TRIANON ELŐNYEI? – Ahogyan egy magyar történész látja

Az irányultságáról jól ismert magyarországi hetilapot is megérintette a Trianon-trauma. Teljesen természetes, hogy foglalkozik ezzel a témakörrel, amely száz éve érezteti káros hatásait. Jóvátehetetlen csonkítást szenvedett el a nemzet. Az egykori békecsinálók – volt és ma is létező nagyhatalmak – , felvilágosodott és keresztény, a polgári, fejlett és magukat kereszténynek valló civilizált nemzetek képviselői állták, s állják körül ezt a sírt ma is. Gyáni Gábor december végén, az ÉS-ben megjelent írása alaposan kiverte a biztosítékot a Trianon-okozta határokon kívül és belül egyaránt. A magyar lelkekben. Joggal. Erősebb idegzetűeknek ajánljuk. Visszatérünk rá a következőkben. Ígérjük.

TRIANON – A VESZTESÉG TERMÉSZETE

A központi hatalmak, benne Magyarország számára váratlan véget ért a Nagy Háború, amely nyomban előrevetítette az addig elképzelhetetlen jövőt, a Monarchia felbomlását, vele együtt a Magyar Királyság határainak radikális megváltozását. A háború során, majd a felbomlás heteiben és hónapjaiban, sőt azt követően is, rendületlenül élt a hit, hogy az ország területében sértetlenül kerülhet ki az eseményekből; korábban még abban is bíztak, hogy akár nagyobbodhat is. Ami viszont ezután történt, az homlokegyenest ellentmondott mindenki várakozásának. A senki által nem sejtett jövő bekövetkezte mint igazi balsors idézte elő és képezi mindmáig Trianon traumadrámáját.

A veszteség természetét firtatva ezért a valamikori történelmi tapasztalatnak gyökeresen ellentmondó folyamatra kell tehát elsősorban figyelni. Mindenekelőtt meg kell világítani a Trianon által kiváltott sokkhatás történelmi körülményeit. S nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a veszteség tárgyi elemeiről sem, amelyek azonban korántsem beszélnek önmagukért, bár sokan ezt így gondolják.

Kezdjük az utóbbiakkal. Trianon, vagyis a Párizs környéki békék által megbolygatott Közép-Európában Magyarország a teljes értékű nemzetállami szuverenitás birtokába került, ami a kiegyezés közjogi ellenzékének már régóta dédelgetett álma volt. Ez azonban azzal párosult, hogy az ország területi, népességi, gazdasági és társadalmi tekintetben egyaránt megkisebbedett. A megkisebbedés szó használatát az indokolja, hogy nehéz nyelvileg pontosan kifejezni az akkor történteket. A területi és népességi változások pontosan leírhatók mennyiségi paraméterekkel, a gazdasági és kivált a társadalmi fejlemények azonban nem feltétlenül fejezhetők ki ezen a módon. A kisebb gazdaság és a kisebb társadalom fogalma nem feltétlenül jelent csökkentértékűséget. A gazdasági életet tekintve kijelenthető, a trianoni határváltozás negatív módon befolyásolta a gazdasági erőforrásokhoz való hozzájutást; kategorikusan nem állítható azonban, hogy az új országhatárok eleve determinálták volna az ország későbbi gazdasági teljesítményét. Ismertek olyan gazdaságtörténészi álláspontok, melyek szerint a hazai gazdasági fejlődést a két háború között nemcsak az anyagi erőforrások (a bányák) hiánya befolyásolta, de legalább ilyen súlya volt mindebben az emberi erőforrásoknak is, amelyeket illetően az ország nem is állt olyan rosszul. Fontos továbbá az is, hogy Magyarország nem a legmegfelelőbb módon alkalmazkodott a megváltozott mozgástérhez, amiben pedig az akkor regnáló elit is ludas volt némiképpen.

Értelmetlen lenne a társadalom minőségét a kicsi vagy a nagy mértékével méricskélni. Nem biztos, hogy az ország területének és népességének drasztikus megkisebbedése egyértelműen csak hátrányokkal járt a társadalom szerkezeti állapotára nézve. Hadd említsek meg ezúttal két olyan kérdést, amely a politika világára is hatott. Az egyik a társadalom etnikai-felekezeti összetételével áll kapcsolatban, és arra világít rá, hogy a nemzetállami szuverenitással etnikai homogenitás járt együtt. Az ország emiatt sokkal inkább meg tudott felelni a nemzetállami ideáloknak, mint a dualizmus korában. Ráadásul a társadalmi rétegződést, a vagyoni és jövedelmi eloszlást, valamint a kulturális viszonyokat és az életvitelt tekintve is a múltbelinél egységesebb, belsőleg integráltabb jelleget öltött akkor magára. Nézzük tehát a részleteket.

A területi veszteségek társadalmi hatása

A peremterületek, amelyek Trianonnal elvesztek, etnikai és felekezeti téren sokszínűek és egyúttal elmaradottak voltak az ország magterületéhez képest, ha a gazdasági fejlettség és a társadalmi tagozódás szempontjából nézzük a dolgot. Jóllehet a Felvidék és Erdély mezőségi régióját, valamint a Partiumot és a Délvidéket (Bácskát) tekintve fontos ipari és városi központok (és régiók) is elkerültek az országtól, ami különösen fájó veszteség volt akkor számunkra. Viszont a Magyar Királyság legelmaradottabb gazdasági térségei, legarchaikusabb helyi társadalmai is kívül rekedtek az önkényesen meghúzott új országhatárokon. Gondoljunk elsősorban Kárpátaljára, Székelyföldre és a Felvidék északkeleti részére, amelyek a századfordulón zajló transzatlanti kivándorlás és a Romániába való elvándorlás fő gócpontjai is egyúttal. Nem csupán a véletlen műve, hogy az említett térségek a századelőn azzal tüntették ki magukat, hogy a kormányzati szervek az ország megsegítendő, gazdasági és szociális téren szanálandó részeiként számoltak velük. Emlékezzünk a rutén vagy kárpátaljai, valamint a székely akciókra! Bármily szokatlanul hangzik is, de kijelenthető: az a tény, hogy ezek a területek Trianonnal elvesztek, súlyos balaszttól „szabadította meg” a trianoni magyar társadalmat. A tagadhatatlanul fájdalmas veszteség tudatában sem tagadható ugyanis, hogy a magyar társadalom előbb vagy utóbb hallatlanul nagy erőfeszítésekre kényszerült volna azért, hogy felemelje, a központi, a magterületek színvonalára emelje, hozzájuk közelítse, a korábbiaknál maradéktalanabbul integrálja az elmaradott gazdasági régiókat és olykor anakronisztikus helyi társadalmakat.

Miközben az elmaradottként számon tartott peremvidékek problémáját ecseteltük, némileg megfeledkeztünk a fejlett vidéki városi központok Trianon utáni kiáltó hiányáról, holott ezekről a súlyos veszteségekről is számot kell adni. A Budapest-központúsággal megterhelt városi és polgári világ igencsak összezsugorodott, miután elkerült az országtól a partiumi városi öv, a mezőségi városhálózat (benne Kolozsvárral) és az olyan hagyományos, de modernizálódó város is, mint Kassa, és kivált a legfejlettebb vidéki nagyipari központ, Temesvár. Velük végképp elveszett Magyarország számára a fővároson kívüli modern polgári középosztály és a gyáripari munkásság. A fejlemény politikai következményeként csökkent, sőt meg is szűnt annak reális lehetősége, hogy a Horthy-rezsimben megvalósult tekintélyuralmi berendezkedésnél demokratikusabb államhatalmi rend álljon fel idehaza; az utóbbi lehetséges társadalmi oszlopai egy csapásra eltűntek az ország térképéről. Ami nem tekinthető kevésbé fontos fejleménynek, mint amiről eddig beszéltünk.

A veszteségek szelektív felmérése azzal a tanulsággal jár tehát, hogy a trianoni Magyarország olykor előnyt is kovácsolhatott (volna) egyik vagy másik veszteségéből, amelyek más tekintetben meglehetősen kedvezőtlen feltételeket teremtettek a társadalmi regeneráció, a gazdasági alkalmazkodás és egy új nemzetállami politikai és szellemi berendezkedés számára. A kérdés mindenképpen differenciált, gondosan mérlegelő álláspont kialakítását követeli meg a történésztől, mert csak ez alapozhat meg egy illúzióktól mentes nemzeti történeti önszemléletet.

A Trianon-tudat létrejötte

A Trianon-szindróma ciklikus történeti pályát írt le az utóbbi egy évszázad során. A mostani kerek évfordulón is látszólag még mindig ott tartunk, ahol a drámai esemény megtörténtekor tartottunk. Ennek jobb megértéséhez kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, szemrevételezve, hogy milyen állapotban érte a magyar társadalmat a trianoni határváltozás nagyhatalmi diktátuma.

A magyar politikai élet és kultúra szempontjából kiemelkedő fejlemény, hogy a dualista monarchia magyar felében francia típusú nemzetállam keletkezett vagy volt keletkezőben 1867-et követően. Ez azzal egyenértékű, hogy az állam – nemzeti képződményként – látszólag hosszú időbeli folytonosságot mutatott. Így és ezért vezethették vissza a kortársak a magyar nemzetállam történetiségét a Szent Isván-i államalapításig, olykor a honfoglalásig. Ez az eredetfikció keltette végül életre azt a historizált nemzeti öntudatot, amely a modern nacionalizmus természetes és kívánatos modelljét jelentette akkoriban Európa-szerte. Nincs ebben semmi kárhozatos; ha Nyugat-Európában dicséretesnek számított abban az időben a nemzeti történeti mitológia ápolása, milyen kivetnivalót találhatnánk benne tőle keletebbre. Más kérdés, hogy a roppant módon kevert etnikai-felekezeti összetétel folytán a nemzeti homogenizálás akkor mindenhol természetes igényét Közép- és Kelet-Európában lehetetlen volt keresztülvinni. Nem kizárólag az etnikailag túlságosan is kevert népesség okán, hanem főként amiatt, mert a nemzeti-nemzetiségi partikularitások autonómiákra, sőt olykor nemzeti önállóságra formáltak már ekkoriban igényt. A nacionalizmus századát megelőzően ez még nem így volt, akkoron még nem hatott oly erővel a nemzeti öntudatra ébredés, mint a XIX. század második felében. Ez a magyarázat arra, hogy miért lehetett összehasonlíthatatlanul sikeresebb az egyébként meglehetősen erőszakos franciásítás nemzeti projektje 1789 után, mint amilyen a magyarosítás volt vagy lehetett 1867 után.

A dualizmus kori magyar nemzetállam-építő törekvések értek el sikereket is, egy vonatkozásban azonban kudarcot vallottak: bármennyi nemzetiségi, főként a szlovákok soraiból kikerülő állampolgár vált idővel magyarrá, mégsem sikerült megnyerni a kisebbségi nemzetiségek széles tömegeinek a feltétlen politikai lojalitását. Ennek egyik oka, hogy a magyar állam még szerény mértékben sem tett eleget az autonómiaköveteléseknek, abban a formában sem, ahogy az a birodalom Lajtán túli felében számos helyen megtörtént. Döntő körülmény ugyanakkor, hogy a Nagy Háború által előidézett helyzetben ezek a konföderációs megoldások már nem feleltek meg a nemzetté, sőt nemzetállammá válást szomjazó nemzetiségeknek. Erre vall a Lajtán túli föderalizálás eredménytelensége, amely nem akadályozta, sőt még csak nem is késleltethette, hogy a birodalom másik fele is azon nyomban szétessen. A morvaországi, a galíciai és a bukovinai kiegyezések nem háríthatták el a háború végi dezintegrációt, a kisnemzetek kiválását a birodalomból. S mit gondoljunk akkor a Magyar Királyság lehetséges sorsáról, ahol ez az opció korábban még csak fel sem merült.

Az 1910-es évek végén egyébként máris túl voltunk ezeken a közbülső megoldásokon: az antant hatalmak döntéshozói egyszer és mindenkorra elhatározták, hogy szabad utat engednek a nemzetiségek szuverén államokká szerveződésének. A történészek többsége ma úgy gondolja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nem következett szükségképpen a birodalom társadalmi és politikai építményéből. Feltételezésük szerint a felbomlás talán be sem következett volna, vagy csak később esett volna meg az első világháború eseménye nélkül. Nem osztják ezáltal azt a megszokott determinista felfogást, amely az 1867 után modernizált Habsburg Birodalmat egy már eleve pusztulásra, majdani kimúlásra ítélt államképződménynek tekinti, ahogy a koncepciót Jászi Oszkár is képviselte.

Ha ez a helyzet, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a valamikori eleven magyar nemzetállami képződmény elvesztése, a veszteség átható tudata tartós trauma forrásául szolgálhat. Nem a hiány önmagában, hanem a veszteség tudata sokkolta már a kortársakat is, és ez az, ami továbbra is sokkolja az azóta felnőtt nemzedékeket. Jóllehet az utóbbiak már nem a Magyar Királyságba születtek bele, ennek ellenére változatlanul érzékenyen rezonálnak a valamikori veszteségre, amely a jelenben szüntelenül továbbélő múltat idézi fel bennük. Ennek a lelki és racionális beállítottságnak a mozgatórugóit próbálom végül megvilágítani.

A sérült közösségi identitás

A nacionalizmus mindig több egy bizonyos politikai stílusnál és doktrínánál, a nacionalizmus a kultúra egyik formája, egyszerre ideológia, nyelv, mitológia, szimbolizmus és öntudat, olyasvalami tehát, amely globális rezonanciát képes kelteni. A nemzet az identitásnak az a fajtája, amely tartalmában és azáltal is, hogy kétségtelen előnyt élvez a többi identitáshoz képest, szorosan összefonódik ezzel a kultúrával. A nemzetet és a nemzeti identitást a nacionalizmus konstrukciójaként is felfoghatjuk tehát, amely a nacionalisták keze munkáját dicséri. A nacionalizmus egyik legelismertebb történész elméletalkotója, Anthony D. Smith még hozzáfűzi, hogy a nemzeti identitás folytonos politikai cselekvést feltételez, egyúttal politikai következményekkel jár együtt. A nemzeti identitás emellett a szigorúan territorizált nemzetállami hatalmi képződmény logikus folyománya. Ennek az utóbbinak különösen nagy jelentősége van számunkra, mivel a trianoni döntés egy már megszilárdult modern nemzeti öntudatot, historizált nemzetképet és tapasztalati világot döntött romba. Trianon olyasmit szimbolizál ezáltal, amely mély és kitörölhetetlen nyomokat hagy a pszichében, magához láncolja a társadalmi képzeletet és mintegy rabságba ejti az emlékezeti kultúrát.

Nem tagadható viszont azok igaza sem, akik szerint Trianon olyan mesterségesen szított lelki állapot, melyet a folytonos, a vissza-visszatérő politikai instrumentalizás kreál. A kérdés körül napjainkban zajló vitában elsősorban a Horthy-kori irredentizmus gyakorlatára szokás utalni. Ma sem teljesen ismeretlen azonban a hivatalos színezetet öltő, fentről szorgalmazott Trianon-kultusz kivételes elevensége. Mindezt tudva és magunk előtt látva el kell ismerni a történelem politikai instrumentalizálásának a mindenkori szembeszökő tényét. Ez azonban önmagában még nem ad kellő magyarázatot a Trianon-kultusz közismert virulenciájára, hiszen nem minden múlt kínálja fel magát könnyűszerrel jelenbeli politikai célokra. Miért hathatott már a maga idejében, és miért hat napjainkban is fájó emlékként, szinte sokkoló élményként a száz éve megesett történelem?

Ma is sok minden emlékeztet persze Trianonra, mindenekelőtt a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság léte és százéves hányattatásának a beszédes ténye. De elég vajon csupán ennyi a „forró” történelemként továbbélő Trianon-emlékezet magyarázatára? Ezt erősen kétlem. A trianoni sokkhatás keletkezési körülményeit kell rekonstruálni, hogy pontosan értsük a dolgok valódi értelmét. Elsőként megállapítható, hogy az akkor aktuális történelmi tapasztalatok, a korabeli „tapasztalati tér” (R. Koselleck) egyik pillanatról a másikra vált semmivé, hogy ezzel az összes akkori várakozás meghiúsuljon. A senki által nem várt jövő eljövetele váltotta ki azt a mély lelki megrázkódtatást, amely egy abszurd, megmagyarázhatatlan és egyben elfogadhatatlan valósággal szembesítette a kor emberét. Az ekként bekövetkezett valóság csak mélységes csalódást, végtelen keserűséget és nosztalgikus emlékezést szülhetett a múltra való folytonos visszatekintés során. Ez rögzült és hat mind a mai napig a Trianon-tudat legfőbb éltető táptalajaként. A múlt benne összegzett képe nem igazán képezheti racionális megismerés tárgyát, még ha a történészek Trianont is be szokták illeszteni a történelmi eseményeket lineáris módon és oksági alapon megmagyarázó elbeszéléseikbe. Ez viszont a legritkább esetben elégíti, elégítheti ki a Trianon-szindrómában szenvedőket, akik mítoszra és nem a történelem fogalmára tartanak inkább igényt ez alkalommal.

Az 1920 utáni várakozások, a két háború közt dívó irredentizmus, majd ezeknek a várakozásoknak az átmeneti beteljesülése és nem sokkal későbbi meghiúsulása, illetve az ezt követő kényszerű hallgatás, majd végül 1989/1990 után az újra visszatérő vágyakozás a múlt visszavétele iránt; az eseményeknek ez a sora alkotja azt a ciklikus mozgást, melyet Trianon emlékezete követ ebben a viharos, fordulatokban oly gazdag száz évben.

Gyáni Gábor/ Élet és Irodalom

Ez a dolgozat az Élet és Irodalom LXIII évf., 51-52. számában, 2019. december 19-én látott napvilágot. A tanulmányt változtatások nélkül közöljük.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.