SEBESTYÉN PÉTER – A két pápa és mi

Az utóbbi időkben szinte divat lett pápákról filmet készíteni. Attól függően, hogyan áll hozzá a rendező: dokumentarista módon, bulvárszagúan, sci-fiként vagy thrillerként, szórakoztatni vagy elgondolkodtatni kíván, sokféle eredmény születhet. Manapság nézhető sokféle pápás-sorozat, a média zsigert csiklandozó, a fogyasztói kíváncsiságot kielégítő, kukkolni óhajtó nézőjét sokkoló “művészfilmek” mind arra jók: hadd táruljanak fel az egyház okkult, sötét üzelmei, hadd lepleződjenek le a lufi-botrányok.

De lehet lelkigyakorlat stílusban is minőséget alkotni. Ahol a küzdelem az értékekért zajlik és nem a “trónokért”. Ahol a művészi igényű képek, helyszínek, párbeszédek, karakterek visznek egyre mélyebbre, és próbálják megközelíteni a titkot, amely tiszteletet érdemel. Így kihúzva a talajt az obskúrus nézői szándékok alól is. Úgy vélem A két pápa Netflixes filmje inkább ez utóbbi kategória. Üdítő kivétel a mozipiacon, ami minden szerénytelenség nélkül Oscar-díjra is esélyes. Ez a film a közelmúlt azon eseményeit dolgozza fel, amelyek nemzedékünk lelkébe is beleégtek. Emlékszünk jól, szinte élőben közvetítette a világsajtó, mi is részesei voltunk és hatásait most is érezzük.

Kortárs nagy film, amelyben nincs győztes és vesztes, nem is a konzervatív avagy a haladó, a maradandó és a változó közti szakítópróba a tét, hanem az isteni igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Bergolio és Ratzinger, Ferenc pápa és Benedek pápa (és az őket tökéletesen megformáló nagy színészegyéniségek) nem ellenfelek, még csak nem is vetélytársak. Hiszen ők is kortársak. Mélyen emberi, ahogyan ismerik egymás múltját, műveit, amennyire tisztelik a másik karizmáját és tudomásul veszik saját gyengéiket. Mélyen hívő tapasztalat, ahogyan mindkettőjüket a Szentlélek vezeti, ahogyan tusakodnak és vívódnak: mi a jobb az egyháznak? Hogyan lehet meghallani Isten hangját és megtenni az ő akaratát egy ilyen világóriás intézmény élén? Egyszerre lenni pásztor és lelkiatya, a törvények őre és az irgalom megtestesítője. Menedzselni kell az egyházat, vagy kormányozni? Kizárja-e egyik igazság a másikat? Képes vagyok-e végigvinni átimádkozott döntéseimet, vagy beletörik a bicskám, és félreállok? Létezhet-e demokrácia az örök igazságok és a szeretet találékonysága mentén? Népszerű vezetőnek jobb-e lenni, vagy következetesen éreztetni a krisztusi megbízásból letéteményezett hatalom felelősségét? Az egyházat, mint népet, a hívők tömegét, a világ stílusváltozásait, divathullámait kell-e követnem, esetleg az apostoli hithez való hűség a fontosabb?

A film nagy része párbeszédekből, kemény szócsatákból áll, kegyetlen teológiai egymásnak feszülésekről szól. Megrendítő és meglepő keménységgel csap össze egy dél-amerikai viszontagságból, a mélyszegény társadalmi igazságtalanságok színhelyéről érkező, közvetlen lelkipásztor, töpreng és evangéliumi alapon képviseli dilemmáit, belső kínjait a teológiai professzor élesen látó, bölcs és sommás megállapításaival szemben. Két egyenrangú lelki nagyság vív nagy csatát a filmben. És a néző nem mondhatja, hogy csak egyiknek vagy másiknak van igaza. Isten világában komplementaritás van.

A karakterek, hangsúlyok kiegészítik egymást. Az egyházban mindre szükség van. Csak a bűn az, amit ki kell zárni. A szereteten alapuló igazság a másik igazától még mélyebb lesz. Kérdések sorjáznak, egyre mélyebbre jutunk Isten megismerésében, miközben Ő a felfoghatatlan titok marad. Mindkettőjük szenvedélyes lelki tusája egyformán rokonszenvet ébreszt. Egyikükben vibrál, tüzel a megszenvedett élet, a változtatás szándéka, szemben azzal a félelemmel, amely megőrizni, védeni és kitartani akar a krisztusi úton. “Vajon Isten nem változik, amikor irgalmas?” – kérdi Bergolio. Benedek pápa meg épp püspöktársa “engedékenységére”, revansként idézi a történelmi tapasztalatot: “Az egyház, ahányszor egybekelt a kor szellemével, mindig özvegy maradt…” De előkerülnek afféle gyónásként Ratzinger “gyengéi” is a bankokkal, a pedofília meg nem fékezésével. Bergolio lelki tükrében feltűnnek hivatáskrízisei, első szerelme és a katonai junta idején tanúsított, nem eléggé erélyes, ámbár jó szándékú közbenjárási kísérletei, amikor rendtársait is “be kellett áldoznia”, és csak egyikükkel sikerült majd kibékülnie.

A súlyos konfliktusokat és néha elvi ellentéteket a film mégis csodálatra méltóan simítja ki a “főszereplők” törékeny emberségének, egymásra utaltságának bemutatásával. Hiszen ebben az esetben is az “ellentétek” szinte vonzzák egymást. Sőt sokkal több a közös bennük, mint gondolnánk. A német katonás fegyelem és precizitás különös hullámhosszon kapcsolódik Assisi Szent Ferenchez és a jezsuita találékonysághoz. Ratzinger elbűvölve csodálja püspöktársa rajongó fociszeretetét, és együtt drukkol vele az argentin-német összecsapás alatt, finom német sörrel a kezében. Bergolio otthonosan mozog a hétköznapi forgatag és teendők banalitásában, nem zavartatja magát, amikor a pápai titkárt a sarki pizzériába meneszti, hogy majd ebéd helyett együtt pizzázhassanak a pápával. De Mozart vagy Smetana Ratzinger-hangszerelését is szívesen hallgatja a Castel Gandolfo-i rezidencia szobájában, miközben nem tud egy aláírást kicsikarni az egyházfőtől, hogy felmenthessék bíboros-érseki teendői alól. És amikor elnyűtt fekete cipőjéből kioldódik a fűző, Ratzinger figyelmezteti, hogy kösse meg. A feketet táska szintúgy elmaradhatatlan kellék. Búcsúzáskor meg az argentin tangó néhány lépését próbálgatják így, ketten, a sofőr és a személyzet csak hüledezik.

Modern színfoltként megjelenik a környezetvédelem, a menekültek kérdése, amikor pedig pápává választják, a svájci testőr IPhone-ján rendeli meg a jegyet Lampeduzába.

Sokatmondóak a pápaválasztásról szóló rövid és lényeges képek. Belátunk a kulisszák mögé, és milyen különös: a király nem meztelen. A filmben a nagy áttörés, a csúcspont azt hiszem az, amikor a szentatya elvégzi a gyónását Bergoliónak, és ezzel végleg eldől: a döntése megszületett. Hétszáz év után ő lesz az első pápa, aki lemond. Bergolio a következő konklávén érzi majd ezt a nyomást, s csak annyit mond bíboros kollégáinak: “Isten bocsássa meg ezt nektek!”

S hogy a természetgyógyászat, a gyógynövények és a bio-életmód is hangot/képet kapjon, a film vége felé azt látjuk, hogy a Castel Gandolfo-i pápai kertész egy csokor oregánóval lepi meg az argentin bíborost, amin Benedek pápa szerfölött elcsodálkozik.

Meg kell nézni ezt a filmet, többször is. Nem is hinnénk, mennyire gondviselésszerű az időzítése. Hatására talán a média keltette agymosások, összeesküvéselméletek miatti szellemi káosz is szétfoszlik egy kissé. Bárcsak a csíksomlyói pápalátogatással kapcsolatos, és a mostani erdélyi lelki őrségváltásra utaló félre- és áthallások is a helyükre kerülnének. Ennyire mi is benne vagyunk.

A teljes film magyar szinkronnal ITT tekinthető meg.

Fotók: Netflix

Sebestyén Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.