BÁGY – KICSI, ÉS A LEHETŐSÉGEIT ALIG LÁTÓ FALU – BÁNJA-E A SZÉKELY (8.2.)

Messziről felrémlik előttünk a Bágyi-tető. A két összetéveszthetetlen, csupasz hegyorom. A bágyi csicsek. A nagyobb, a Várhegy 856 m. A kisebb a Dimény-hegy pár méterrel alacsonyabb, és nagyobb része már Lókodhoz tartozik. Alatta, a hegy ölében a falu. Az odavezető műút négy kilométeren át kanyarog fel a szelíd szerpentinen, s bár eléggé keskeny, a célnak tökéletesen megfelel, és – úgy tűnik – kifogástalan minőségű, pár éve jól bírja az időjárás viszontagságait. Másik előnye, hogy nem ér véget a falu végén, mint oly sok településen, hanem továbbszalad a templom, majd az impozáns kultúrház és az emeletes iskola mellett, s balra kanyarodva jön vissza, aztán – hurkot írva – az alsó úton torkollik a központi vegyesboltnál a főútba. Ily módon gyakorlatilag befutja és összeköti a nem túl bonyolult utcaszerkezetet, annak fősodrát, és csak néhány sikátort, zsákutcát hanyagol.

Lévén szó hegyoldalban épült településről, ahol jelentős volt korábban is az erdővagyon, viszonylag könnyedén és olcsón építkezhettek fából is, de ugyanakkor a régi házak esetében fellelhető az oldalfalak kialakításánál a tégla és a helyben kitermelt kő. Még láthatók imitt-amott a szászos, szintén téglából vagy kőből készült oszlopos, boltozott kapuk, olykor azonban a bőven száz-másfélszáz éves, jellegzetes udvarhelyszéki, faragott nagy székely kapuk és azok kis gyalogkapus változatai. Illetve gyakori volt a körbefutó tornác, jellegzetes oszlopokkal, fűrészelt díszítőmotívumokkal. Két-, illetve háromosztatúak ezek a hagyományos parasztházak, amelyek alatt – ha olyanok a telek adottságai – tároló- és lakópincét is találni.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek felújítási divatja nem tett jót a faluképnek Bágyban sem. Idegen vakolatszínek és -minták honosodtak meg, illetve – amelyik ház tulajdonosa módosabb volt és komolyabb átalakítást végeztetett – általánossá lett az ikerablakok behelyezése az utcafronton, meg oldalt, valamint a „vinklis-megoldás”, amikor lemetszették a tornácokat, és elől hozzáépítettek még egy-két szobát, hogy „korszerűbb”, „városiasabb” legyen a küllem.

Jól érzékelhető a múlt század második felében történt beavatkozás nyoma, de a ház azért őrzi eredeti formáját

A csűrök újabb funkcióját itt sem találják a helyiek. Jóval több fantázia és kezdeményezőkészség kellene, meg anyagi ráfordítás. Ily módon – mivel fölöslegessé váltak – szép lassan elpusztulnak, aztán valami körbálák tárolására alkalmas szín „képződik” a helyükön.

Enyhén szólva itt is eklektikus napjaink felújítási és építkezési tendenciája. Sok az idegen hatás. Jól látszik a pénz hiánya. De a jelenléte is! Leszámítva a két-három szépen sikerült renoválást, ami tulajdonképpen új vakolatot, tornác-konzerválást, ablak festést-pácolást, s talán a szarvazat cseréjét, a cserepek átforgatását tartalmazta, nem történt komoly értékmentés.

Az elrontott építkezésekben pedig tobzódik a rosszul hasznosított tőke. Mert pár ilyen is van. Legalább öt romos bennvalót figyeltünk meg a viszonylag gyors terepbejárás során – bár más célból korábban is több ízben megfordultunk Bágyban –, amelyek faluképi fontossága vitathatatlan. Akár ilyen utcát, vagy fél utcát is ki lehetne még alakítani, hogy bár képileg visszautaljon az eredeti állapotra. Ez az Alsó-út. Ezen épületek eltűnése a sajátos jelleg elillanását hozza magával.

Ahhoz, hogy ez ne így történjék, s jó legyen mégis a végeredmény, kisebb csodára lenne szükség. Ha mégsem, akkor elmondhatjuk, hogy a sajátos jellegnek, s Bágy bájának annyi. Hogyha azonban élhető településként viselkedik a huszonegyedik század elején, ha kialakul egy életképes koncepció, és képes megtalálni az egyensúlyt az élő-, illetve lakókörnyezet és a modern gazdálkodás helyigénye, tér- és formaszükséglete alakulásában, akkor elképzelhető a lassú és szép felfelé való ívelés. A potenciál adott.

Ha áttekintjük az itteni népességi mutatókat, jól érzékelhető, hogy bő évszázadon át tartotta az öt és hatszáz közötti lélekszámot a falu, a 651 fős csúcsot 1941-ben érve el, majd 1956-tól kezdődően, 632-ről folyamatosan apadt a lakosság, 1992-ben 256-an, 2011-ben 199-en, ma 180-an élnek benne. Az erőforrások kihasználásával, a mobilitás felvállalásával, akár háromszáz-négyszáz lelkes településsé is duzzadhatna újra. Csakhogy ahhoz összefogásra lenne szükség, példákra, községi pályázatokra, s arra, hogy a helyi közbirtokosság is alakítson ki valamiféle stratégiát, amely a tagság, gyakorlatilag a teljes közösség érdekeit szolgálja, hiszen ilyen kis településen a meglévő gyülekezetnek, a papnak, a presbitériumnak, és ennek az erdővagyont kezelő tulajdonosi társulás vezetésének jutna a legfontosabb szerep.

Új és régi meglehetősen eklektikus keveredése – Mindenki a “híban” akar lakni

Itt érdemes szabadon idézni Bányász József gyergyóújfalusi gazda megállapítását – más vidékről érkezik ugyan a szó, de a vélemény érvényes itt is –, aki magától értetődő feladatnak tartja a korszerű mezőgazdasági élettér megteremtését, a szerves kapcsolat fenntartását a hagyomány, az állatjólét, a környezetvédelem, a gazdaságosság és a modernitás között. A teológiai és vidékfejlesztő-menedzseri képesítéssel is rendelkező vállalkozó, aki egyszerűen és büszkén tíz tehenes parasztnak vallja magát, a minap egy előadásában nem véletlenül idézte Németh Lászlót: „Van egy hagyomány, mely tájékozódó – ösztönünkhöz szól –, és egy hagyomány, amely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig is jót lehetett ebédelni.” Igyekezett meggyőzni arról is, hogy a parasztudvar, a gazdaudvar maga az Élet, egy Élet, és a tulajdonos „művelt” ember. A lakóház „fellegvár” ugyan, de be kell lennie „ültetve” a birtokba. A mezőgazdasági építkezés ezért inkább teremtés, mint tőkebefektetés. „Érezzük át ennek a súlyát és ehhez méltó módon cselekedjünk” – fejezte be a gondolatmenetét… Köllő Miklós gyergyószentmiklósi műépítész, restaurátor szerint pedig „…kultúrahiány, nem a pénz hiánya az oka annak, hogy a régi épületeket inkább lebontják, mintsem felújítják. Építészek és nemépítészek együttesen hatalmasat képesek menteni a Székelyföldön. Gyerekkoromban értem annak a társadalomnak a végét, mely még egyetlen nagy faluközösségben működött. Az öregek összejártak, vasárnapra pedig fel kellett seperni az utcát. Ma egyszemélyes társadalmak vannak, és ebben a televízióra figyelnek az emberek. Be van fűzve a falba nálunk is, ami a kábeltévéhez, az internethez szükséges. De utolsó pillanatban nem köttettük be. Így több időnk marad egymásra…”

Jó lenne együtt lenni ebben a digitalizált korszakban is az utcákon, a mezőn, a templom kis terén, istentisztelet előtt és után, hogy tudjuk egymásról a jót, s a rosszat is, ha van. Mert az a leginkább üdvös, a legőszintébb: a kézfogás, a köszöntés, és az igazi, a jó találkozás, az élő egyenes beszéd embertől emberig, lélektől lélekig, ha valóban itthon akarunk lenni ezen a földön, a mi falunkban, a mi házunkban, s a mi egyetlen életünkben…

A címkép és a szövegközi fotók a szerző felvételei. Zárókép: A bágyi vár kulcsai és egyéb régiségei – Orbán Balázs rajza a Székelyföld leírásában.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.