NÉGY FALUBAN – A Homoród-mente „alföldjén” – BÁNJA-E A SZÉKELY (9.)

A község e négy települése kissé elkülönül Homoródszentmárton többi helységétől. Ha olyan lenne a helyzet és a közigazgatási beosztás, akár különálló önkormányzati egységként is megállná a helyét. Hogyha nem szólt volna bele a központi vezetés annak idején, és nem csatolják 1968-ban ezt a négy falut Szentmártonhoz, talán ma más összkép rajzolódna ki előttünk. Az utóbbi években viszonylag sokat költöttek a megyei utakra, jó az összeköttetés Oklánd (131-es megyei út), Homoródjánosfalva, Homoróddaróc felé( 132B) – a Homoród-mentének ez a része Brassó megyéhez tartozik, amellyel majd egy következő írásunkban foglalkozunk –, és úgy tűnik, hogy hamarosan sor kerül a Székelydálya, illetve Kányád felé tartó útszakasz (133) modernizálására is.

Közeledőben

Városfalva – akárcsak a szomszédos települések – túlnyomó részt unitárius vallású. Népessége az utóbbi évszázadokban a következőképpen alakult: 1850-ben 424, 1880-ban 469, 1910-ben 522 és 1941-ben 595 lakost számláltak; a népesség enyhe apadása 1956-ban már érződött, hiszen akkor 536-an, 1966-ban 467-en, 1977-ben 411-en éltek itt; a rendszerváltás pillanatában már csak 323-an, de a lélekszámapadás a továbbiakban is folytatódott, 2000-ben 270 lelket számoltak, majd a következő népszámláláskor 240-et. A polgármesteri hivatal közlése szerint ma 229-en lakják (2019 október).

A megye peremén

Van a helynek egy olyan hangulata, amely azt sugallja, hogy valóban félreeső, amolyan határ-közeli településen járnánk. Egyébként az egész Székelyföld, és benne Udvarhelyszék is olyan, mint a létezett Nagy-Magyarország, mindenütt lecsipkedtek belőle valamennyit, hogy önmagával lehessen határos.

Zajlik a templom felújítása

Hasonló érzéseink voltak Kőrispatak és Erdőszentgyörgy között haladva is, hiszen korábban komoly cezúrát képezett az eltüntetett Bözödújfalu helyén levő tó, bár az ottani helyzeten is nagyot lendített újabban az aszfalt. Azokon a „határátkelőkön”, ahol mindig jól karbantartott út, esetleg vaspálya is haladt – Parajd-Szováta, Tusnád-Sepsibükkszád – nem lehet érezni ezt a fajta elszigeteltséget.

Egy bennvaló végórái

A hagyományos külsővel rendelkező házak egy része kisebb-nagyobb átalakításokat elszenvedve maradt fenn, bár közülük több lakatlan és eléggé romos állapotú. Látszik, hogy erős volt a szász hatás, és a lehetőségek adottak voltak ahhoz, hogy jobbára kőből és téglából építkezzenek. A falunak egyébként elég szerény, mindössze 30 hektárnyi közbirtokossági erdeje van. Templomának és egyházi épületeinek a felújítása épp mostanában zajlik, és elképzelhető, hogy követendő példákkal szolgálhatnak. A jó fajta esztétikai szemlélet akár tovább is terjedhet így, hogy a helyiek kedvet kapjanak a hagyományos házak konzerválására, a formák visszaállítására, a szakszerű felújításra, illetve a hagyományos formakincs felhasználásával történő építkezéshez, valamint az üresen ásítozó csűrök új funkciói megtalálásához. Mert a réginek itt sincsen sok becsülete. Még. Holott lennének szép utca-részletek, házsorok, amelyek karakterét meg lehetne, és meg kellene őrizni.

Hargita megye tanácsának alelnöke, Bíró Barna Botond városfalvinak tartja magát. Édesapja hosszú ideig unitárius lelkészként szolgált a faluban, édesanyja viszont ma is itt él. A politikus személyesen is elkötelezett a hagyományos népi építészet értékeinek őrzése iránt, de bevallja, hogy a családjuk által megvásárolt házat nem lehetett úgy átalakítani, hogy emlékeztessen a régi stílusra, bár az egyik szobában gerendás volt a mennyezet. Újabban Székelyudvarhely szombatfalvi részén vásárolt lakóházat, amely újszerű, tíz éve épült, ám a régi tulajdonos nem fejezte be. Nincsenek anyagi lehetőségei, sem energiája, hogy egy harmadik ingatlannal foglalkozzék. Ami viszont fontos, Bíró Barna Botond bekapcsolódott abba a munkába, amelyet az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport kezdett el a hagyományos településkép védelme terén, a most keletkező riportsorozatot is követi a Hargita Népében, véleményt nyilvánít, ötletekkel, megoldási lehetőségekkel hozakodik elő, részt vállal a munkában és a kapcsolódó rendezvényeken is gyakran jelen van. Mivel személyesen is kötődik a két Homoród-mentéhez, megállapodtunk abban, hogy hamarosan – amikor a község falvainak látogatását befejezzük – jó helyismerőként összegzi meglátásait és hozzászól ahhoz a stratégiához, amely menet közben megfogalmazódott a helyiekkel folytatott beszélgetések és tanácskozások alkalmával.

Szentpéteri változásokról

A Városfalva és Homoródszentpál közt elhelyezkedő település központjának arculatát impozáns temploma határozza meg. Érintetlenül megmaradt hagyományos portát kettőt találtunk a faluban: a központban egy valamikori nagygazda háza és egy félreeső helyen levő szerényebb bennvaló, amelyet talán évtizedek óta nem laknak, s emiatt eléggé rossz állapotú.

Székely Kinga Réka tiszteletes asszonynak volt korábban egy elképzelése, szeretett volna tájházat létesíteni, de nem tudott megállapodni a vételár kapcsán a tulajdonosokkal, és az évek során a kiszemelt épület összeomlott. „Nagy szerencse – mondta a lelkésznő –, hogy ebben a központi fekvésű és szépen megőrzött régi házban legalább fennmaradt egy berendezett tisztaszoba, amelyet a tulajdonos, Máté Ildikó szívesen mutat meg olykor a látogatóknak.”

A mezőgazdasággal foglalkozók többnyire marhát és juhot tartanak. Gabonafélék, burgonya termesztésével csak kismértékben foglalkoznak. A határt legeltetésre használják, illetve gépi erővel kaszálják a réteket. Gyakorlatilag néhány gazda, vagy nevezzük őket a kor hangulatához illően farmernek, lefedi az ilyen formájú mezőgazdasági kapacitást. Mivel teljes gépparkkal rendelkeznek, nincsen szükségük sem állandó, sem alkalmi segítségre, a feladatokat családi munkamegosztásban végzik. Fémmegmunkálással és kazángyártással foglalkozik egy helyi cég, a Rozmaring Kft., amely munkát ad néhány helyi, illetve környékbeli lakosnak.

Mindent bele!

Homoródszentpéter soha nem volt túl népes település: 1850-ben 225 lakója volt, 1900-ban 278, 1941-ben 323, majd a kollektivizálás után itt is jelentősen csökkent a lélekszám, olyannyira, hogy a rendszerváltozáskor alig volt kétszáz lakosa. Örvendetes azonban, hogy a nem túl kedvező gazdasági kilátások ellenére is növekedett valamelyest itt a lakosság száma a rendszerváltozás óta. Harminc évvel ezelőtt az unitárius egyházközségnek 150 tagja volt, most viszont 190. A településen ma 198-an élnek.

Szövetkező gazdák utódai

Valamikor a múlt század elején szövetkezeti mozgalmáról volt híres Homoródszentpál. Annak idején, amikor Ürmösi József (1879-1953) tiszteletes fiatal papként a faluba került (1904), eléggé leszegényedett és kedvetlen gyülekezetet talált.

Mivel voltak tapasztalatai a közösségszervezés terén – korábban egy évet az Anyaországban szolgált, ahol megismerkedett a dunántúli szövetkezeti mozgalommal, amelyet ott többnyire római katolikus többségű községekben működtettek és a plébánosok irányították –, az akkori énekvezér-kántortanítóval, Pálffy Ákossal (1883-1963), illetve a presbitériummal együttműködve látott hozzá a szervezéshez. Hamarosan marhatartó-, tejfeldolgozó-, hitel- és fogyasztási-szövetkezet alakult, amelynek gazdaságélénkítő hatása gyorsan átgyűrűzött a szomszédos településekre. Néhány év alatt jelentős forgalmat értek el, látszott a gyarapodás a tagságon. Olyan erősnek bizonyult ez a közösségi gazdálkodás és az érdekérvényesítés, hogy a szövetkezetek az impériumváltozás és a lelkész faluból való távozása után is – Ürmösi 1929-től kezdve Kolozsvárott püspöki titkárként dolgozott tovább – fennmaradtak.

Ürmösi József pályája kezdetén

Akkortájt, a 19. és a 20. század fordulóján a helyiek azt tartották, hogy itt nem érdemes élni és dolgozni, sokan nagyvárosokban kerestek és találtak munkát, de jelentős volt a tengeren túlra való kiáramlás is, amelynek nem volt elég jelentős a hozadéka, és közülük sokan többé nem tértek vissza szülőfalujukba. Varga Ernst Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája szerint a falu népessége a következőképpen alakult: 618 lélek (1850), 648 (1880), 776 (1900), 740 (1910), 671 (1920), 794 (1941) lakta. Mivel egy ideig községközpont volt (1950-1968) a második világháborút követően is folytatódott itt a demográfiai felívelés, 1956-ban 835 lakosa volt. A környéket – épp a fejlett szövetkezeti előzmények miatt – viszonylag korán beterelték a kollektív-gazdaságokba, a lendület megtört, ettől kezdve drasztikusan csökkenni kezdett a városokra való elvándorlás miatt a népessége, úgyhogy 1966-ban 613, 1977-ben 583, míg 1992-ben már csak 496 itt élőt írhattak össze. Az ezredforduló körüli időben – amikor Sepsiszéki Nagy Balázs gyűjtött itt adatokat a Székelyföld falvai a huszadik század végén c. kötetéhez – már csak 398 fő lakta (2000. június). Legutóbb ugyan 478 főt regisztrált a népszámlálás (2011), most az ideiglenesen távollevőkkel 527 lakosa van, ami mégiscsak reménykeltő, alsó és felső tagozatos iskolája van, ahová a szomszédos három faluból iskolabusz szállítja a tanulókat. „Szentpálon, 1952-ben alakult az első Homoród-menti kollektív gazdaság. 1958 áprilisában a község 709 családjából 631 volt tagja a szocialista termelőszervezeteknek, a község mezőgazdasági területének 82%-a tartozott a közös gazdálkodás kereteibe. Míg a község három falujában (Szentpálon, Recsenyéden, illetve az akkortájt ide tartozó Dályában) az ötvenes évek elejétől kollektív gazdaságok alakultak, Szentpéteren és Városfalván csak a társulásokat sikerült megalakítani 1958-ban. 1959-ben e két falu „100%-ban társulás”, októberben a szentpéteri társulás Új Élet néven átalakult kollektív gazdasággá. Városfalván a Barátság társulást még abban az évben sem sikerül kollektív gazdasággá alakítani” – írja Oláh Sándor a Termelőszövetkezetek a két Homoród-mentén című tanulmányában.

A közösségi ház, amelyet még nem vettek használatba

Szakértelemmel, kellő rálátással Szentpálon – akárcsak a másik három most vizsgált településen – viszonylag haszonnal lehetett gazdálkodni.

A népi építészet szászos jegyei itt is általánosak voltak. Néhány szerényebb építésű ház fából készült, amelyekben a lakosság szegényebb rétege, illetve az emancipált helyi cigányság lakott. Itt különböző mesterségeket gyakorolt ez a réteg, illetve maguk végezték termékeik forgalmazását is, emellett pedig úgy általában, jó érzékkel tanultak bele a kereskedelembe, és fokozatosan emelkedtek ki hátrányos helyzetükből. E „zsellérházak” közül néhány – továbbfejlesztett változatban – a falu Recsenyéd felé eső részén – a főút mellett – ma is fellelhető. Ritkaságnak számított a faragott székely kapu, illetve a kőlábas kapu, hiszen azok gyalog- és nagykapus részét egyaránt boltívesen alakították ki – téglából és kőből –, az utcafronton pedig kőkerítés is járt a bennvalókhoz. Ma már a hagyományos formájú házak közül alig párat láthatunk.

A szerző Hátszegi Csaba társaságában – Nagyálmos Ildikó felvétele

Örvendetes Hátszegi Csaba fotográfus tevékenysége, aki a nagyszüleitől örökölt ingatlanát jó ízléssel újította fel – annak ellenére, hogy nem egy hagyományosnak mondható parasztház az övé –, és ma is alakítja, s ahol vendéglátással és programok szervezésével kíván foglalkozni. Személyes hozzáállásával és az általa szervezett nemzetközi fotótáborok jóvoltából, egyrészt fénnyel írott dokumentumokkal konzervál egy-egy látványelemet, másrészt pedig a hazai és a nemzetközi fórumokra eljutva, jelentős mértékben népszerűsíti a hely építészeti és természeti értékeit.

Hátszegi Csaba háza – alakulóban

Ugyancsak egyéni elszántság és a tárgyi emlékekhez való ragaszkodás hajtja Geréd Gábor, Székelyudvarhelyen élő pedagógus tevékenységét is, aki – korábban román-magyar szakos tanárként és iskolaigazgatóként évtizedeken át tevékenykedett a faluban – szintén egy örökölt ingatlan felújításán fáradozik.

A napokban – október végén jártunk a legutóbb a faluban – a végső elmúlástól megmentett kőlábas kaput helyezte vissza szolgálatba. Az egyik dédnagyapa által épített kőház pince- és lakószintjét, illetve tetőrét is mostanság restauráltatja, valóban komolyan, hiszen láttuk, hogy az odafigyeléssel végeztetett felújítás nagy szakértelemmel zajlik.

Az egykori sütő és a véle egybeépített lakószoba – tulajdonképpen egy utólagosan „betelepített” kétosztatú parasztház – egyelőre a megőrzött használati tárgyak és munkaeszközök tárolására szolgál. Geréd tanár úr nagy fájdalma, hogy dacára annak, hogy évekig küzdött a közelben levő Pap-Dimény-kúria megmentéséért, ahol helyi néprajzi múzeum, faluház létrehozását képzelte el, ma a végóráit éli.

Sem a tulajdonosok, akik a kilencvenes években visszaigényelték, sem a községi tanács, amely a későbbiekben tőlük kezelésbe kapta, nem rendelkezett a felújításhoz szükséges forrásokkal, és pályázati úton sem tudott annyi pénzhez jutni, hogy a rehabilitációt elvégeztesse. Úgy tűnik, hogy ennek a valaha impozáns épületnek a sorsa megpecsételődött. Homoródszentpál ugyanakkor a Kornis-család ősi fészke is. Volt. Várkastélyuk és az annak telkén épült Gyarmathy-kúria egyaránt az enyészeté lett (2004-ben lebontották). Ez egy régi történet. És ma már végérvényesen a múlté.

A Gyarmathy-kúria 1999-ben – a lenti képen pedig a 2004-es állapot látható – Fotó: Unitárius Egyházközség Homoródszentpál

Jelenleg nincsen papja a helyi unitárius gyülekezetnek. A korábbi lelkész, dr. Tódor Csaba tiszteletes, a presbitérium és a Homoródszentpáli Radicza Közbirtokosság érdeme, hogy az egyházközségnek visszaszolgáltatott óvodaépületet –, amely a templom, az általános iskola és a parókia által körbezárt parkosított terecske keleti oldalán található – közösségi házként szeretné üzemeltetni, és azt az elmúlt években igényesen felújíttatta.

Amikor négy esztendővel ezelőtt – 2015 szeptemberében – falunap és püspöki vizitáció is volt, készült egy falufüzet, és az akkori mini-konferencián elhangzott, hogy jó tenne az épületnek, a hely hangulatának, ha – Gyöngyössy János mérnök-történeti grafikus rajza alapján – az épület előterében egy helyi motívumok hasznosításával megtervezett tornác-imitációt alakítanának ki. Ez a beavatkozás azonban nem történt meg. Mint ahogyan az épület valós használatbavétele sem.

Az unitárius parókia napjainkban

A 21. század elején Homoródszentpál jobb sorsra vár, illetve egy vezetőre és tevékeny kis civil közösségre, olyanra, amely a 20. század elején volt itt és képes volt kimozdítani az akkori tehetetlenségéből a falut. Utak és lehetőségek mindig vannak, csak alkalmas emberek kellenek, akik megtalálják ezeket, és sorstársaikkal együtt képesek jó irányok felé haladni.

Recsenyéd nem mutatkozik hátrányos helyzetű falunak

A megyei út mentén, mintegy másfél kilométeres hosszúságban helyezkedik el falu. A 95 beltelek nem mindegyikén található ma épület, és a meglévőket sem lakják maradéktalanul. A népességdinamika itt is hasonlóan alakult, mint a szomszédos falvakban: 1850-ben 232, 1880-ban 253, 1910-ben 295, 1941-ben 330, 1956-ban 313 lakost tartottak nyilván, majd ettől kezdődően szigorúan csökkenő a tendencia. 1977-ben már kevesebben élnek Recsenyéden, mint egy évszázaddal korábban, a rendszerváltáskor mintegy 190 lakója lehetett, 1992-ben 174, 2011-ben 136 főt vettek számba. A népesség tovább apadt. Ebben a tanévben 5 óvodás vagy, 4 elemi iskolás és 2 felső tagozatos jár iskolabusszal át a szentpáli óvodába, illetve az iskolába. A faluban ma 104 állandó lakos van.

Amint az adatokból is látható, Recsenyéd soha nem volt soha népes település. Az itteniek életmódjukkal, kultúrájukkal a szomszédos falvakhoz illeszkedtek, jobbára Szentpál határozta meg az értékrendet, a helyi gazdálkodási és életviteli formákat is. Ide terjedt át a legkorábban az Ürmösi-féle szövetkezeti modell, a későbbiekben pedig közös volt a kollektív-gazdaság és a mezőgépészeti állomás is. Népi építészete ugyancsak azt a köztes képet mutatta régebb, amit a szomszédos Bágyban, vagy a közeli Szentpálon, Oklándon és Homoródújfaluban is megfigyelhettünk: a szászos stílus keveredik a hegyaljai építészeti modorral, amely jórészt fát használ a csűrök és a házak „dereka” építésekor. Itt is a módosabb családok emeltek kő-, illetve téglaházat, valamint falazott kaput és kőkerítést. Mivel a házak többsége a főútra – az áthaladó megyei útra – néz, a helyiek körében majdhogynem általánosságban érvényesült már a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az ikerablakot nyitó modernizálási szándék, ami a tornácok beépítését, vagy eltávolítását, esetleg az úttal párhuzamosan még egy szoba betoldását jelentette, így a hagyományos ablaktípusok, a kapuk és a régi vakolatdíszek nagyrészt már akkor eltűntek. Néhány hagyományos formáját őrző bennvaló azonban fennmaradt, ezek ma romos állapotukban várják a tulajdonosok újító szándékát.

Az utóbbi években épült itt egy étteremként is működő panzió, amely majdhogynem törvényszerűen alkalmazza a tájidegen színeket és formákat. Két házhelynyi teret elfoglalva, nyitott udvarral várja a látogatókat. A működése óta eltelt 4-5 esztendőben mintha valamelyest fakult volna külső falain az élénkpiros vakolatfestés, filagóriája-terasza pedig kezdi felvenni azt a „székelyes modort”, amelyről az udvarhelyszéki vendéglátósok azt gondolják, hogy eredeti és a miénk, holott nem egyéb, mint a regáti, balkáni jellegeket hordozó stílus szelídített változata – fellelhető a Királyhágótól Gyimesközéplokig –, amely idomul, igyekszik megfelelni úgy a magyar, mint a többségi román turistáknak. Kicsit ilyen. Kicsit olyan. Ez a fajta hozzáállás tükrözi azt a sajátosan skizofrén helyzetet, amelyben idestova száz esztendeje élünk. Nyilvánvaló, hogy az étlapon itt is a pacalleves és a parasztcsorba, meg a pizzafélék szerepelnek igen előkelő helyen. Dicséretükre legyen mondva, a konyhájuk jó, és helyi specialitások előállítására is képesek. Ennek az objektumnak a szomszédságában található a Bartha-kúria, amelyet tulajdonosai a klasszikus formajegyeket meghagyva újítottak fel.

Újabb építkezések

Semmi nem jelzi itt azt, hogy Recsenyéd hátrányos helyzetű lenne. Kicsi faluban is lehet dolgozni és jól élni. Van vízhálózat, jó a telefonos lefedettség, természeti erőforrások állnak rendelkezésre. Akár a mezőgazdaság, akár a szolgáltatások, vagy a gyümölcsök feldolgozása terén is mutatkoznak a lehetőségek. Aki úgy gondolja, viszonylag könnyen ingázhat Székelyudvarhelyre, miként teszi ezt a kétlaki lelkész-család, illetve a Radó-házaspár, akik etédi, illetve siklódi illetőségűek amúgy, de már székelyudvarhelyi munkavállalókként Recsenyédet választották lakóhelyként. A település 88 hektáros erdővagyonnal rendelkezik. A falu környezetében, a műút közelében található 322 ha szántó a legkülönbözőbb kultúrnövények termesztésére volt, és lenne alkalmas, ha megmutatkozna a vállalkozói kedv. Mindenesetre a takarmánytermesztés és -gyűjtés – gépi erővel – ma is jelentős, hiszen több mint 600 juhot és 400 tehenet tartanak, ami jól jelzi a gazdálkodási tendencia irányát. A megfogyatkozott munkaerő a fosszilis energia alkalmazásával ma erre képes.

A Bánja-e a székely? című riportsorozat 2019-es támogatója a Communitas Alapítvány.

A külön meg nem jelent fotókat a szerző készítette.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.