EURÓPA SÖTÉT NAPJAI

Hetven esztendővel ezelőtt Robert Schuman (1886-1963) Franciaország luxemburgi születésű, német-francia gyökerű külügyminisztere javasolta, hogy az első és a második világháborúban egymás ellen harcoló államok lépjenek szövetségre. Egy év múltán – 1951 áprilisában – aláírták a Párizsi Szerződést.

Ebben a pillanatban, a kezdetben megszólított „két hagyományos ellenség”, Franciaország és Németország mellett Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország is válaszolt a felkérésre. Ekkor jött létre a Szén és Acélközösség, amelyet a történészek az Európai Unió bölcsőjeként tartanak nyilván. Harmincöt év múltán – és harmincöttel ennek előtte –, 1985-ben, a Milánóban tartott találkozón úgy határoztak, hogy legyen ez a nap Schumann nagy ívű kezdeményezése emlékére Európa Napja. Ugyanabban az évben jött létre a schengeni egyezmény is, amelyben az unió „ős-államai” elhatározták a közös határok lebontását. Bizonyos szinteken, további módosításokkal ez a megállapodás életbe is lépett. Voltak, vannak, és – bizonyára – lesznek a továbbiakban is kivételek, az egyik mindvégig Nagy-Britannia volt, amely állam azóta „brexitelt” is, de az Európai Unió és annak pillérei élnek, működnek.

Robert Schuman

Nem kívánjuk e helyen felvázolni most a kelet-közép-európai totalitárius rendszerek bukása után bekövetkezett változásokat, a megtörtént és tervezett beléptetések, valamint a módosítások rendszerét most nem soroljuk elő, a közös kereskedelmi kultúra, az európai pénznem kialakulásáról sem beszélünk. A jeles évforduló, az Európa Nap késztet mindössze erre a rövid eszmefuttatásra.


Trench on the Karst – Beásva a sziklákba – Az első világháború lövészárkaiban – Fotó: Photo WW I

Hiába volt szép és verőfényes május 9-e, a szombati nap, a fény – legalábbis az a világosság, amelyet európainak szoktunk nevezni – nem hatolt át az ország fölött kavargó gomolyfelhőkön. A pandémia mellett nálunk mostanság a szűklátókörűség, a bigott nacionalizmus, a becstelenség, a tájékozatlanság is kitermelte az újabb fejlesztésű kórokozókat és befecskendezte a mételyt az emberek lelkébe. De nagyon.


A flandriai offenzíva – Az 1914-es és 1915-ös két yperni csatát 1917. július 31. és november 10. között követte a harmadik. Ez az ütközet azonban flandriai offenzíva néven vonult be a történelembe. Az antant csapatok pedig azért indítottak támadást, hogy a belga tengerpartig előrehaladva elfoglalják a német tengeralattjáró-bázisokat. S bár a hónapokig tartó ütközetben a két oldalon több mint hétszázezer katona esett el vagy sérült meg, az offenzíva mégsem emiatt, hanem a területet beborító sár miatt vált híressé. A sártenger hatalmas nehézségeket állított mindkét fél csapatai elé. A küzdelem többnyire lecsapolt mocsarak területén zajlott, amelyek még száraz időben is nedvesek voltak. A brit tüzérségi tűz azonban felszaggatta az ingovány tetejét, amit az augusztusban lezúduló esők teljesen járhatatlanná tettek. A folyékony sárral borított terepen sok katona fulladt bele az ingoványba, s még a lánctalpas harckocsik is elakadtak. A három hónapos küzdelem végén – november 6-án – a kanadai hadtest elfoglalta Passendale-t, amely az ipari hadviselés borzalmainak szimbólumává vált. A falut ugyanis a csata teljesen eltörölte a föld színéről. Fotó: Honvdelem.hu

Hogyha volt is némi hozadéka a totalitárius rend bukása utáni új demokráciának, akkor az most tökéletesen szertefoszlott. Itt nem történt meg az a fajta megbékélés, amely Schumann szülőföldjén. Elzász és Lotaringia is emlékezetes hely, amely többször is gazdát cserélt. A sok háborús emlékmű azt jelzi, hogy mindkét oldalon, miközben hol innen, hol onnan igyekeztek a helyet elbirtokolni, jelentős emberáldozatot követelt a nagypolitikai játék. Elzászban – bár francia fennhatóság alatt található, amely tudvalevőleg központosított nemzetállam – a helyi dialektus, az elzászi, amely a svájci némethez áll közel, hivatalosan is regionális nyelv.


 

 

Vietnami újoncok kiképzése Saint-Raphaelben – Fotó: Bibliothèque nationale de France – Lent: Az ausztrál Birodalmi Tevés Erők katonái sorakoznak Rafa közelében, az Oszmán Birodalom ellen folytatott csatában, 1918. január 26-án a közel-keleti fronton, Egyiptomban. A különleges egységet 1916-ban alapították, főleg a Gallipoliból visszatérő csapatokból verbuválva a legénységet. A tevés egységek egészen 1918-ig szolgáltak, ám hasznosságuk sokat csökkent, ahogy kiértek a homoksivatagos területekről, ráadásul egy teve sokkal több élelmet, vizet és gondozást igényelt, mint egy ló. – Fotó: Galerie Bilderwelt/ Europress/ Getty)


Lotaringia kevésbé szerencsés, az ottani német etnikum a végóráit éli. Különböző lakosságcserék, erőszakos sorozások, gazdasági és politikai restrikciók bontották meg az élet természetes rendjét. Ami fontos: adott a lehetőség arra, hogy ki-ki azt az identitást élje, amelyet választ magának. Csakhogy egy idő után elsorvad a ragaszkodás. Viszont amit megtettek a németek és a franciák egymás közt, egymással és az állampolgáraikkal 1950 óta, az példás. Lehetőséget adtak a felnövekvő generációknak arra, hogy kölcsönösen megismerjék egymást. Olyan történelmet, olyan kultúrát adtak a kezükbe, amely vállalható, s amely mentén békében élhetnek egymás mellett azok unokái-dédunokái, akik egy-két háborúval ennek előtte még egymást mészárolták. Francia egyenruhában németként lőtték a német áncungba bújtatott francia bakát. Szuronyrohamban belezték ki egymást. Úgymond a hazáért. Melyik hazáért? Kinek a földjéért? És miféle minőségben? Az is elképzelhető, hogy a puskák és a bajnétok javarészét mindkét oldalnak Soloturnban gyártották. Svájcban. Nyilván. Svájcban a két nagy világégésnek alig van itt-ott néhány határőr hősi halottja. Ők korábban abbahagyták egymás felnégyelését.


Angol gyalogosok szuronyroham-gyakorlata a front mögött. A drótkötélre erősített zsákok helyettesítik az ellenséget – Forrás: EPA/ OSZK

A megbékélésnek olyan szoftvere van, amelyet két oldalról kell fejleszteni, s úgy lehet használatba adni. Amit most elkövet az úgynevezett politikai elit, az végtelenül mély aljasságra vall. Ne mondja senki, hogy a nép megmentőjének szerepében tetszeleghet – ha van szájmaszkja, ha nincs – ez a garnitúra. Most kicsit kienged a karanténból, hadd lám mi történik. Aztán meg vissza.


Rudolf Alfred Höger: Szuronyroham Doberdónál (1916)

Magunk sem tudhatjuk, hogy mi lesz ebből. Annyi azonban biztos, hogy nem ők lesznek azok a közszereplők, akikre majd szép gondolatokkal emlékezhetünk. Akik alakját úgy idézik majd. Mert nem ilyenek az igazi államférfiak.

Címkép: gáztámadásban megvakult katonák vezetik egymást azt ellátóhelyre (1917) – Fotó: Forbes.hu

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.