SIMÓ MÁRTON – NAGYON BETEGEK VAGYUNK

Baj-e, vagy sem, fogalmam sincs, sajnos el kell járni néha a gyógyszertárakba, és be kell szerezni ezt-azt. Korábban főleg másokért mentem, kiváltani a nagymamák, nagybácsik receptjeit, vagy megvenni valami gyógyszert, vagy gyógyszernek nem minősülő, de patikában árusított szert. Mondjuk, hogy vitamintablettákat, étvágy- vagy agyserkentőket.

Emlékszem, diákkoromban volt nagy divat ilyen-olyan pezsgőtablettákat, porokat beszerezni, főleg vizsgaidőszak alatt, amikor – hol reménnyel teljesen, hol anélkül – abrakoltunk a hegy alatt, és pótolandó a mulasztásokat, igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak. Olyankor kellett valami serkentő, mert előfordult, hogy hajnalig fennmaradtunk, de volt eset, amikor zuhanyzás és egy újabb kávé után vettük elő a fehér inget és a zakót. És elindultunk. Vizsgákon nem mindig voltam sikeres. Egy alkalommal megtörtént – például –, hogy az ’oktatástechnika’ nevű stúdiumból azonnal elvéreztem. Átlagjavító tárgy, mondták, de én valahogy úgy voltam vele, hogy erősen hanyagoltam. Épp a könnyűsége miatt… Bemenvén a tanszékre, elkezdtem keresni Herendi tanár urat. Még a dátumot is elnéztem, mert nem voltak a folyóson vizsgára sorakozó diákok. Bekopogtam, és – vesztemre – mindjárt mondta a titkárnő, hogy bent van a tanár úr. Így kérdeztem, egyszerűen, hogy tanár úr… Amikor átmentem a másik helyiségbe, udvariasan köszöntem, s mondtam, hogy mi járatban vagyok, hogy én Herendi tanár úrhoz jöttem aláírás és a gyakorlati jegy megszerzése végett. Középkorú férfi volt a keresett egyetemi oktató, kezet nyújtott, és lezserül mondta, hogy: – Zsolnay vagyok! – Azt hittem, azonnal elsüllyedek szégyenemben. Nem lesz ebből átlagjavító jegy! Tudtam, hogy nekem annyi… A Zsolnay nevű Herendi elkérte az indexemet, aláírta – mintha a félév során szorgalmasan jártam volna az előadásaira – , de a jegynek szánt rubrikába azonnal bevéste az elégtelent. – Találkozunk augusztus 24-én, délelőtt 9 órakor. Itt legyen ám! Átmenő jegyet fog kapni, jobbra ne számítson, és tanulja meg becsületesen azoknak a készülékeknek a kezelését, amelyeket használunk az oktatásban és a szemléltetésben, mert új és gyorsan változó idők járnak. Tudja, a videó-kivetítőre, a hangosító-berendezésre, a keverőpultra gondolok, s tanulja meg a Media100 használatát – akkor ez volt a videofilm-készítésben a csúcstechnika –, és szerkesszen PowerPoint prezentációt, képpel, hanggal, illetve animációval, és legyenek olyan grafikonok benne, amelyeket saját maga rakott össze. Tetszik érteni?… Aztán így is történt, megtanultam a szükségeseket a kezdeti szabadelvű hozzáállásom ellenére is használni, és képes voltam annyira lépést tartani a technikával, hogy általában működnek a kezem alatt levő gépek, bár időnként egy-egy HDMI-csatlakozó alaposan kibabrál velem…

Igen, a lecitin volt akkor az a csodaszer, amelyet nagy reményekkel fogyasztottunk por formájában, vettük, s nem kellett hozzá recept. Langyos tejhez keverve töltöttük magunkba, ahogy a medikusok ajánlották…

Manapság inkább magam miatt járok gyógyszertárba. Hol ez kell, hol az. Többnyire saját receptet váltok ki, mert kezdtek lenni magán-nyavalyáim. Mással nem nagyon foglalkozom. Esetleg valamelyik családtagomnak, szomszédomnak veszek ezt-azt, ha megkérnek. Konkrét dolgokért megyek, céltudatosan.

Gyakran hallom, hogy egy másik pénztárnál épp ’konzultáció’ zajlik. A ’beteg’ – aki egyben potenciális vásárló – sorolja a panaszait. Végül megnevez valami szert, ami divatban van. Ilyenkor a kasszagép mögött álló alkalmazott gyakran visszakérdez: – Azt tetszik kérni, amit a tévében látott? – Igen – rebegi a kliens. Erre az eladó mondja is mindjárt – hiszen kezdenek egy hullámhosszra kerülni – , hogy az egy magyarországi reklám lehetett, nálunk ennek más neve van… – s mondja is mindjárt, hogy micsoda, majd hozzáteszi – … és lényegesen olcsóbb. Viszont, ha azt jobban szeretné, akkor beszerezzük, van erre futárszolgálatunk…

Nem minden esetben kérik a külföldit, de gyakran. Rendeltek már Németországból olyan depigmentáció elleni ’csodakenőcsöt’, amely tulajdonképpen egyszerű, napozáshoz használt ’barnító krém’ volt…

Miközben soromra várok a patikában, talán nincs is olyan alkalom, amikor ne állna meg egy-egy furgon a bejárat előtt, s ne jönne be a szolgálatos ügynök holmi színes dobozokkal. Egyiken-másikon felismerni a reklámokban látott márkajegyeket. Kell az utánpótlás. Kőkemény üzlet a gyógyszer. És mások is tudják, hogy nagyon betegek vagyunk. Valóban. Nagyon betegek vagyunk. Az agyműködést serkentő kotyvalékok mostanság már nem hatnak ránk. Vagy inkább ösztönöznek, hogy újabb mérgeket vegyünk.

Fotók: Orult.hu

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.