VÍRUS-KORONA A HARGITÁN

A csütörtöki nap folyamán, április 2-án, miközben itt írogattam a napi meg egyéb feladataimat, – az egyébre sok időm nem jutott –, leveleztem és figyeltem az eseményeket, megtörtént az, amire egyáltalán nem vágytam. És – úgy gondolom – más sem nagyon szerette volna, hogy nálunk, itt, a Székelyföldnek ebben a megyéjében is elkezdődjön a járvány, pontosabban kimutatható legyen a koronavírus jelenléte. Jobb lett volna elkerülni, bár manapság kizárt dolog, hogy csak úgy megússzuk a bajt. Mert nem úszhatjuk meg.

Erősen jelentős a mobilitás, az emberek jönnek-mennek, vagy az volt csak, korábban, pontosabban jöttek-mentek – helyezzük csak nyugodtan múlt időbe a helyváltoztatást jelölő cselekvést –, és itt, az ország belsejében is ugyanúgy jelenlevő a veszély a sok koslatás miatt, mint másutt.

Csak kapkodom a fejem, amikor arról hallok, hogy merre mentek el honfitársaim a kenyérért, meg puszta kalandvágyból. Merem állítani, hogy a létező kétszázhatvan önálló státuszú országba, de még a vitatott területekre is jut a porló székelyekből, akik úgy meg- és elpattantak innen, tova, mint amikor csákány sújt le ama sziklára, amely ott a himnuszunkban. Süvít, fel-felvillan a levegőben, és eltűnik az univerzumba a székelyek pora.

Amikor nagyobb a baj, akkor azonban működni kezd valami húzóerő, és jönnek, szivárognak haza az elcsángáltak. Nemrég nézegettem a statisztikákat 1918-ból, 1919-ből, aztán 1944-ből, meg 1945-ből, s bizony kiderült, hogy – főként vidéken – igencsak megnőtt akkortájt az idehaza tartózkodók száma. Pedig sokan harctereken, fogságban sínylődtek ekkor – mindegy hogy melyik háborút vesszük, azt amelyik „csak” Nagy volt, amíg el nem kezdődött a Második, akkor kapta az utólag „megtisztelő” Első titulust –, de a városokra elkalandozók szinte mindannyian megtértek. Főleg azok, akiknek nem volt még önálló családjuk, de itt volt az ősi fészek, vagy legalább annak nosztalgiája, s pár rokon, falus társ, akik köréből vétettek. Volt. Mint biztos pont. Ha járvány, pénztelenség, betegség, éhínség, szárazság jött is, mégiscsak volt bennük remény a túlélésre. A nagyvárosok proletárgettói és cselédszobái ürültek ki, s ontották haza a népet, akárcsak napjainkban, e jelen pillanat előtt, mikor mi, vagy közülünk oly sokan, rabszolgák voltunk a távoli földeken.

Nem kell azon sem csodálkozni, hogy hazajöttek a cigány szomszédok is, akiknek az elmúlt harminc esztendő, Európa, és annak illúziója megteremtette, megadta még egyszer a nomád-életmód gyakorlását, mint vélt-nagy lehetőséget. Nosztalgiából, pénzek végett keltek útra ők is, s az itthon számukra csak olyan volt, mint egy elhagyott állomás, mint egy kiürített telephely. Ráébredtek most hazajövet, hogy mégiscsak itthon nagyobb a biztonság, mert az, pedig a himnuszuk – amely ugyancsak nem hivatalos – kimondja az úton való levést. Nem ellenségük az egész világ. Főleg itt nem.

A film magyar felirattal ITT megtekinthető! Vagy ITT!

Megszívták ők is. Olyanformán jártak a vélt „civilizálódás” során, mint Az átkelés madarai című film hősei – 2018-ban készült kolumbiai-dán-mexikói koprodukció, amely nem kapott egy Oscar-díjat sem –, akik majdhogynem ősközösségi, de tiszta mivoltukból kerülnek bele a kábítószer-csempészet sodrába, s pár év alatt akkorát lépnek előre a vagyonosodás útvesztőin, érdemtelenül úgy meggazdagodnak a bűnben, hogy szép lassan elfelejtik azokat az alapfoglalkozásokat, amelyek előtte annyi sok nemzedéken át éltették őket. És végül – úgy látszik – miután egy vita során eltűnnek a felnőttek, az ellenségeskedő klánok lemészárolják egymást – a hátramaradottaknak már gőzük sincs az olyan egyszerű foglalatosságokról, mint a kecskék megfejése táplálékszerzés céljából.

Nekünk pedig tűrnünk kell most vélük együtt. Sokkal nehezebb lesz ennek a nem is olyan jelentéktelen kisebbségnek, mint volt eddig. A karantént nem lehet elhazudni. A vírus, az vírus. Nem lehet igazolást szerezni a nem létező képzettségről, és a fennálló analfabetizmus ellentétét igazoló diploma sem állja meg a helyét. A lakhely elhagyásának tilalma most iskolát nyithat számukra. Hatósági segédlettel kell feladniuk valamennyit az emberi szabadságjogokból, hogy maradjon esély a léthez. Mert mi sem vagyok szabadok. Vagy egymáshoz csiszolódunk. Vagy pedig kipusztulunk. Vajon ki lesz, ki eltemet? „Ha eltemet, ki eltemet?”

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.