Gyárilag, egyből az lehetett volna. Már a kezdet kezdetén. Én botorul azt hittem a rendszerváltozás hajnalán, 1990 januárjában, hogy Kánaán kapujában vagyunk, és attól a perctől kezdődően minden szép és jó lesz. Nem úgy, hogy hátradőlünk, s csak úgy várakozunk, hanem arra gondoltam, hogy látni fogjuk a fő csapásirányokat, és más teendőnk nem lesz, csak menni.

Ahogy a költő mondja. Gondolta a fene (!), vagy akarta (?), ki tudja, hogy mi volt az oka – tényleg nem emlékszem pontosan, mint ahogyan a még klasszikusabb Arany János megjegyzését sem vagyok képes felidézni e helyt –, de meg voltam győződve arról, hogy azok, ők, odaát, az ügyesek és okosak, akik feszt a szabad világban éltek, ismerik a dörgést.

Nem engedtek volt korábban hivatalos formában tanulni az elvtársak, úgyhogy nagyon gyorsan hozzáláttam ahhoz is, hogy valamelyest pótoljam a képzettségemet, szerezzek papírokat róla, és túl mindezeken, kerüljek be abba a szellemi körforgásba – és itt ne mondjuk azt, hogy értelmiségi miliőbe, mert az akár pejoratív is lehet, hiszen e társadalmi kategória halovány manapság, és méltatlan a titulusra olykor, ha feszt önnön lécének mélye alatt teljesít, s azt is fizetség fejében vagy egy projekt keretében teszi –, amelynek létjogosultságát épp a polgári mentalitás, a hasznosság adja… Tovább

Címkép: 24.hu

Simó Márton