöld-tó) található a fürdőkomplexum területén, a többi pedig a város, a vasút, a főút és a késgyár közötti területen. Utóbbiak közül az egykori Ferenc-akna helyén 1775-ben keletkezett, 34,5 méteres mélységű Feneketlen-tó természetvédelmi terület, jelentős sórák-populáció élőhelye.

Az 1848-as forradalom idején megfordult itt Bem seregében Petőfi Sándor is, aki az eseményeket a Négy nap dörgött az ágyú… című versében idézi a vérzivataros napokat. Cseres Tibor a Vízaknai csaták című regényében örökíti meg a település nevét és annak történetét. Ugyancsak Vízakna történetéről szól Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című prózakötete, illetve ott játszódik Polcz Alaine kisregénye, a Karácsonyi utazás is. A vízaknai ütközetet, az 1849-es vesztes csatát követően, februárban több mint 300 honvéd holttestét egy elhagyott tárnába dobták. Egy 1890-es hatalmas felhőszakadás során a víz a só által hét teljesen konzervált, holttestet hozott a felszínre. A tavat azóta hívják Honvéd-tónak. Lemerülni a tóba nem lehet, még a legképzettebb búvároknak sem, ellenőrizni, vagy felkutatni, hogy valóban ott van-e a többi honvéd holtteste is, ugyanis a víz só koncentrációja ezt nem teszi lehetővé. Az elesett honvédek emlékére egy kopjafát állítottak a református templom udvarán.

A sóbányászást 1931-ban felszámolták, ám a tíz sóstó és a rendelkezésre álló sósvíz ma is komoly idegenforgalmat generál. A város lakossága 3422 fő (2018), amelynek mintegy tíz százaléka magyar. A németajkú népesség nagyrészt beolvadt, illetve a 20. század harmadik harmadában kitelepedett.

A 2013-as állapot – Fotók: Bagyinszki Zoltán

Címkép: Vízakna távlati képe keletről napjainkban – Fotó: Charta XXI.

Charta XXI./ Schreiter Lászlóné Kövesdi Zsuzsánna – Wikipédia, Maszol.ro (archívum)

Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.