„HÓ HULL ÖRÖK VADÁSZMEZŐKRE”

Bolondkodott az időjárás. Mintha meg akarná előlegezni az április elsejei hangulatot. Szokott ilyenkor. Most azonban nem olyan időket élünk, s nem vagyunk képesek arra, hogy úgy vegyük, hogy csak félvállról. „Felsértik szuverén héjadat az egymásba átviharzó évszakok” – üzen az ismeretlen múlt századi költő, és szíven is üt. Mindjárt magamra veszem, értelmezem is keserűen a verssort.

A rövid változat ITT olvasható!  A hosszabb olvasásához görgessen lefelé!


Már a hajnal is így kezdődött. Kinéztem a megbolondított hajnali órán, hiszen még mindig szokatlan a nyári időszámítás – két napja tolták előre a mánusokat –, s jött is vizuálisan a hidegzuhany. Hirtelen Ferenczes István verse villant fel bennem, mely szerint „hó hull örök vadászmezőkre”. Milyen érdekes – gondoltam – a hozzánk lelkileg igencsak közel álló költők, Farkas Árpád, Király László, és Ferenczes is, mindhárman rengeteget bajlódnak a téllel, a hideggel, a hótakaróval, és ennek kapcsán, ha az álnok és megtévesztő látszólagosságot nézzük, akkor ez cseppet sem jót akaró. Most különösen nem az… Így tértem rögvest magamhoz. Felébredve léptem vissza a saját időmbe.

Azt olvastam, hogy egyes országoknak sikerült laposabbra taposniuk a koronavírus-járvány, az újfajta világúr okozta megbetegedések grafikonját. Ha kevesebben jönnek-mennek az utcákon, ha az élet visszaszorul az alig-alig élhető minimum mögé, akkor nagyobb az esélyünk. Itt-ott mintha. Másutt pedig még inkább dühöng. Kevés jóval biztatnak itthon, hiszen zajlik az emberek hazavonulása a veszélyes övezetekből… Igencsak erősen rögzültek bennem azok a képsorok, amelyek országutakon, vasúti töltéseken gyalogló embereket mutatnak, akik naponta harmincöt-negyven kilométereket gyalogolva igyekeznek haza a nagyvárosokból távoli otthonaikba. Indiában. Mert nem működik a személyszállítás. Nem is műszaki, hanem inkább közegészségügy okok miatt, jórészt, bár semmiképp nem bírná el ezt az irdatlan tömeget a közszállítás.

Mintegy 1,3 milliárd ember él a kontinensnyi országban, akik közül tíz, meg százmilliós tömegek mentek el a betevőért felfoghatatlanul messzire, akár nyolcszáz vagy ezer kilométerekre is ingáztak a fejletlenebb délről a gazdagabb észak felé. És odahaza talán nem is várja őket a biztonság. Mit lehet tudni, hogy az ország belsejében milyenek a viszonyok, s a kibocsátó környezet megvan-e még, és képes-e visszafogadni, bár ideiglenesen az elbitangoltakat. És vajon az átmenet meddig tart?

Valami hasonló történik nálunk is. Vegyük úgy, hogy India a hatalmas szellemi és gazdasági potenciálja ellenére több szempontból a harmadik világ egyik országának számít, bár a határain belül valósítja meg a sokrétűséget. Minden szintet, minden lépcsőfokot magába foglal, ami a nagyhatalmak, a fejlett és feltörekvő országok, illetve a teljesen leszakadtak közt létezik. Akárcsak Európa. Itt kelet-nyugat irányú a migráció, s bár nincsenek úgymond határok, egyek vagyunk, van mégis gazdasági vasfüggöny, amely elválaszt. Nyugat a dolgok teteje – legalábbis az EU-alapítók egyik fele, akik még bent vannak –, Kelet meg az alja. Ha van negyedik világ, akkor annak képviselői mi vagyunk. Innen is oda van/ oda volt folyton az emberek java valami keresetre. Ha visszaemlékszünk nagyapáinkra, ők elmondták, hogy a régi magyar világban, amikor Pestet jártuk, apáinkra, akik közül sokan regáti sántérokat és bányákat emlegettek keserűen, akkor rájövünk, hogy vándorlásunk nem új keletű. Nálunk, a mostaniak körében pedig az a szóbeszéd járja, hogy amikor Magyarban voltam, amikor kint dolgoztam Olaszban… Továbbélt a gazdasági migráció a mi berkeinkben is. Mi egy negyedik. egy alsó világ polgárai vagyunk ugyanvalóst, akiknek alig van már helyünk, ahova hazajöhetnénk…

Ha nem gyalogosan, de árkon-bokron igyekeztünk mindig, igyekeznek haza ma elfeledett honfitársaink, akik hosszú évek óta távolról éltetik családjaikat. Talán megvan még a hon. Viszont ez idő alatt, míg itt írom a morfondírt, jönnek a hírek, hogy átléptük bőven a kétezer fertőzöttet, s már Szucsáva és környéke vesztegzár alatt. Azt sem tudom, hogy a készenlét hányadik fokozatában járunk. Vajon reggel kimehetek-e kenyérért? Egyáltalán lesz-e még mit megvennem?

Már délután lett. Ismét kinézek az ablakon. Imitt-amott elolvadt a hó, de kósza pelyheket rángat itt-ott a szél. Néhol a zöldülő gyep is kikandikál a hó alól… Ősz jön-e, vagy tavasz? Csak sejtem. Úgy vélem, hogy ez az idő az lesz, amelyet sokáig megemlegetünk. Azt mondták az elődök, hogy keserves lesz. Megesszük majd a kicsi pityókát a naggyal. Csak legyen. Addig még sok bút láthatunk. Maradjunk otthonaikban, kertjeinkben. Hadd laposodjék a halál lázgörbéje.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.