ALATTOMOSAN LOPAKODÓ

A vírus. Nyilván. Igyekszünk betartani a szabályokat. És közben érzékeljük, hogy napról-napra, óráról-órára, percről-percre kevesebbek vagyunk. A tehetetlenség viszi ugyan még valamelyest előbbre az életünket, van némi gazdasági jelzés, kultúra, hit, remény is imitt-amott, de lassan elhalkul minden. Szünetre hangolnak és bezárnak a legeslegutolsó bástyák.

Mi ez? Tavaszi rémálom? Tavaszi hibernálás? Vagy maga a rögvalóság? Igen. Az elszomorító tények, a realitás képsorai, amelyeket látunk. És mi vagyunk azok a szerencsétlenül tébláboló alakok az idő mai ketrecében.

Lassan elfogynak a készletek a boltokból, el a „hátmögből” is, a logisztika tehetetlenül vergődik a profitszerzés hálójában, de lassan és biztosan átvált szükség-üzemmódra és elkezd majd a köz érdekében mozdulni. Mert másképp nem lehet.

Egy-két prefektus végzi sorban a pótcselekvéses ideg-rángásokat, s kiveti a szolgálati büntetéseket a másfajta nemzeti színekkel álmodóknak. A hivatásos feljelentők is teszik, tennék a dolgukat civilekként, bár kicsi a valószínűsége annak, hogy annyira korlátolt lenne a szerv, hogy újabb ötletekkel cukkolná. Nincs helye a becstelenségnek ilyen álságok időkben. Vagy mégis? Van még tartalék szolgálati figyelem elterelni a valóságtól, a kórtól az energiákat?

Szombaton [2020. március 14-én] aláírta Zelenszkij elnök a múlt pénteken azt a törvényt, „amely az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeket három csoportba sorolja, különböző modellek bevezetését kínálva fel számukra a középfokú oktatás megszervezésére. A magániskoláknak ugyanakkor – Velencei Bizottság ajánlásának megfelelően – biztosítja az oktatás nyelvének szabad megválasztását. A magyarokat a második csoportba helyezték, mint „az Európai Unió valamely tagállamának nyelvét beszélő kisebbség”. Számukra az ötödik osztályig biztosított az oktatás anyanyelven. „Az ötödik osztályban az éves óraszámok legkevesebb húsz százalékánál viszont már el kell érni, hogy ukrán nyelven folyjon az oktatás, és ezt folyamatosan növelni kell. A kilencedik osztályig ennek az aránynak a tanórák negyven százalékáig kell eljutnia, a felsőbb osztályokban pedig legalább a hatvan százalékot el kell érnie” – olvassuk az MTI jelentésében, ha kiterjed erre is a figyelmünk. Ha van még erőnk a magunk baja mellett.

BookArt, Csíkszereda, 2019. 478 old.

A napokban került ismét a kezembe Hajdú-Farkas Zoltán könyve a Csonkamagyar 1919. Fontos mű, amelynek alapos olvasását valamikorra halasztottam. Most a 89. oldalra nyílott ki. Vélhetően ott hagytam abba pár hónappal ezelőtt. Eljött az ideje. Hát eljött. „Mások halálát tétlenül elfogadni, mi több, igazából fel sem fogni 1919-ben nem számít különcködésnek. Az emberek azt látják, hogy az éhínségnek sokkal több áldozata van, mint a spanyolnak. A politikusok meg szőnyeg alá seprik a tragédiát.” Sötét idők köszönnek vissza a lapokról. Félárnyékos jelenben olvasom, holott besüt a nap.

Fotó: Adevarul.ro

Ami mindezek mellett foglalkoztatott mostanság, hogy miként volt lehetséges 1918. december 1-én a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés megtartása, amelyre a Károlyi-kormány biztosította az ingyenes vasúti szállítást?

Javában dúlt az influenzajárvány, s bizony, ha alaposabban utánanézünk, sok jeles nemzeti(ségi) aktivista épp a betegsége miatt maradt távol. A nép körében meg elterjedt, hogy a nyakban viselt fokhagymafüzér elűzi a baj okozóját. A kellőképpen megrágott és lenyelt fokhagymacikkek talán igen. Ma is beszélnek ennek jótékony hatásáról.

De vajon ki tudta megakadályozni az egyesülni óhajtók egymás nyakába borulását? A nyálcserét? A köpködést? Miért nem volt bár méternyi betartott távolság az emberek között? A helyzet súlyos volt. A köznép körében az eufóriát követően nem 97%-os volt a túlélési arány, hanem annál jóval kisebb.

Nagyon mélyről hallottam egy kapcsolódó székelyföldi történetet, amely valakinek a nagyanyjáról szólt, akit a nagy egyesülés épp elválasztott, s ide rendelt, pedig előtte Pesten élt. Fiatal leányként került kórházba akkortájt. Nem segített az Udvarhely vármegyébe leküldött három vagon aszpirin. Sokan haltak meg a gondozás dacára. Azt tanácsolták ennek a leánynak az ápolónők, hogy amennyiben teheti, ne a hátán feküdjék, próbáljon féloldalt, vagy tartsa minél fennebb a fejét. Ezzel ki is merült az ápolás. Sokan voltak betegek. Utolsó erejével áthúzta a feje alá a szomszédos ágyról – ahonnan épp elvitték az elhunytat – a párnát, és másnapra megfordult a betegsége.

Van remény. Hiszen túl-éltek az elődök is. És itt vagyunk. Pusztított még hónapokon át a gyilkos betegség, de aztán elcsendesedett.

Maradjunk együtt családjainkban. Kertjeinkben. Ültessük el a reményt!

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.