SIMÓ MÁRTON – AZ ÉN ÚZVÖLGYÉMRŐL – Hó hull a sírhalmokra…

Az én Úzvölgyémnek még nincsen vége. Mármint a hozzákapcsolódó horrornak. Hogy’ is lehetne, ha a sírkertbe megint be akarnak jönni azok, akiknek ott nem sok a keresnivalójuk. Legfeljebb emlékezni, szép csendben, ahogy illik. Ezek azonban neveletlenek. Alkalmatlanok a normális viselkedésre. Az országot manapság a lelátók csőcseléke uralja, meg a renegátok, akik eredetibbnek és mélyebbnek hazudják magukat a két vélt ősatyánál – Trajánnál és Decsebálnál –, s a hagymázas kontinuitásban még önnön lelkiismeretük előtt is lehazudják magukról a valós gyökeret, ha netán van nekik olyan.

Tábori mise 1917-ben az Úzvölgyében

Amikor várakozással és feszültséggel volt tele múlt tavasszal a levegő, tudtam, hogy valami történni fog. Valami rossz. Valami jóvátehetetlen, ami az ők malmára hajtja majd a vizet. Egy ismerősöm mondta akkor, hogy az lenne a leghatásosabb, ha megátkoznánk a helyet, mert akkor nem lenne bátorságuk felmenniük oda az egyébként mindenre elszánt mioritikus pópáknak. Elő is kerestem a 109. zsoltárt – magyar és román fordításban –, és most a különböző fordítások közti eltérések nem is annyira fontosak, hiszen azért mégsem folytatunk emiatt sem közönséges hadászati, sem vallásháborút, hanem sima kegyeleti háborút vívunk, amely kevés hasonló példával dicsekedhet a judeo-keresztény kulturális közegben. De nekünk ilyenünk is van. És ez nem is zsoltárfüggő.

Úgy tudom, hogy a nyugati kereszténység a 109., az úgynevezett „átok-zsoltárokat” 1970 óta a félreértelmezések és félremagyarázások miatt nem használja, holott a hagyományok mentén megfogalmazott héber szöveg az ókori zsidó kultúra erkölcsi és hitéleti komolyságát tükrözi. Akár a „zsoltáros”, akár más az igazi szerző, aki ezt a szöveget összeállította, a leírtak által „valóban Isten jóságossága mutatkozik meg abban, mikor elűz minden félelmet az elménkből, amit a világ fenyegetései miatt táplálhatunk. Isten kegyelmére támaszkodva tehát, bátran semmibe véve ellenségeinek mesterkedéseit és támadásait, bízva benne, hogy nem képesek megállni Isten áldásával szemben” – olvassuk Kálvin értelmezését.

Megemlékező szentmise augusztus 28-án – Farkas Antal felvétele

Nem hangzott el ez a zsoltár sem titokban, sem nyilvánosan részünkről, aztán odamentek az írás másfajta értelmezői, gyűlölettel, hazugsággal. Reméljük. hogy a Jóisten – mindenek tudója – látta és hallotta őket. Majd ezek alapján ítél.

És mi lesz menet közben? Mindaddig azonban nekünk élnünk kell. Itt, most, mindenfelé, ma, s holnap úgyszintén. És vállalnunk kell ezt az Úzvölgyét. Meg a további lehetséges többi Úzvölgyéket.

Nagyon felemelő volt, amikor odamehettünk 2019. augusztus 26-án megemlékezni. Ötezren? Négyezren? Nem tudom pontosan, hogy mennyien, de sokan voltunk. Így kell ezt. Ismét meg kell tanulnunk együtt ünnepelni. Itt is. Felekezeti és pártállásra való tekintet nélkül. Erőt, egyetértést felmutatva. Hiszen egy a nemzet, egységesen gondolkodik ilyenkor a székely, s a magyar. Tegyen is így.

A szentmise résztvevői – Farkas Antal felvétele

Ami viszont nem tetszett, az a megoldás volt, ahogyan az ökuméniát a szentmise keretében megoldották. Nyilvánvaló, hogy Csíkban jelentős a római katolikus túlsúly. Csakhogy ezt a módszert látva, arra gondolhatott az ember, hogy a protestáns hős másodrangú, mint ahogyan a református, evangélikus és az unitárius lelkészek is, akiket amolyan segéderőként tűrtek meg oldalt, olyannyira, hogy aztán az unitárius szónokot – az egyetlen erdélyi alapítású történelmi felekezet papját – ki is szorították a megszólalók közül.

A másik dísztelenség – fogalmazzunk enyhén –, hogy hoztak a szervezők magukkal egy-két idős honvédet, akik hetvenöt esztendővel ennek előtte benne voltak a dolgok sűrűjében e helyen, de túl ezen – kevésbé kanonizált hadviseltek is voltak a tömegben. Annyi azért járna nekik, hogy míg még élnek páran, vegyük számba őket becsülettel. Emlékszem, hogy az első világháború kitörése utáni 90. esztendőben, 2004. április 22-én temették el az újpalotai temetőben, Budapesten a 108 esztendős korában elhunyt László György honvédet, aki még harcolt a Nagy Háborúban.

Kovács Aladár és kísérője, Vágási Albert – Farkas Antal felvétele

Úzvölgyébe azon az augusztusi napon Balázs Árpád barátom és néhány ismerőse elhozta magával a felsősófalvi Kovács Aladár bácsit, aki ma 96. esztendős. Néhányan szóra bírták. Nem akart nagyon szerepelni. De akkor is. A feléjük irányuló szeretetnek és megbecsülésnek azért lehetne valamilyen jobb, kiforrottabb formája…

Címképen: az úzvölgyi katonatemető száz évvel ezelőtt

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.