A FEGYELEMRŐL

Nem jutottunk vissza még arra a szintre, ahol a nyolcvanas években kínlódtunk hosszú évekig, de jól érzékeljük azokat a figyelmeztetéseket, amelyek arra intenek, hogy egyre jobban illene figyelnünk az apró jelekre. Mert fogy a kényelem és a jólét.

Kimentem az üzletbe tegnap is pár apróságért, olyan cikkekért, amelyeknek mostanság igencsak megszoktuk az állandó jelenlétét. Kisebb-nagyobb sorok vannak ugyan, de nem azért, mert üresek a polcok, hanem a kötelező elővigyázatosság miatt. Úgy álltunk a bejárat előtti járdán, mintha csak ücsörögnénk.

Nem szokásom tétlenül bámészkodni. Láttam, hogy mások sem céltalanul jöttek elő a lakások biztonságos mélyéről. Tegnap búcsút intettünk a kocsmának, a kávézónak. A fodrászat ajtaján is lakat. A cipőboltén úgyszintén. A papírüzlet és a műszaki cikkeket árusító kicsi helyiség üzemel még, bár látni, hogy oda inkább számlafizetők térnek be, mert működik benne egy pay-point. Nem láttam ismerőst, úgyhogy meg sem próbáltam szóba elegyedni senkivel. Kocsma helyett ez a placcvolt az agora. Ez nem a világháló. A kisvilág helyi hálószeme. A miénk. Odaálltam. Mintha csak. De láttam, hogy más is olyanformán, de mindenki figyelte a szeme sarkából a soron következőt, s mihelyt nyílott az ajtó, mintha biztatná a vásárlótársat, hogy lépjen bennebb. Udvariasan tessékeltük egymást.

Már csak hárman voltak az előttem állók – mindnyájan tisztes távolságban, olyan diszkréten, mint bankban szoktunk, vagy adók befizetése alkalmával –, amikor érkezett egy idősebb hölgy, aki ment előre, beidegződött mozdulatokkal kereste volna a bevásárló-szekeret, s csak akkor torpant meg, amikor egyet sem látott a helyén. Bizonyára nagyobb tételben szeretett volna vinni ezt-azt. Ekkor kilépett a bejáratnál dolgozó biztonsági ember és a sorban következőnek átnyújtott egy piros színű, átlagos méretű műanyagkosarat. Az újonnan érkezett idősebb asszonynak ekkor esett le. – Jajj, a korona! Ezért van… – ekkor visszaoldalgott, s beállt a laza sor legvégére. Valaki megjegyezte, hogy van bőven minden. Talán hiányzik kétkilós félbarna, de van fehér, az a népszerűbb, melynek gyártójával volt egy afférom tavaly nyáron.

Sorban állók a hentesüzlet előtt (1989) – Fotó: Szabadsag.ro

„Hol van az a nyár?!” „Hol van az a tűz?!” – mosolyodtam volna el magamban e pillanatban. Aztán visszarántott a jelenbe valaki a hátam mögül méltatlankodva, hogy nem működik a kenyér-szeletelőjük… Igen, ez az a készülék, amely nagyjából úgy tíz éve terjedt el vidékünkön, de annyira, hogy meghibásodása már-már kisebb családi konfliktusokat okozott, hiszen voltam tanúja perpatvarnak is már, amikor a vásárolni küldött falusi gyermek azért részesült anyai nyaklevesben – eléggé el nem ítélhető módon –, mert nem olyant hozott az üzletből… – Nem volt, anya! – hümmögött a nebuló, s erre egy nagyszülő megjegyzésére emlékszem vissza, aki a saját felnőtt lányát korholta, hogy azt sem tudja jó dolgában, s kínjában, hogy mivel flancoljon. Majd megtanít titeket is az élet, hogy nem minden Hawaii, s nem habostorta. A Hawaii-t egy v-vel és j-vel mondta. A habostortát sem Pelikán elvtárs nyomán idézte, hanem csak úgy, mert a bodegában hallotta… Pedig ez nem flancolás. Nem. Az a teteje a dolognak, amikor elektromos szeletelőt vásárolnak házi használatra. Bár ez sem minden esetben jelent luxust, mert a köszörűsök kihaltak a városból, s nem úgy van, mint ezelőtt, hogy a koma beviszi a gyárba és megélezi. Mert hol a koma? Hol a gyár? Ahol a tavalyi hó. Meg az a nyár. Elszállt. A koma, aki negyvenévesen szállt fel kamionra, épp araszol most valahol hazafelé, s azon dühöng a vezetőfülkében immár huszonnégy órája, hogy két határ választja el az itthontól.

Türelem kell a bajhoz. És fegyelem. Amikor így, enyhe gúnnyal és humorizálva merengek a múlton, eszembe jut, hogy a koronát, ezt a Koronát nagy betűvel kellene írni, érteni és mondani. Mert nagy úr őkelme. Türelemre, fegyelemre és megértésre tanít, és kényszerít.
Odabent a boltban mindent találtam, amit vásárolni akartam. Kijöttem, épp lépdeltem lefelé azon a pár lépcsősoron, amikor láttam, hogy a szemközti patikának csak az a kis könyöklő-ablaka van nyitva, mint hétvégi ügyeletkor, és azon adogatják be a szellősen álló népek a recepteket, az egészségügyi kártyát és a pénzt. Nem tudom, hogy az újabb jelzés miatti bosszúságtól, vagy csak úgy, de hirtelen viszketni kezdett az orrom. Nem hiszek a babonában. Ez nem bosszúság. Azt ajánlják, hogy ne piszkáljuk az arcunkat folyton, mert azzal is terjedhet a vírus. Szerencse, hogy nem kellett a gyógyszertárban vásárolnom. A viszketés azonban hazáig kísért.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.