Idestova harminc évvel ezelőtt érte el a “létezett szocializmust” a vég. Legalábbis azt hitték azokban az órákban a székelyudvarhelyiek, hogy sikerül véget vetni egy sötét “fénykorszaknak” ebben a városban. Mivel a Székelyföld és benne Udvarhelyszék is kettős prés alatt élt, hiszen gazdaságilag és anyanyelvi kultúrájában is ellehetetlenítette az itt lakókat a hatalom, várható volt, hogy – hasonlóan az ország más vidékeihez – utcára viszik a gondokat, s amennyiben nem kerül sor a követelések teljesítésére, akkor a népharag elsodorja a rendszert és annak helyi képviselőit.

December 22-én reggel azonban még élt és garázdálkodott a párthatalom. Utasítás érkezett a municípiumi pártbizottsághoz és a vállalatvezetőkhöz, hogy amennyiben a dolgozók elhagyják a munkahelyeiket és gyülekezni kezdenek vagy felvonulnak, akkor tűzparancs lép életbe és a kivezényelt karhatalom fegyverrel fogja megfékezni a tömeget. A megfélemlítésben tevékenyen részt vettek a szeku, az állambiztonság helyi tisztjei. Mivel már egy nappal korábban sem sikerült a kedélyeket lecsillapítani az üzemi gyűléseken, amelyeken el kellett volna ítélni azokat a “rendbontókat” és “terroristákat”, akik Temesváron, Aradon és másutt a rendszer ellen lázadtak, a két nagy városi fémipari, többnyire férfiakat foglalkoztató gyár – a Gábor Áron és a Matrica Rt. – dolgozói spontán gyertyás megemlékezést tartottak az áldozatok emlékére. Délelőtt 10:00 óra után nem sokkal, amikor a elterjedt, hogy a hadügyminiszter, Vasile Milea tábornok öngyilkos lett, a munkások szervezkedni kezdtek, lyukas román nemzeti lobogókkal kivonultak a gyárakból és a központ felé tartottak…

A közvetlen előzményekről

Az 1989-es rendszerváltoztató események előszele már június folyamán érződött, amikor Magyarországon újratemették Nagy Imre miniszterelnököt és mártírtársait, Maléter Pál hadügyminisztert és Gimes Miklós újságírót. Hasonló – többnyire békés – rendszerváltoztató folyamatok zajlottak Lengyelországban, ott június 4-én elsöprő fölénnyel nyert a Szolidaritás Szakszervezet; Kelet-Németországban november 13-án Hans Mondrowot választották miniszterelnökévé, és Mihail Gorbacsov ugyanaznap kijelentette, hogy a demokratikus átalakulást és a két német állam egyesülését belügynek tekinti; Bulgáriában november 10-én mondatták le az 1962 óta hatalmon levő Todor Zsivkovot; november 17-én vette kezdetét Prágában a “bársonyos forradalom”. Már csak idő kérdése volt, hogy a kelet-európai szocialista barakk minden állama a társadalmi átalakulások útjára lépjen.

Romániában, bár a szabadon fogható külföldi rádióadók (BBC, Amerika Hangja, SZER) jóvoltából tudni lehetett a magányos ellenállókról és egy-egy kegyetlenül megtorolt tiltakozóakcióról, nem körvonalazódott a politikai síkon szerveződő ellenzékiség. A Tőkés László és hívei ellen indított megfélemlítőakciókról mindenki tudott a Székelyföldön, s arról is, hogy Temesváron december 16-án a tömegbe lőttek és az áldozatok száma igen jelentős. Közismert volt az aradiak szolidaritásvállalása, illetve az is, hogy a közel-keleti látogatását megszakító pártfőtitkár, Ceauşescu már nem teljesen ura a helyzetnek.

Központi népgyűlést hívtak össze Bukarestben

A központi bizottság épülete előtti térre meghirdetett nagygyűlés “sikere” akkor is kétséges volt, ha a pártvezér újabb ígéretekkel és engedményekkel hozakodik elő. Ez a gyűlés a viharosan zajló kulisszák mögötti események és az egyre növekvő tömeg követelései hatására fokozatosan átalakult forradalmi népgyűléssé. A diktátor 12:09 perckor helikopterrel menekült el az épületből.

Ez az a pillanat, amikor forradalmárok jutnak mikrofonhoz, s elkezdődik a nemzeti főadó megszállása. Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színész 12:19-kor jelentette be a televízióban a rendszer összeomlását.

Párhuzamosan zajlottak a székelyudvarhelyi események

Nyilvánvaló, hogy december 22-én délben erősödött fel Székelyudvarhelyen is az utcai mozgalom. Ekkor terjedt el a városban, hogy a katonai alakulat visszavonult a laktanyákba, a rendőrség (milícia) pedig letette és elzárta a fegyvereket. Gyakorlatilag védtelen közegek tartózkodtak ekkor a rendőrség épületében, illetve ott volt még az állambiztonságiak helyi parancsnoka, D. Coman alezredes is.

Több rendőr és szekus tiszt, illetve altiszt az épület hátsó kijáratán, az állomás irányába menekült, majd a Famos Bútorgyárban civil ruhákat szerzett és felszívódott. Ekkor került sor a rendőrség ostromára, amikor a felbőszült tömeg felgyújtotta az épületet, behatolt az irodákba, kidobálta a lakossági nyilvántartási aktákat, s többen fegyverhez jutottak… Népharag végzett az alezredessel. Ugyancsak atrocitások áldozata lett Székely Gábor tartalékos őrmester is, aki volt parancsnoka autóját akarta menteni.

A Főtéren levő Városházán és a rendőrségnél párhuzamosan zajlottak az események. Miután a Bethlen Gábor u. 53-ban – azaz a rendőrség épületénél lezajlottak – a “dolgok”, a tömeg átvonult a központba. Időközben többen is lyukas zászlókkal vonultak, ötvenhat szellemiségét emlegették, így próbálva civilizált viselkedésre bírni a randalírozókat.

Megalakult az első ideiglenes bizottság, amely átvette a város vezetését. Estére némiképp normalizálódott a hangulat. Aztán történt, aminek jönnie kellett a szép és új világban… Ebben az írásban nem kívánunk további részletekre kitérni.

Többen is dokumentálták az eseményeket

Videofelvétel, több fotósorozat készült ekkor Udvarhelyen. A dokumentumokat a későbbiekben számos alkalommal feldolgozták az újságírók és a krónikások, szemtanúkat szólaltattak meg, hiszen az 1990-es években – amikor valamelyest konszolidálódott a rendszer – a baloldali kormányok folyamatosan visszatértek az itteni sajnálatos eseményekre, holott ennél sokkal súlyosabb tragédiák is zajlottak országos szinten. Gyakran még ma is etnikai jellegű konfliktus áldozataiként emlegetik a zavargásokban elhunytakat, holott egész Udvarhelyszéken összesen hatan haltak meg ekkor, közülük hárman magyar, hárman pedig román nemzetiségűek voltak, de kivétel nélkül, mindannyian a hatalmi szervezett apparátusában dolgozva vettek részt a népnyomorításban.

Jelen írásunk a Szabó Károly operatőr-filmrendező által rendelkezésünkre bocsátott felvételek segítségével készült. Szabó Károly akkortájt húszéves fiatalemberként a Helyipari Vállalatnál dolgozott, de aktív tagja volt az Orbán Balázs Fotóklubnak és a Matricagyárban működő fotós-klubnak is. December 22-én, amikor kinézett a műhely ablakán (amely az egykori Házgyár közelében volt a Nagyküküllő bal partján), látta, hogy odaát a “matricások” és a “gáborosok” erősen készülődnek. Kölcsönkért egy biciklit, hazalépett, magához vette a fényképezőgépét és kiment a “forradalomba”… Felvételei olykor hevenyészettek, nem mindig volt ideje optikával és beállításokkal vacakolni, de aznap több tekercsnyi filmet exponált. Kezdetben, amikor fegyveresek hadonásztak a rendőrség erkélyén és kalasnyikovokkal lövöldöztek a levegőbe, több félrészeg atyafi vette körbe a fotográfust, és kérték, hogy vegye ki a filmet a gépből. A felkérésnek eleget tett. Így elveszett pár értékes kocka. Többek között az a sorozat is, amelyen az látható, hogy egy nem túl kedvelt milicistát félig agyonvernek ugyan, de egy humánus gesztussal átdobják a kórház kerítésén, hogy a sürgősségen vegyék kezelésbe. Karcsi ezt követően felmászott a régi kórház kerítésének egyik kőoszlopára, s onnan több jó felvételt is készíthetett a nem éppen felemelő pillanatokról. A későbbi órákban aztán visszatért a Főtérre, ahol közben a népharag elvégezte a dicstelen munkát, miközben felelősséget érző értelmiségiek a Városháza ablakából és annak erkélyéről csitították a népet…

Este gyertyákkal emlékeztek az áldozatokra, aztán kezdetét vette ez az újfajta időszámítás, amely elvezetett minket Európába, amely egyáltalán nem az a hely, amelyről beszéltek nekünk, s ahova oly sokáig vágyakoztunk… Mit tegyünk? Megszokhattuk, hogy huzatos helyen élünk. És azt is, hogy számunkra ennél jobb haza nem nagyon létezik.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

ÍRÁSUNK A TOVÁBBIAKBAN FRISSÜL!