CHARTA XXI. – BÁCSI – KiMitTud (45.)

Románul Băcia, németül Schäfersdorf, községközpont Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében. Dévától 18 km-re délkeletre, a Sztrigy bal partján fekszik. Írásos feljegyzésben először 1332-ben Bachi, 1404-ben Baach, 1421-ben Baach Inferior, 1480-ban Also Bachy alakban szerepelt. Neve az ómagyar Bács személynév ‘i’ birtokjeles alakjából ered.

1785-ben 332 lakosa volt: 54 ortodox családfőt írtak össze benne. 1850-ben 546 lakosából 287 román, 182 magyar és 77 cigány nemzetiségű – 284 ortodox, 167 református, 83 görög és 12 római katolikus vallású élt itt. 1910-ben 732 lakosából 356 magyar, 344 román és 32 német anyanyelvű. 2002-ben 710 főből 603 román, 90 magyar, 10 cigány és 6 német nemzetiségű. Ma becsült lakossága 743 fő, ebből 70 magyar (2017).

A ma is létező Báchi-család ősi birtoka. 1520 és 1523 között, majd 1528-ban és 1536-ban itt ülésezett Hunyad vármegye ítélőszéke. A középkor végén magyar falu, az újkor elején több kisnemesi család lakóhelye. Református anyaegyházközsége 1750-ben alakult.

Lakossága a 18–19. században élesen kettévált a nyelvükben nagyrészt elrománosodott, de polgáriasultabb tárgyi kultúrájú reformátusok nemesekre és román zsellérekre, kisebb részt jobbágyokra.

1786-ban 329 lakosának 51%-a volt nemes, 34%-a zsellér és 10%-a jobbágy. Román lakóinak katolizálása a kezdeti látszólagos sikerek után hosszú időre kudarcba fulladt: görögkatolikus egyháza 1759-ben megszűnt, és csak 1829-ben alakult újjá. Református lakói 1930–31-ben Kálvin Ház néven építettek közösségi otthont.

Groza-portré (1945)

A görögkeleti paplakban látta meg a napvilágot 1884-ben dr. Petru Groza (Groza Péter, mh. 1958) ügyvéd, politikus, román miniszterelnök. Itt született 1937-ben Bartók Ferenc festőművész.


Egy furcsa ötvenéves érettségi találkozó

Az írás alcíme akár az is lehetne, hogy: Mit keres Horthy tábornokának csuklóján a volt román (miniszter)elnök karórája? Ez a helyzet ugyanis konkrétan megtörténhetett a már “nyugdíjas” Nagybaczoni Nagy Vilmossal, amikor is Petru Grozától, a második világháború utáni román politika egyik legfontosabb személyétől egy órát kapott egyes információk szerint ajándékba.

Meglepő lehet kettejük jó kapcsolata, hiszen ki gondolná azt, hogy az 1945 után háttérbe szorított, később juttatásaitól megfosztott tábornok egyáltalán ismerte Románia baloldali, de nem kommunista vezetőjét? A megoldáshoz jóval a második, de még az első világháború elé is vissza kell menni; még az Osztrák-Magyar Monarchia idején a szászvárosi református gimnáziumnak ugyanis Nagy Vilmos és Groza Péter egy időben voltak diákjai.

A szászvárosi Kun Kocsárd Kollégium (1900 k.) – Fortepan

Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884-1976) középiskolai tanulmányait a szászvárosi Kun Kocsárd Kollégiumban végezte, ahol 1902-ben érettségizett. Egy évvel korábban, mint Groza, a későbbi jogász és román politikus. Mérnökként akart továbbtanulni, de a család anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé, így került a Ludovikára és a katonai pályára. (…) 1941-ben érte el a magyar katonai ranglétra csúcsát: vezérezredessé léptették elő.

Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, az I. Magyar Hadsereg élén bevonul Marosvásárhelyre (1940. szeptember) – Forrás: Mek.oszk.hu

Nagy Vilmos 1942. szeptember 21-től 1943. június 8-ig honvédelmi miniszter volt, de a hungaristák nyomására lemondott és nyugállományba került. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944. november 16-án Szálasi Ferenc parancsára letartóztatták defetizmus és hazaárulás vádjával. Más prominens foglyokkal együtt a sopronkőhidai fegyintézetbe zárták, ahonnan a front közeledtével Bajorországba került. Ott érte a második világháború vége és így elkerülte a neki szánt legsúlyosabb büntetést. 1946-ban tért haza, majd rövid ideig a tábornoki nyugdíjbizottság tagja volt. A demokratikusnak mondható periódus végén (1948) azonban őt is utolérte az, ami a Horthy-korszak más katonatisztjeit: rang és vagyonvesztés. Miután házát elvették, Piliscsabán a Pilisi Parkerdőgazdaságban helyezkedett el. Házát eközben felosztották, és nyolc, a Néphadseregben szolgáló katonatiszt családját szállásolták el benne. A magas kort és sok eseményt megélő tábornok agg korát már viszonylagos stabilitásban töltötte. Emlékiratainak második kiadását is elkezdte a hatvanas években szerkeszteni (az elsővel nem volt megelégedve) – nem rajta múlott, hogy csak a nyolcvanas években adták ki ismét memoárját. Életminőségén javított, hogy nyugdíját, vagyonát visszakapta, valamint, hogy a tevékenységéért a munkaszolgálatot túlélők külföldről küldtek neki hálából adományokat, “újrafelfedezésén” a Jad Vasem Intézet kitüntetése 1966-ban valószínűleg sokat segített. Talán ennek köszönhetően is megőrizte szellemi frissességét.

Emlékiratai a Székely Könyvtár című sorozat kiadásában

Így találkoztak vele 1974. augusztus 12-én otthonában a Pest Megyei Levéltár munkatársai (Borosy András, Egey Tibor, Héjjas Pál, Rádyné Rácz Katalin), hogy interjút készítsenek. Az idős katonatiszt néha elkalandozott a kérdésektől, de azokra egy-egy visszaterelés után mindig válaszolt. Így Petru Groza segítségére is tisztán emlékezett.

E[gey Tibor] – Groza Péter osztálytársa volt?
N[agy Vilmos] – Nem. Egy évvel utánam járt Groza Péter. Van itt nekem egy levele. Hozzám intézte, tudniillik akkor folytak ezek a tárgyalások az én birtokom visszaadásáról. […]
De hát szóval így lett ez, kérlek szépen azután…
E – írt Groza Péter.
N – Akkor én írtam Groza Péternek, hogy legyen szíves, szóljon közbe. Ő tudniillik akkor nagyon jóban volt az izékkel a [… ]
E – Rákosival?
N – […] oroszokkal és főképp Sztálinnal. Sztálin temetésén volt ott. Ő részt vett azon, ahol Sztálint eltemették, s akkor ott mondta meg, hogy ö is most azon dolgozik, hogy megtartsa ezt a találkozót, az ő 50 éves diáktalálkozóját. Tudniillik ő 1903-ban érettségizett én meg 1902-ben. Azonban az ő osztálytársai között vannak olyanok, például én is, aki nem tartozom ahhoz az évfolyamhoz, de azért én is részt fogok venni. Részt is vettem. És Groza Péter […] a levelében azt írta, hogy ő megnézte a törvényeket, s jogilag teljesen igazam van. […]

Ebből a részletből kiderül, hogy az 1958-as haláláig Románia elnökeként működő Groza segítsége is kellett a ház visszaszerzéséhez. De mégis milyen óra kerül Nagy Vilmoshoz, és vajon kivel beszélt Moszkvában Groza? Az idős katonatiszt nem feltétlenül beszélt pontosan, valamint a hangfelvétel sem volt a legjobb minőségű Héjjas Pál szerint, de talán sejthető, hogy Rákosival beszélhetett a román politikus – még az is lehet, hogy magyarul, mivel származása, taníttatása okán jól beszélte a nyelvet.

A már említett jubileumi érettségi találkozó több anekdotának lett a része. Sütő András előtt sem volt ismeretlen a történet – papírra is vetette 2000-ben a maga változatát, valamint azt is, hogy ő milyen embernek ismerte Grozát:

Groza Péterrel nemegyszer találkoztam én is. Meggyőződhettem magyar irodalmi-történelmi tájékozottságáról, Arany János iránti rajongásáról, meg arról is, hogy a diktatúra felé törekvő RKP vezérkosaitól idegenkedik, tart is tőlük, tündöklésének bukását sejtve. Az osztályharc embertelen „élezői” Grozát „polgári csökevényekkel megvert” humanistának, sőt bohém léleknek tartották. Hol panaszként, hol „kommunistapukkasztó” kajánsággal mesélte, hogy mi mindenben próbálják őt az elvtársak „intranzigenssé” formálni. Valamikori osztálytársaival is szemben. Amilyen Nagybaczoni Nagy Vilmos volt például, Magyarország honvédelmi minisztere 1942–43-ban, Grozának pedig osztálytársa (sic!) a századforduló idején a szászvárosi Kuun Kollégiumban. Jubiláris érettségi találkozóra az ötvenes évek elején őt is meghívta a román miniszterelnök. Elfelejtette volna, hogy Nagy Vilmos még mindig börtönéveit tölti Budapesten? Dehogyis! De miként azt nekünk mesélte: ő nem a Horthy miniszterét, hanem az osztálytársát hívta meg jubiláris találkozóra. Mégpedig olyanformán, hogy Moszkvában, Sztálin temetésének alkalmával, a gyászban meglágyult, sőt megtört szívek engedékenységére számítva súgta oda Rákosi Mátyásnak: „Ígérje meg nekem, hogy Vilmost egy osztályfőnöki órára, ünnepi vacsorára s néhány napos erdélyi körútra kiszedeti a börtönből!” A Genialisszimus legjobb magyar tanítványa rábólintott, s két nap múltán máris ugrasztották, borotválták, öltöztették a rab minisztert, hogy siessen Szászvárosba osztályfőnöki órára elmesélni, mettől meddig ballagott el a vén diák.

Az órát azonban ő sem említi meg. A már szintén elhunyt erdélyi újságíró, Sylvester Lajos (1934-2012) 2004-ben írt Nagybaczoni Nagy Vilmosról, mivel szülőfalujában, Parajdon emléktáblát avattak az emlékére. Az ő írásában már előkerül a karóra, igaz mások visszaemlékezéseit hívja segítségül: dr. Szőts Dánielnek, az Erdővidék c. hetilapban korábban (2002, 8. szám) megjelent sorait idézi (amelyben másképp kerekedik a történet):

Egy szép napon a magyar ÁVH fekete Volgája megállt Klotildligeten Nagy Vilmos portája előtt. Ő éppen a kertben dolgozott. Megkérdezték tőle, hol van Nagy Vilmos? Én vagyok az, volt a felelet, mire a két jól fésült ávós beültette az autóba az öreget, de nem az Andrássy út 60-ba vitték, hanem egy szabómesterhez, aki vadonatúj sötét öltönybe öltöztette Vilmos bácsit, majd szép fekete lakkcipő, fehér ing és nyakkendő is került, mely öltözetben a román határra utazva átadták Dr. Petru Groza embereinek. Az érettségi találkozón Groza minden osztálytársának egy-egy arany órát ajándékozott. A találkozó után ugyancsak egy fekete Volga Parajdra vitte az urakat, ahol Nagy Vilmos felkereste szülei sírját, majd Nagybacon felé tartottak. Mikóújfalunál a sofőr nem tudta merre kell menni és az út szélén kaszáló székely bácsitól megkérdezte: merre vezet az út Nagybaconba, mert két fontos urat viszek, Románia miniszterelnökét és Magyarország volt hadügyminiszterét. Az öreg székely a kaszáját megállította, kalapját félretolta és azt mondta: Ha magik miniszterek, akkor én a római pápa vagyok. Jó utat kívánok.

A cikket jegyző Sylvester leírja, hogy az adoma kapcsán még szóba került az is, hogy a Volgából magyarul szólt ki Groza, ami a magyar nyelv akkori restrikciója miatt érdekes adalék – mindamellett hozzáteszi, hogy a folklór továbbszövése ellenére is van alapja a történetnek. E sorok olvasói is láthatják, hogy Sylvesternek bizony igaza van, hiszen csak a mostani bejegyzésből kiderül, hogy Nagy Vilmost a villájában nem kereshették fel az ávósok 1953-ban. De Groza sem volt már ebben az évben miniszterelnök, mivel 1952 óta a román államtanács vezetője volt, de facto államelnök.

Közvetlenül az ominózus óra tehát nem kerül elő Nagy Vilmos emlékezetéből – miközben a PML munkatársaival készített interjú végére még a Jad Vasem kitüntetése is elő lett szedve. Csak másodkézből származó információk szólnak Groza “kézzelfogható” ajándékáról. Károlyfalvi József, a tábornok életrajzának megírója Nagy Vilmos egy rokonától tud egy “Groza 1903-53” feliratú óráról, amelyet említ a biográfiában. Így egyelőre csak az mondható biztosnak, hogy Petru Groza valóban segített régi diáktársán, de az az óra valószínűleg az évek során szó szerint a mondai homályba veszett…

Charta XXI./ Schreiter Lászlóné Kövesdi Zsuzsánna, Simó Márton – Források: Révai Nagy Lexikona, 1911, Wikipédia, Miklós Dániel, Sylvester Lajos, Sütő András

Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.