LŐRINCZ JÓZSEF – Fiatalon, hetvenkedő múzsás lendülettel – PÁRHUZAMOS ÉS KONCENTRIKUS PÁLYÁKON

Interjúalanyunk Székelydályán született 1947-ben. Marosvásárhelyen (1971) és Bukarestben (1980) végzett felsőfokú tanulmányokat. Negyvenéves tanári pályafutásának fele Székelyderzsen és Kányádban telt, majd a második húsz esztendőt a Tamási Áron Gimnáziumban szolgálta végig, Székelyudvarhelyen. Érdemes pedagógus, népművelő, néprajzi gyűjtő, nyelvjáráskutató, pedagógiai szakíró és költő.

Lőrincz József – Lőrincz Csaba felvétele

A tanári és a közösségszervezői munka azonban háttérbe szorította benne a lírikust – annak ellenére, hogy verseivel több ízben is díjakat nyert, szerepelt a Varázslataink című fiatal költők verseiből összeállított antológiában (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974) –, önálló verskötettel csak 2002-ben jelentkezett (Férfinyaram, szerzői kiadásban), majd az Őszi derű című válogatott verseket és műfordításokat tartalmazó kötet következett 2017-ben (Polis Könykiadó, Kolozsvár), hogy aztán 2019-ben ismét megörvendeztesse olvasóit Mélységeim  című kötettel (Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely), amely 258 oldalon 251 verset tartalmaz. Az igényes –Siklódy Ferenc által illusztrált – kiadvány igen tartalmas, és alkotói sokoldalúságról árulkodik, bizonyítéka annak, hogy a szerzőben évtizedeken át szunnyadt a költő, tegyük hozzá a jelentős és karakteres költő, és most – amikor elhalkultak az egyéb párhuzamosan és körkörösen ható feladatok – visszafoghatatlan erővel bukkannak elő a versek.

Ilyen tartalmas kézirat-mennyiségből egy fiatal poéta, aki benne van a kulturális élet körforgásában, a pénzosztó helyek szórásában és a kiadók látóterében, akár öt évig, három-négy könyv erejéig is „megél” ennyi versből. Lőrincz József azonban a legutóbbi kötet megjelenése óta ismét ír. Akár egy fiatal költő. Mert a poétaság és annak lelkülete kortalan. Eddigi pályájáról, jelenlegi munkájáról, a benne élő hangulatokról és a terveiről beszélgettünk a karácsony előtti, a reményt és a bizakodást megelőlegező, várakozással telített hangulatú napokban.

A Varázslataink c. antológia Jancsik Pál szerkesztésében jelent meg 112 oldalon. Szerzői: Adonyi Nagy Mária, Bágyoni Szabó István, Csibi Károly, Décse István, Fábián Imre, Gagyi József, Gittai István, Gulácsi József, Kiss András, Kónya Sándor, Lőrincz József, Markó Béla, Murgu Pál, Nagygarda József, Nászta Katalin, Németi Rudolf, Nyulas Sándor, Oláh. T. János, Palotás Dezső, Pethő László, Silay Ferenc, Simonfy József, Sütő István, B. Szabó Katalin, Szalai Ferenc, Szikes Jolán, Szőcs Géza, Vajda Ferenc, Veress Bíborka, Veress Gerzson

Késői gyermekként születtem Székelydályán. A szüleim egyszerű parasztemberek voltak. Bizonyára hamar észrevették, hogy mozgolódik bennem némi értelem, mert sokat foglalkoztak velem, és már az első osztály megkezdése előtt megtanítottak írni és olvasni, de ugyanakkor munkára is befogtak, mindent közösen végeztünk, ami feladatként akkortájt egy családi gazdaságban jelentkezett. Az egymás megbecsülése, a szeretet, a harmónia, a kitartó munka jellemezte az életünket – kezdte a beszélgetést interjúalanyunk –, viszont szabadott olvasnom, soha nem akadályoztak ebben. És én minden fellelhető könyvet, folyóiratot nagy érdeklődéssel forgattam.

Székelydálya madártávlatból

Tízéves koromban azonban meghalt édesapám, s ettől kezdve minden rám hárult odahaza. Úgymond apja lettem saját magamnak, de erős volt bennem a tenni akarás. Volt egy titkos célom… Égében, az anyai nagyszüleim házában volt egy régi kaszten, amelynek a fiókjai tele voltak könyvvel, folyóirattal, levelekkel, mindenféle családi feljegyzésekkel. Én ezeket nagy-nagy szorgalommal olvasgattam.

Székelydálya főutcája és a református templom

Úgy éreztem, hogy az írott szónak célja van, világosnak és érthetőnek kell lennie, mert általuk a szerzőjük, az írás hátrahagyója üzenni akar nekünk. Sok régi könyv rejtőzött azokban a fiókokban, és ami a legnagyobb hatással volt rám, az egy szép nagy, piros vászontáblájú könyv volt, amely Petőfi Sándor összes verseit tartalmazta. Ez volt nagyon hosszú ideig a „szellemi bibliám”, s mind közül az Apostol című poéma, annak főhőse, Szilveszter volt rám erős hatással. Kamaszként, ifjúi lendülettel úgy határoztam, hogy én is ilyen szellemi emberré szeretnék válni.

Falunap Égében (2015)

– Ekkortájt már megszülettek az első versek?

– Igen. Második osztályos koromból maradtak fenn az első próbálkozásaim. Ezeket a padlás mára elnyelte – de hátha valamikor kerül egy kései unoka, vagy rokon, aki majd némi érdeklődéssel olvasgatja! –, egyikre még emlékszem, amely életkoromra jellemző módon a tavaszról szólt, és az akkori korhangulatra jellemzően, traktor is volt benne… Most jöttem rá, hogy az ismerőseim, a kortársaim engem már akkor költőnek tekintettek, amit csak most vallanak be egy-egy beszélgetés során, illetve megírnak a mindent pótló és majdnem mindenre alkalmasnak látszó korszerű eszközön, a Facebook-on… Ez a vágy azonban fontos volt számomra, mert árva gyermekként is ösztönzött. Mindenképp romantikus és hasznos dolog volt. Felső tagozatos korunkban Homorószentpálra jártunk – 1968-ig ott volt a községközpont –, az akkori magyartanárom színpadra állított, és én ötödikesként roppant büszke voltam arra, hogy saját versemet szavalhatom a „nép előtt” azon az ünnepségen.

– Hogyan maradt meg, hogyan erősödött ez a költői szándék középiskolás, illetve főiskolás korodban?

– A középiskoláról annyit, hogy anyagi okok miatt kilencedik után kimaradtam a gimnáziumból. Özvegy édesanyám nem bírta a kiadásokat. Kénytelen voltam szakiskolába iratkozni, Gyergyószentmiklóson építőipari osztályba vettek fel, ahonnan aztán Marosvásárhelyre kerültem. Három évig kőművesként dolgoztam, de mindvégig megmaradtak a költői ambícióim és a továbbtanulási vágyam is. Estiben érettségiztem, majd bejutottam Vásárhelyen a Pedagógiai Főiskola román-magyar szakára, ahol diplomát szereztem. Mivel családfenntartónak minősültem, csak a főiskola után hívtak be fél éves katonai szolgálatra, ami egyben tartalékos tiszti kiképzést jelentett. Nagy öröm és elégtétel volt számomra, hogy hazakerülhettem a szülőföldemre tanítani.

– Marosvásárhelyen – a tanulmányok mellett – jutott-e idő versírásra?

– Igen. Nagyon jó volt a főiskolai környezet. Sokat kellett olvasnom, könyvtárba járnom, de sikerült felzárkóznom. Jó emlékeim vannak Kicsi Antal (1936-1980) költő-tanáromról, aki biztatott, csak közben nehezményezte, hogy harmadik személyben írom a verseimet. Ő sokkal hatásosabbnak, szubjektívebbnek tartotta az egyes szám első személyben „íródó” műveket, amelyek igazán hitelesek, és a „szubjektum mélyéről” származnak. Hallgattam rá, és megváltoztattam egy idő után a „személyes hozzáállásomat”. Ebben a korszakomban közöltem a főiskola lapjában, az Atheneumban, az Ifjúmunkásban, az Utunkban, a Korunkban, az akkor napilapokban, a Vörös Zászlóban, a Hargita Népében. „Nagyjából” sikeres lettem. Ezt az időszakot akár költői pályakezdésnek lehetne nevezni, hiszen kortársaim is ezen a lehetséges pályán futottak. Oláh Tibor (1921-1996) tanárom, jeles irodalomtörténész, aki akkortájt a főiskola rektor-helyettese volt, a szárnyaim alá nyúlt, és biztatott. Az Igaz Szónál azonban nem jutottam lehetőséghez. Ez 1970-ban történt. Emlékszem, Székely János (1929-1992)  elfogadta egy versemet, amely az árvízről szólt, de ragaszkodott egy rím megváltoztatásához. Valóban rossz volt az a rím, próbáltam kijavítani, de nem sikerült. Úgyhogy az Igaz Szóban való jelentkezés elmaradt… Visszatérve a tanári munkához: mélyvízbe kerültem a „Viharsarokban”, minden rám hárult, kultúrházat, községi könyvtárat vezettem, voltam iskolaigazgató, a „munka minden frontján” jelen voltam, és ekkor egy másik szenvedély is kibontakozott – a feleségemmel együtt – népköltészeti gyűjtésbe kezdtünk, és komoly műkedvelői tevékenységet gerjesztettünk a munkahelyeinken, úgy az iskolában, mint a civil életben. Összeszámoltam, hogy a húsz esztendő alatt tizennégy megbízatásom volt a két községben. Rá tudtam hangolódni a helyzetre. Érzékeltem, hogy igen erősen élnek, éltek akkor ott még a néphagyományok.

Kányád felé közeledőben (2015)

Lőrincz József új verseiből

MOTÍVUM

Én vagyok a mesebeli bojtár.
Meg kell őriznem egy hangyabolynyi hangyát.
Lefekszem a munka mellé. Aludnék,
De azt hiszitek, hogy a hangyák hagyják?

SZÉTTÉPETÉS

Az idő, mint szétdarabolt kígyó,
Meg-megvonaglik.
Visszafelé pöfög a vonat itt.
Lét ez, de nem élet:
Mintha minden nap visszavinnének
Egy születés előtti vagy halál utáni korba,
Mintha minden, ami jó volt, szerteomolna.
Fogpiszkáló lett a tornácfájából.
Aki sose ment becsületes úton,
Most itt az jár jól,
És épít egy új világot.
Új rend szerint,
Milyet még soha senki nem látott.
A múltad villámcsapás ütötte szét,
A patakban varangybéka mutatja ülepét;
Az alkony elhozza azt, amit nem várunk,
De jő, –
Szétdarabolt kígyóként jön el a jövendő.

VÁRAKOZÁS

Cikázó fecském, hová lettél,
Hiányzol nekem, azért lett tél.

Röpködtél, mint szemöldök íve
Kedvembe víg tartalmakat víve.

Most telemben kihalt a nyár,
Amelynek napja Te voltál.

Várom, akit elvitt az ősz,
Újra kisüt napom, ha jössz:

Víg kedvet, reményt, ha adsz.
Visszahozod nekem a Tavaszt.


– Többen leírják, mondják, használják ezt a „viharsarok” minősítést évtizedek óta Székelyderzs és Kányád község falvaira. Honnan eredhet? Köztudott, hogy eredetileg Magyarország dél-keleti részét, Békés, Csanád és Csongrád megyéket jelölte így Féja Géza (1937-ben), amikor faluszociográfiát írt ilyen címmel arról a tájegységről…

– Nem tudom, hogy ki ragasztotta rá a jelzőt a helyre. Volt egy községi párttitkár, Zoltán István, aki azokban az években gyakran használta. Valahogy megmaradt a köztudatban. Talán a települések viszonylagos elszigeteltsége, félreeső mivolta, a rossz utak tették ezt indokolttá. Valahogy megmaradt a köztudatban…

Könyvsátorban a székelyudvarhelyi Szent István Napokon (2017)

Ennek azonban számtalan előnye is volt. Szerencse is volt. Az emberek ragaszkodtak a régi értékekhez. Nyitottak voltak, és aktívan válaszoltak a felkéréseinkre. Létrehoztam a Vadrózsák irodalmi és népköltészeti kört. A gyerekek, a felnőttek egyaránt özönlöttek, támogattak, és részt vettek benne. Olyan motivációs erőt jelentett a néphagyományok, a népi költészet őrzése, gyakorlása, hogy iskolában, tanrendben, szabadidőben, hétköznap, vasárnapokon, s ünnepek alkalmával egyaránt működött. Megalakítottuk Derzsben még a Ramocsavirág népzene-együttest, dalkört, amely máig működik.

Székelypetken a Homoród-mente Népviseletben nevű találkozón (2019)

– Közben jutott erő és energia egyetemi tanulmányokra is. Miért esett a választás a Bukaresti Egyetemre?

– Ott, a Hungarológiai Tanszéken volt lehetőség arra, hogy a román-magyar szakpáros tanárok kiegészíthessék a tanulmányaikat levelező tagozaton. Ez azt jelentette, hogy hétvégeken, vakációkban gyakran kellett leutazni. Ilyen lehetőség Kolozsváron akkortájt nem volt. Így szereztem meg a középiskolai tanári képesítést. Ez számtalan előny mellett, azzal a hátránnyal is járt, hogy nem lehettem kolozsvári diák, nem élhettem azokban az alkotói közösségekben, amelyeket a kortársaim alkottak. Gondolok a második Forrás-nemzedék tagjaira, akik pár évvel idősebbek, vagy épp egyidősek velem. Király László, Farkas Árpád, Ferenczes István, Magyari Lajos, Bogdán László ízlésvilágát, költői hitvallását éreztem közelinek. Utólag nem bánom. A vidéken eltöltött időszak, a sokrétű egyéb munka mindezért kárpótolt. Úgymond háttérbe szorította bennem a költőt, hiszen kevés verset írtam, de másfajta publikációt viszont bőven. Átadtam volt Csíki Lásznónak (1944-2008) egy alkalommal a verseim dossziényi válogatását, de abból soha nem lett Forrás-kötet a Kriterionnál. Aztán Csíki László kitelepedett Budapestre, így ez a próbálkozás végképp abbamaradt.

– A rendszerváltás után pályakorrekció következett: a Tamási Áronról frissen elnevezett gimnáziumban lettél magyartanár. Ez újfajta kihívást is jelentett?

– Mindenképp. Új volt az iskola, más a helyzet. És új a rendszer is. Ráadásul azt a megbízást kaptam, hogy párhuzamosan világirodalmat is tanítsak. Kihívásnak éreztem – és ez saját elszántságból fakadt –, hogy nézzek utána Tamási itteni diákkorának, mert sokan azt állították, hogy nem tudott beilleszkedni a szigorú és valóban felekezeti kötöttségek mentén működő iskolába, s hogy nem érezte itt jól magát. Bebizonyítottam, hogy – az első tanévet leszámítva – jeles tanuló volt, részt vett a közösségi és önképzőköri munkában, és az intézmény valós alma mater volt számára. Szellemének bölcsője is. Tovább folytattam aztán Tamási „mikrofilológiai megközelítését”, és több tanulmányt szenteltem a róla szóló történetek, anekdoták gyűjtésének, illetve kutattam a farkaslaki emlékmű keletkezéstörténetét is.

Adatközlőkkel a Székelypetki népballadák c. kötet bemutatóján (2014)

– Nyugdíjba vonulásod után megjelentetted a székelypetki népballadákról szóló gyűjtésedet is (2014) – amely cd-melléklettel bizonyítja, hogy ez a műfaj még él, élt akkor, adatközlőket hívtál a kötetbemutatóra – Székelydálya tájnyelvéről is értékes munkád jelent meg (2015), és két újabb versköteted is, amelyek jelzik, hogy a költői éned túlélte ezeket az évtizedeket, és most egyre határozottabban törekszik a felszínre hozni a rejtett értékeket…

– Úgy látszik, hogy nem vagyok normális… És – szerencse – nem is akarok az lenni! Szerintem semmi nem változott bennem. Megmaradt a mentalitásom. Emlékszem, hogy egyszer írásokat küldtem Farkas Árpádnak, aki akkortájt az Igaz Szó szerkesztőjeként is dolgozott. Gondoltam, hátha nála mégiscsak eredményesebb leszek, mint Székely Jánosnál. A kiváló költő-szerkesztő – aki mellesleg csak három esztendővel idősebb nálam – megdicsért, s azt írta, hogy „… íme egy fiatal költő, aki tudja, hogy mit akar”… Első verseskötetem ötvenöt éves koromban jelent meg szerzői kiadásban (Férfinyaram, 2002), aztán két éve a második (Őszi derű, 2017), és ez a harmadik, amelyet másfél év alatt írtam. Mind új versek. Igaz, hogy kaptam egy megjelenési lehetőséget a Nemzetstratégiai Kutatóintézettől, a szerkesztést, a nyomdai előkészítést a magyarországi Méry Ratio Kiadó vállalta, Siklódy Ferenc, a kiváló grafikusművész pedig az illusztrálást, de ez nem volt kényszer. Két hónapja mutathattuk be ezt a munkát, de be kell vallanom, hogy a múzsa töretlen lendülettel dolgozik bennem és velem. Tartottunk hét bemutatót is közben. Az ősz végén úgy éreztem, hogy eléggé elfáradtam, muszáj volt egy kicsit visszafognom magam, de elmondhatom, hogy most is van mintegy száz új vers a számítógépem merevlemezén. A múzsám kérlelhetetlen!

Napjainkban – új könyvét dedikálja szülőfalujában (2019)

– Van-e ma is érvényes költői hitvallásod?

– Az egyik az lenne, hogy „az igazat mondd” magadról és a világról. A másik pedig az ember, az emberiesség szolgálata, hiszen ezek mind-mind olyan közvetítendő értékek, amelyek nagy válságban vannak. Hátha sikerülne „megfertőznöm” a világot, a jó, a szép hasznos kis sejtjeivel, amelyeket a verseim jelentenek.

Az eredeti változat a Hargita Népe 2019. december 24.-i számában jelent meg. Az itt felhasznált képek Lőrincz József és az Élő Székelyföld Munkacsoport archívumából valók.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.