SIMÓ MÁRTON – KI TEMETI EL A MACSKÁT?

Nagyon öreg volt. Még akkor került a családhoz, amikor szegény uram dolgozott. Annak pedig akárhogy számoljuk, idestova húsz esztendeje. Vagy még több, mert még a múlt évezredben lehetett. Az uram sincs már meg, nyugodjék békében! Egész biztos, hogy a 2000. év előtt hozta volt. Úgy szegődtünk. A komáméknak volt ilyen háromszőrű akkoriban, s az is nagyon jámbor volt, jó egerésző, dufla, és nem volt nagyigényű.

Mondtam azelőtt nekik, hogy feltétlenül hagyjanak meg egy kölyköt, ha úgy alakul, mert akkortájt pusztult volt el a miénk, az a régi, a fekete kandúr. Arról is vannak szép emlékek. Még a családi fényképre is odasündörgött volt, amikor a fiam nősült. Így legalább megmarad az emlékezetünkben. Boldinak hívtuk, mert vízkereszt napján érkezett. Boldi más volt, sokkal vadabb, mert a bakmacskáknak sokkal kalandosabb az életük. Az is lett a veszte, a sok ámbolygás, mer’ a tejes ütte el, pedig akkor nem járt ennyi autó a falu között, s még tudtak gyalog is menni a népek…

Láttam már vagy két hete, hogy varas a hasa Cilinek, s nem evett, nem kellett annak már semmi. Nagy nehezen ideszereltem az állatorvost, hogy adjon be neki valamit, hátha, vagy altassa el. Aztán jött ma reggel. Mindjárt mondta, hogy mellrákos – úgy látszik, hogy a macskaféléket is utoléri ez a nyavalya –, s ajánlotta, hogy ad valami inyekciót neki, de meg kell fizetni. Tizenöt lej. Válaszoltam, hogy a pénzt nem sajnálom. Két perc sem telt el, és ki is fogytam a macskámból. Ott maradt ez a Cili a nyárikonyha földjén, eldőlt, ahogy letette. – Tud-e valakinitt macskakölyköt? – kérdeztem. Ajánlott is egyet Alszegben. – Ott kell még legyen vagy három, ha közben reá nem szólt valaki. Kérdezze meg, néném, hívja fel a családot telefonon, s válasszon! Tudja-e a számot?… – Szoktam vélük beszélni, nem túl gyakran, tulajdonképpen rokonok is, a nannyó kortársam… A doktor összepakolta a holmiját, köszönt, és ment, valami juhokat emlegetett, hogy azokat kezelnie kell. Töltöttem volna egy kávét, akár pálinkát is, de jelezte a kezével, egyértelmű mozdulatokkal, hogy sofőrködnie kell, ott áll a terepjárója a ház előtt, még hátra kell neki mennie. Ha hátra, az azt jelenti nálunk, hogy a tanyákra, ahol a farmok vannak, esztenák, szállások, az pedig legalább nyolc kilométer…

Egyedül maradtam az elpusztult macskával, amelyik ott hevert a lábamnál, mint egy használhatatlan tollseprű. Olyan is volt, mintha hirtelen megszürkült volna a háromszőrűsége… Arra gondoltam, hogy el kéne temessem. Belecsombolyítanám valami rongyba, beletenném egy cipősdobozba, mert mégsem illő csak úgy kivetni. Ha valahogy hátra tudnék menni a kert végébe, talán tudnék ásni egy kicsi gödröt, s oda. Közel a kerítéshez, a segesvári körtövefától olyan négy-öt lépésnyire, ahová az unokák annak idején temették a Fürgét, s azt a jómadár Boldit. Egyiknek keresztet tettek, a másiknak kicsi kopjafát faragtak. Azt mondták, hogy a kutya katolikus volt, az kellett legyen, mert olyan családtól jött, a régi macska pedig protestáns. Unitárius – gondolom –, ha mi is azok voltunk itt, s vagyunk a faluban. De rég volt! Az unokákkal is csak szkájpon beszélek legtöbbször, s azon a fészbúkos nyavalyán, amikor van hozzá türelmem.

Kinéztem az ablakon. Látom, hogy János épp megy a bodega felé. A kenyeret megvette, ott lógatja maga mellett egy ócska kötött neccben. Felhívom. Próba-szerencse. Csengettem vagy nyolcat-tízet, annyit, hogy az már pofátlanság, de nem láttam, hogy a zsebe felé vájkálna. Ment tovább, elé a korcsomába, ahol meg szokta inni a hargitát és a köményest ilyenkor… Majd visszafelé. Hátha.

Azt tervezem, hogy valahogy előremegyek, kiállok a kapuba, s megszólítom. Nem hinném, hogy visszautasítja ezt a semmi-kicsi munkát. A doktornak előkészített üvegre vetettem egy pillantást. Van a futuckóban olyan négyujjnyi vegyesgyümölcs. Tiszta. Szegény uram főzte vagy négy éve. Az utolsó esztendőben, amikor még bírta annyira magát. Csak ne találkozzék János a kocsmában olyan ismerőssel, akivel még elbeszélgetnek erről-arról. Jó lenne, ha jönne. Hamar megissza, öt perc, esetleg tíz. Jöjjön csak ide, ügyesen, mert nálunk az sincs, aki egy macskát eltemessen. És meg is kérdezném tőle, hogy vajon van-e még azokból a kicsi kölykökből, mert ott van ahajt a szomszédjukban. Hátha tud róla. Csak ideszerelek egyet, hogy legyen, s ne csak a tyúkokkal kelljen vesződnöm. Ki sem engedem. Szerketálok neki egy fekvőhelyet a fásláda mellé. Csak macska legyen! Hogy kandúr-e vagy nőstény? Mindegy. Csak jönne már János, hogy tudjak neki szólni…

Címképen: Mersits Piroska (1926-1988) Öregasszony macskával c. alkotásának reprodukciója

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.