Elgondolkoztam rajta, feltettem a legalapvetőbb kérdést: mi is a magyar kultúra? Miből tevődik össze, mi alkotja? S mert nem akartam a szokványos választ adni, játszani kezdtem a gondolattal, s rögtön az ugrott be, a magyar kultúra nem más, mint talizmán, varázseszköz, az elmúlt évszázadokból ránk maradt csodabarlang.

Az a csoda, hogy én itt vagyok, itt és most beszélek Önökhöz ezen a társtalan, de éppen ezért csodálatos nyelven, amely ötvözi, őrzi, ötvözte és őrizte századokon át a magyar gondolkodást, és értjük egymást. Megteremtette az egyedülálló szókincset ehhez.

Azt jelenti, hogy valakik, valaha nevet adtak ennek a földnek, a csillagoknak, napnak, holdnak, tájnak, a patakoknak, a születésnek és halálnak, hogy leírhassuk mindazt, ami szokásaiban a magyar néplélekhez köthető. A füveknek, fáknak. A szülőknek, testvérnek, nagyszülőknek, a lakodalmi búcsúztatótól a halottsiratókig. Az első barlangrajztól, a faragott pásztorbotig.

És eljutottunk Ady és József Attila költészetéig, amely megmutatja, megmutatta mélységeit, magasságait, szilárd ötvözetét ennek a nyelvnek. Hangzásait, gondolatiságát. Szépségét, amely talán azzal kezdődött, hogy valaki egykor felnézett az égre, s elsírta magát: Olyan bánat a szívemen, kétrét hajlik az egeken!… Igen, felért az égig, beleütközött az ég kupolájába, s kétrét hajlott! És igen, innen eljutott Kodály Psalmus Hungaricusaig, Bartók Kék szakállú herceg vára operájáig. Amelynek gyökerei talán nem is Szent István király Imre herceghez írt intelmeivel, leveleivel kezdődik, mert a híressé vált levelet megelőzték István király dekrétumai, amelyek abroncsba szorították, ráncba szedték ezt a rakoncátlan népet.

Távlatot adtak az ismeretlen, arctalan jövő felé. Letelepítették. Várakat építettek. Tízesekbe, püspökségekbe szervezték. Létrehozták ezen a földön a középkor első és legnagyobb birodalmát. És sorolhatnám tovább: személyre, személyekre, királyokra, falvakra, várakra, városokra, költőkre és lantművészekre, táncokra, táncosokra bontva a történelmet. A pásztortűz mellett lejtett körtánctól, a szóló, majd páros táncig. Imádságainkig! Zsoltáros énekeinkig! Hogy a születéstől a halálig, mindennek nevet adtak, s megszervezték a hozzáillő ceremóniát.

Fölépítették és megtartották magát a magyar nyelv csodáját.

Átadták, hogy őrizzük!

Egyébként: a Magyar Kultúra Napját 1989-től ünnepeljük január 22-én, ugyanis 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz megírását. S megjegyzendő az is: a Magyar Kultúra Napja nem téveszthető össze Magyarország kultúrájával, ahogy az említett Olyan bánat a szívemen, kétrét hajlik az egeken sem téveszthető össze Honthy Hannánanak a Hétre ma várom a nemzetinél dalával.

És hogy miért ünnepeljük a mai napot Sütő Andrással?!

Mert Tamási Áron mellett Sütő András (1927-2006) az egyik legszebben író, s beszélő magyar író volt, akinek a metaforái úgy ragyognak a magyar irodalom egén, ahogy a Nap, s a Hold az égen. Mert szakajtó időben, szellemi honvédelmünk egyik élharcosa volt, ránk hagyta édesanyja vigyázó álmát, Káin és Ábel töprengő vívódásait, a Lócsiszár igazságának virágvasárnapját, a Csillag a máglyán-t!

Mert Sütő szerint önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: “a világ nem vele kezdődött”…

Elhangzott 2020. január 22-én Székelyudvarhelyen, a Városháza Szent István termében Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina A gyertya könnye című, Sütő András műveiből összeállított előadását megelőzően.

Címképen: Sütő András 1970 körül 

Lőrincz György