MEGVETJÜK LÁBUNKAT, MINT ÁRVÍZKOR A SZARVASOK – Egy plébános üzenete Somogyból

A Gemenc ártéri erdeiben árvíz idején a vadak a magasabban fekvő dombokra és magaslatokra húzódnak az egyre emelkedő vízszint elől, mely szigeteket alkotva elvágja őket a külvilágtól. Szürreális látvány, ahogyan összezsúfolódva várja az árhullám levonultát sok száz fenséges agancsú királyi szarvaspéldány és ijedt, remegő lábú törékeny őzike, összezárva vegyesen nyulakkal, borzokkal, apróbb erdőlakókkal.

Ösztönösen érzik a veszélyt: összehúzódnak, de van stabil talaj a lábuk alatt, és még élnek. Körülöttük a hullámzó, mocskos, uszadékfát és szemetet hömpölygető áradat, amely néha a gyengébb és egyedül maradt társaik holttesteit is már magával sodorja.

Együtt leszünk, mint a gemenci szarvasok
árvízkor, még sosem volt nagyobb
esély, we are the world,
give piece a chance:
I like Gemenc…

Relatíve kései száma ez a Kispál és a Borz együttesnek mely az I Like Gemenc címet viseli. Refrénje azt a megrázó látványt villantja fel előttünk, amely a televíziók képernyőin keresztül az árvízi híradásokkor égett sokunk retinájába.

A szórvány szentmisék és szentségimádások hangulatát éreztem ilyennek az évek során sokszor itt Somogyhárságyon.

Molnár Attila plébános

Roppant kevesen vagyunk, szegényen, de fázósan összebújunk, egymást melegítjük, tartjuk a lelket egymásban, egy stabil és szilárd talajon: a templomon, hitünkön, imáinkon és az Oltáriszentségen, bízunk abban rendületlenül, ki “örökké megmaradó Szikla”. (Iz, 26, 4.)

Körülöttünk a világ zajló örvénye, a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a túlélésért való harc, a kudarcok és szegénység csapkod: de bent a templomainkban, az Oltáriszentség előtt biztos talajon vetjük meg a lábunkat, segítjük és szeretjük egymást: ki bántaná a másikat, ki ugyanolyan gondokkal küzdve, ugyanolyan félelmektől remegve keres menedéket és biztos talajt pislákoló hitének és törékeny életének?

Most a COVID19 tombol odakint a világban: ez a láthatatlan, kegyetlen és néma gyilkos. Szedi ezerzszám áldozatait Európa-szerte, és ahol megjelenik félelem és bezárkózás, bizonytalanság és halál, valamint a jövőtől való rettegés jár a nyomában.

Ismét gemenci szarvasok lettünk valahányan.

De már nemcsak mi, parányi egyházközségek, apró falvak itt a déli végeken, hanem nagyhatalmú, nagypénzű, bőmellényű országok, despoták és diktátorok, államfők és okos tudósok, gazdaság- és véleményformáló bankárok keresik a tudás és a megoldások biztos talaját a lábuk alatt. Szólítanak mindenkit az összefogásra, de sokszor csak a zavaros árhullámot szemlélik tehetetlenül, és a távoli, bizonytalan jövőt próbálják megjósolni nemegyszer önmaguk megnyugtatására. Jaj, “Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak tudósa?” (1 Kor, 1.20.)

Mit csinálnak a papok járványkor?

Egy jótékony hatása mindenképpen van ennek a szörnyű kórnak: hogy felismertette velünk, hogy együtt kell dolgoznunk, együtt vagyunk veszélyben, együtt kell egymást támogatva túl-, és megélni ezeket a nehéz pillanatokat.

Nincs itt már különbség szegény és gazdag, iskolázott és analfabéta, nő és férfi, európai és afrikai, idős és fiatal, hívő és ateista, fehér, fekete vagy sárga bőrű között: ez a parányi vírus mindenki életét valamilyen módon veszélyezteti vagy éppen a halálba dönti.

Mit csinálunk mi itt szórványban, akiknek még megadatott az aktivitás áldott szabadsága?
Nem adjuk meg magunkat a napok “minden mindegy bárgyú ritmusa” (Zelk Zoltán) fatalista ketyegésének, hanem nap mint nap, nap mint nap begomboljuk halálunkat…

Pilinszky írja az Agonia Christiana című versében “Szellőivel, folyóival/ oly messze még a virradat!/ Felöltöm ingem és ruhám./ Begombolom halálomat.”

Keresztényként és hívő emberként minden új nap virradásakor rákérdezünk, hogy hol van az örök élet hajnala? Hol van a Mennyei Jeruzsálem, ahol az Igazi Napunk, az Istenünk dicsőségének fénye ragyog be mindent (vö. Jel, 21-23), ahol “letöröl szemünkről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás és fájdalom sem lesz többé” ( Jel, 21, 4.). Addig minden nap agóniát élünk meg: a ruhánkkal együtt felvesszük és begomboljuk aznapi halálunkat e világnak, és önmagunknak, hogy “ne magunknak éljünk, hanem annak, aki meghalt és feltámadt” (vö. 2 Kor, 5-15).

Reggelente a reverenda 33 gombjának (szimbolikus szám – Jézus földön töltött éveinek számát jelöli) begombolásával, az Ő életébe öltözünk be, mi papok. Papi ruhánk fekete színe is erre utal: önmagunk meghalunk, már a Mester jár körül általunk – dehogyis a mi híveink, hanem- az Ő népe körében. A pap “in persona Christi” (Krisztus személyében) lép ki reverendájában a plébánia ajtaján, ő már megszűnt ebben a pár másodperces természetfeletti metamorfózisban, míg magára öltötte megszentelt ruháját. Immár a szolgálat viszi tovább és élteti, mikor elfordítja a slusszkulcsot az autójában, indul a kórházba a betegekhez, a templomba az oltárhoz az Eget megnyitni, a csöppségeket keresztelni, az ifjú házasok szerelmét megáldani, vagy éppen a fáradtan földbe térő keresztények porhüvelyét beszentelni a temetőben és a hátramaradott szeretteit vigasztalni.

Most a járvány idején az örökkévalóság távlatát egy percig sem elfelejtve, nemcsak a hívő emberek, hanem a nemhívők is felsóhajtanak: Oly messze még ennek a borzalomnak a vége, az újrakezdés virradata, a megkönnyebbült és győztes sóhajok pirkadata!

Nézem az orvosok, nővérek, ápolók arcait az Twitterre feltöltött fotókon: a napokig viselt kényelmetlen maszkok és védőszemüveg által véresre és kékre horzsolt arcaikat, fáradt tekintetüket. Látom az 50 éves pedagógusok kínlódásait, ahogyan próbálják megtanulni az új távoktatás eszközeit és számítógépes programjait. Nap mint nap belenézek kis falvak polgármestereinek kialvatlan, karikás szemeibe, akik aggódnak a munkahelyekért, a közfoglalkoztatottak jövő havi béréért. Kapom a híreket az utakat rendületlenül rovó kamionos barátaimról, beszámolnak nehéz szolgálatukról a volt hittanosaim és gyerekeim, akik ma már rendőrök, tűzoltók, katonák, ugyanúgy, ahogyan a pékek, postások, mentősök is mennek és szolgálnak rendületlenül, minden panasz vagy zokszó nélkül.

Mindannyian a nap mint nap ezrek és ezrek gombolják be halálukat, veszik fel munkájukat, szolgálatukat, áldozataikat és keresztjeiket, hívők és hitetlenek. Azért, hogy felvegyék a harcot és elűzzék az pusztulás és halál angyalát otthonaink fölül, aki történetesen lám, egy mikrobiológiai organizmus képében jár körül és keresi kit nyeljen el. (vö. 1 Pt, 5-8.) A másokért és egymásért vállalt szolgálat élő tanúi vesznek körül bennünket, bármerre is nézünk.

Itt lenn délen, a Zsilic és a Dráva közti ugaron is zajlik az élet. A tragikus sorsú miniszterelnök, Nagy Imrének szólássá vált rádiószózatát idecitálva, itt a szórványban is: “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.”

Misézünk mindennap, temetjük a holtakat idősebb és veszélyeztetett korú kollégák helyett is. Kihordjuk az ebédet az otthonmaradóknak, behordjuk a még dolgozó közmunkásokat. Lenyírjuk a füvet Mariska néninél, felvágjuk a fát Bandi bácsinál. Elhányjuk a havat a hollandok előtt hogy ki tudjanak járni, nem hányjuk el a havat Liszi néni előtt, hogy ne tudjon kijárni. Felhordjuk a krumplit a pincéből átválogatásra, lehordjuk Dezsőt a fekete földig, mert megint macskarészeg. Bevisszük a kórházba cigány Jóskát, kihozzuk a városi benzinkútról a napi sajtót. Viszünk permetszert a földekre, hozunk porcukrot a fánkra. Elvisszük a traktor önindítóját szervízbe, elhozzuk a levágott birkát a konyhára. Eltalicskázzuk a feltornyosuló földkupacokat az út mellől, betalicskázzuk a palántaföldet Khádi néni muskátlijának. Bezavarjuk az utcáról a kint csámborgókat, kizavarjuk a kocsmából a nagyon ráérőket. Felíratjuk a gyógyszereket a doktornővel, leíratjuk a zeneiskolai házit Petikével. Kimetsszük a fákat Laci bácsinál és lekötjük a szőlőt Kálmán bácsinál de mindenek felett és főleg felkötjük a “felkötnivalót” a polgármesterrel és a falugondnokkal, a szociális munkással és a gyermekvédelmissel mert sok itt még a munka, rengeteg a teendő.

A Szent Vendel templom – Somogyhárságy

Gombolgatjuk halálunkat, és várjuk a szorongatások végét.

De harangozunk minden nap, minden szentmisére és minden nap minden szentségimádásra, hogy hallják az emberek: papjuk itthon van, értük, velük imádkozik és tartja az Eget felettük.

Mert járvány ide vagy oda, sötét jövő így vagy úgy, a legfőbb üzenetet a mai felbolydult és őrült világban a harangok messzeható és ünnepélyes hangja hordozza. Amikor csilingelve beköszön a bezárkózott öreg híveink házainak csukott spalettái mögé és otthon maradottak zárt, ijedt kis szíveibe: “Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla” (Iz, 26, 4).

Rajta, vessük meg lábunkat, mint a szarvasok árvízkor, és begomboljuk halálunkat egymásért és sokakért, mindenkiért mindennap.

Szóval fel a fejjel: “Mert a víz szalad, a kő marad. A kő marad!” – ahogy Wass Albert üzeni odaátról.

Címkép: Jozing.Blog21.hu

Molnár Attila plébános (Somogyhárságy)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.