SIMÓ MÁRTON – Az én adventem

Rosszul kezdődött számomra ez a december. Legalábbis az eleje elég hitvány volt. Nem lelki, hanem jobbára másfajta gondok, bajok kötötték le a figyelmemet. Nem az foglalkoztatott, és nem az izgat elsősorban most sem, hogy nyakunkon a tél. Banális, teljesen hétköznapi részletkérdésekkel foglalkozom. Mert kell, hiszen annak ellenére, hogy nem csak hegedüléssel töltöttem a nyarat, mint ama tücsök a La Fontaine nevű úriember által hátrahagyott fabulában, hanem – látszólag – hangyaszorgalommal dolgoztam, de elég szerény az éléskamránk és lapos lyukas zsebemben a bugyelláris.

A látszat nem mindig elég, s úgy tűnik, hogy nem a munka volt, nem a termelés lehetett a fő, hanem igen megátalkodottan mégiscsak a magunk boldogítására „zenéltem”, s ha kellett, ha nem, húztam, esetleg valaki másnak is, aki azt nem hallgatta, nem kellett neki, és nem lökött nekem érte piculát.

Pedig nem így volt. Úgy történt, hogy végeztem a dolgomat, csak keveset muzsikáltam a magam és a mások örömére, s inkább a hangya-természet dominált bennem. Munkálkodtam. Ám a java alig látszik.

Advent. Várakozással teljes időszak. Vajon jön-e? Megérkezik-e a fény a sötétből a leghosszabb Luca-éjszaka után. Eleddig minden esztendőben eljött, hozott némi bizakodást, hogy valahogy ellehessünk esztend’ ilyenkorig, a következő remény-vételezésig. Ha bízunk az eljövetelben, és némiképp magunkban is, akkor megmutatkozhat a reménynek csillaga. Ha nehezen, ha csak lopakodva, ha döcögve, ha vacogva, ha fagyoskodva is, csak kitavaszodunk egyszer.

Jó páran egyébként itt hegedültek a hátam mögött – nem én voltam az igazi prímás –, többen is húzták-nyúzták – helyettem, nekem, nekünk –, s mutáló hangjukon fútták hozzá a nótát, mint cseperedő kakasok, ha kukorékolással próbálkoznak, reménykedőn, hogy nem végzik levesben, hanem maradnak még darab ideig díszei az udvarnak.

Ez után jönne a többi. Mert, ha nem? Olyan nincsen. Nem mehetünk La Fontaine-hez, hogy írjon másfajta mesét. A fabula rólunk szól. Rólam. Rólad. Így mondta Horatius is: De te fabula narratur. Még akkor is, ha nevünk nem említtetik. És ez nem mese. Úgy érezzük, gyakran én is, hogy valóságos szatíra minden. Ami történik, ez a mi életünk. Csak egészség legyen. És remény. Hogy eljön mégis a karácsony.

Simó Márton

Egy gondolat “SIMÓ MÁRTON – Az én adventem” bejegyzéshez

  1. A székely fia elhatározza, hogy Franciaországba megy dolgozni. Kérdezi az öreg, és Párizsba mész-e? Igen, persze- válaszol a fia. Meg tennél egy szívességet? – Hogyne. – Menj el a temetőbe La Fontaine sírjához, és mondd meg neki, azt üzenem, hogy a szeme világa…

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Albert András bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.