SIMÓ MÁRTON – A FERTŐ, AZ FERTŐ. AZ AGYAKBAN IS.

Kié a jövő? Azt mondják, azt fröcsögik, azt harsogják, azt írják, azt tolják a képünkbe, ha kell, ha nem az interneten, köztéren nem, mert az tiltott – kicsiny, de harsány csoportok –, hogy az övék. Pedig ott a kapocán mindenkinek az orrában, hogy ne hordjuk fenn erősen a fejünket, s ne ágáljunk azzal, hogy különbek, jobbak, erősebbek, ellenállóbbak lennénk a többinél. Mert nem vagyunk azok. Bárhogy, bármit érezhetnek, mások sem. De ők sem.

Ráébredtek sokan, hogy hagyomány ide, hit, megszokás oda, abba kell hagyni az agapé olyan módját, amelyet az eucharisztia gyakorlásaként értelmeztek még vasárnap is Kolozsváron, meg egyebütt. Liturgiás keretben. Meg sok más pótcselekvést. És a kártékony pattogást.

A pápa is egyedül imádkozott tegnap. És tudjuk, hogy velünk volt. Mi pedig külön, de véle. És együtt mégis. Talán milliárdnyi katolikus és másik egymilliárd egyéb keresztény gondolta így, s ha gyakorta pogányhoz méltó is a viselkedésünk, mégiscsak elrebegtünk bár egy fohászt… És húsvétkor újra egymaga lesz a pápa, vagy alig pár segítővel, pedig ott lenne a Szent Péter tér, a sík, hol soktízezren elférnénk. Most azonban nem olyan idők járnak, hogy turistaként csődülhetünk abba a negyvennégy hektáros enklávéba, amely az Örök Városban és Itáliában található. Jó bent a kór bugyra mélyében. Az együttlét elsősorban lelki. Az istenfélő embernek nem szabad most turistává vedlenie. De az is lehet, hogy többé soha.

A polgári törvények ereje – végre – oda hatott, hogy gátat szab(hat) az archaikus szokásrend vadhajtásának és némi ezeréves, régvolt elődök által rögzített dogmáknak, amelyek nem biztosítottak soha túlzottan steril és higiénikus körülményeket a gyakorló híveknek. Viszont ezek az állítólagos civil és önjelölt felelősök nem bírnak magukkal a mai napon sem. Körmük, inuk szakadtáig ragaszkodnának hagymázas mítoszaikhoz. Hogy írva vagyon, s hogy a betű igaza beton. Hogy a közösen át- és megéltek megerősítenek, felvérteznek bizonyos kiválasztott közösségeket. Csak bizonyos, csak mitikus köröket. Valahogy le kell ültetni őket, mert amikor ráébrednek csököttségükre a csökönyben, ott és akkor, már késő lesz. Az éhes, a nagyon kiéheztetett, a koronás oroszlán – igen, az a mikroszkopikus izé, az a sokfogú-apró fenevad – előjön és felzabál(ja őket is). Talán csak egy zsírpaca, egy-egy kiokádott szőrkupac marad(hat), ha marad(hat) belőlük is.

Ez egy furcsa történet. Nyugodtan el lehet gondolkodni azon, hogy mi jöhet? Hogy milyen jövőnk lesz itt a Földön? Érdemes morfondírozni azon is, hogy ki nevezhető ma katonának? És vajon, ki a hős? Számítsunk csak arra, vérbő és túlfűtött nacionalista urak, hogy a legpesszimistább forgatókönyv kezd megvalósulni. Nem az lesz naggyá ma, és holnap sem lesz azzá, aki kiáll egy képzelt vagy valódi barikádra. Az sem, aki átmászik a drótakadályokon, vagy kiszáll a fedezékből, s nekifut az ellennek, ordítván, hogy ide, lőjetek csak ide, ha mertek… Nincsen ott ellenség. Nem ott van. Legalábbis nem látható. A valódi pusztító erő ott ül, ott lakozik legbelül. A hátmögben. Fent. És alant. A fényesre vikszolt fekete lelkekben. A saját-, a maszek-butaságban. Térben, időben, össze-vissza, minden dimenzióban. Egyszerre. És külön. Nyilvánosan. És rád feni a fogát. Ha elvész, annak árán is felzabál. Mert ilyenre kódolt a génje.

Ha egy rosszat mozdulsz, neked annyi. Hőbörgéseddel ön- és közveszélyes vagy. Le kell csillapodni. Aki visszavonul csendes udvarára, lakása csendes zugába, az nagyobb ember annál, aki jön-megy és csörtet. Nem úgy van, hogy karitatív önfejűséggel csak úgy osztogatok. Mit? Betegséget? Az igaz-ember ma az, ki régebb csak átlagos volt és csendben félrevonuló. A még igazabb az, aki úgy segíti a másikat, esküje okán, sima (fele)barátsággal, vagy elhivatottságból. hogy tudja, bármelyik percben belehalhat. De cselekvésével nem árt.

Nem úgy lesz, hogy utólag belefekszünk mások sírjába, s keresztet ácsoltatunk odahazudott pénzből magunk fölé, de mégis a föld felszínén maradunk, hogy a késői rokonokat félrerugdossuk a hanttól. Lejártak azok az idők. A jövendő földje, az a Föld már nem olyan lesz, nem viseli hátán a hagymázas gondolatokat. A hátramaradók emlékezni sem fognak rájuk. Mert minek?

A grafikonon a megbetegedések görbéje továbbra is exponenciálisan spriccel a magasba. Pár napja ötszáz alatt volt az országban a betegek száma, most már kétezer felé hasít. Ez csak statisztika. A jéghegy nagyja állítólag a felszín alatt, s bennünk rejlik tán tíz, vagy százennyi…

Simó Márton         

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.