Van egy Facebook-oldal, amelynek ez a címe: România Mea, vagyis: Az én Romániám. Az egyik bejegyzése egy gyönyörű kép. Kinek nem dobban meg a szíve, ha ránéz? Szöveg nem sok van hozzá: – Doar Dumnezeu a putut plămădi un peisaj atât de frumos… Ami annyit tesz: – Csak Isten képes ilyen gyönyörű tájat teremteni… Olyan szép a látvány, olyan találó a megjegyzés, hogy képtelenség véle egyet nem érteni.

Ezt követően jön még egy mondat, ami elgondolkodtat: – Şi a ales să-l plămădească la noi, în România! Vagyis: – És úgy döntött, hogy hazánkban, a mi Romániánkban helyezi el…

Nem sikerült kiderítenünk, hogy hol készült a felvétel. A Kárpátok gerincén innen, vagy túl?… Mi van akkor, ha a kép megosztója csak úgy kisajátította, és behelyezte a képzeletbeli országba, mert annyira szép, hogy akár saját is lehetne!?…  De mindegy. Nem tagadhatom meg egy román embertől, hogy az országuk határain belül mindent a hazájának és magáénak is tekintsen. Talán nem tudja, hogy a helyzet bonyolultabb.

(Gyanúsak a legelésző állatok. Ilyen típusú marhák nem jellemzők Erdélyre, de Románia más részeire sem. És az a magaslat, az a gerinc… Olyan hegységbe képzelem el, amilyen másutt van… A Retyezát, a Páring, a Fogarasi-havasok vidékére azonban behelyezhető?… Dél-Tirol? Svájc talán? Mer alpesinek tetszik… Vagy mégsem?… Túl zöld a fű… Nézzünk utána!… A nagy bezártságban még időnk is lehet a részletek tisztázására. Sötétek tudnak lenni a világháló bugyrai és a benne dolgozó kommunikátorok, akár mi  magunk is…. – A Szerk.)

FRISSÍTVE!

Legyenek szép tájaink, akár Pakisztán virtuális bekebelezése által! Fúúújjj! Köszönjük, Tudor Roxána, hogy megtaláltad! Dr. Surján László barátunk írása ettől függetlenül is állja a helyét.

Ha nálunk Budapesten vannak olyanok – egy utcai tévériport szerint nem is kevesen – , akik semmit sem tudnak Trianonról, hányan lehetnek hasonló szinten a románok között? Végül is száz év telt el.

Miért üt meg mégis ez a mondat? Sokkal jobban szeretném, ha így írták volna: – Şi a ales să-l plămădească la noi, în Ardeal! Vagyis: …hazánkban, nálunk, Erdélyben…

Jó negyven évvel ezelőtt olvastam egy román szerzőtől: – Miért zavarna minket, hogy a magyarok is szeretik a Kárpátokat?… Ez fordítva is igaz: nem az zavar, hogy a románok is szeretik ezt a tájat…

A bejegyzés viszont arra döbbent rá, hogy a románok birtokon belüli volta nem hagy helyet azoknak a nemzeteknek, akik szintén hazájuknak tekinthetnék és tekintenék is Erdélyt, ha nap mint nap nem gátolnák őket ebben. Pedig az egykori nagyurak, ott, a Trianon-palotában valami olyasmit képzeltek el, és kényszerítettek ránk, hogy többségi, de nem kizárólagos tulajdonba adják Erdélyt, a Partiumot és a Bánság nagyobb részét a románoknak.

A kisebbség nem dirigálhat, de vannak jogai, s ezeket meg is kell adni ahhoz, hogy tulajdonosnak érezhesse magát. Ami nem vonja kétségbe sem a határokat, sem a demográfiai tényeket. Ám békét teremt, igaz, ez a béke egy dolgot megakadályozna: nem adna esélyt arra, hogy pillanatnyi hevületükben még normálisnak látszó politikusok is előrángassák a „magyar kártyát”: a velünk való, a szavazatszerzés céljából történő riogatást. De Románia minden lakójának békésebb, jobb lenne az élete. Hát, ha igen, miért nem? – kérdezem Karinthy nyomán.

Az egyik hozzászóló, Gabriela Stefan azt írta: Nagyon szép az országunk, csak nem tudjuk, hogyan kell megbecsülni. Pedig egyszerű lenne: ne csak a tájat szeressétek, hanem az embert is, aki rajta él. Megkülönböztetés nélkül. Mondjuk Tudor Roxána mintájára.

Charta XXI./ Surján László