LAKATOS MIHÁLY SÚLYOS ÜGYEI

A közelmúltban jelentek meg a szerző összegyűjtött tárcái. A Székelyudvarhelyről származó alkotó több mint tíz éven keresztül fáradhatatlanul figyelte a közélet makro- és saját életének mikrotörténéseit (vagy éppen fordítva), és sajátságos, hihetetlenül szellemes stílusában nemcsak reflektált rájuk, hanem irányt szabott nekik és tovább is gondolta őket.

A nemzet sorsa fölött érzett aggodalomnak éppen úgy helye van itt, mint a külhoni magyarokkal kapcsolatos elmélkedéseknek, a plázák világa által jelzett korcsosulás fölötti méltatlankodásnak pedig éppen úgy, mint a nemzet legkisebb, megtartó erővel bíró alkotóelemének, a családnak a problémáival való érdemi – és roppant humoros – foglalkozásnak.

Lakatos Mihály tárcáinak jó részében a főhőst Ábelnak hívják, és nem véletlenül. Csavaros eszű okfejtések, egészséges „paraszti” gondolkodás és magával ragadó, kedves humor (ami olykor gyilkos iróniába csap át) jellemzik a szövegeket. A kiadó azzal a meggyőződéssel adta közre most őket, hogy az olvasóknak nem csak hasznára válnak, hanem nemes időtöltést, remek kikapcsolódást is biztosítanak.


A szerző ezen a héten három helyszínen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen találkozik olvasóival.

Sepsiszentgyörgyön a Súlyos ügyek című kötet  bemutatójára kerül sor 2019. október 23-án, szerdán, 18.00 órától a Tein Teahouseban kerül sor. A szerzővel Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója beszélget.

Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtár, a Székelyföld folyóirat szerkesztősége és a Hargita Kiadóhivatal közös szervezésében mutatják be a kötetet október 24-én, csütörtökön, 18.00 órai kezdettel. A megyei könyvtár előadótermében Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat szerkesztője beszélget a szerzővel

Székelyudvarhelyen október 25-én, pénteken, 18.00 órától kezdődően, a Nyírő József Városi Könyvtár emeleti olvasótermében találkozhatnak az olvasók a szerzővel. A szerzővel Simó Márton író, szerkesztő beszélget.


Lakatos Mihály

Székelyudvarhelyen született 1964-ben, tanítói képesítést szerzett. A múlt század nyolcvanas éveinek elején Siklódon, illetve Kápolnásfaluban tanított, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, illetve a szegedi József Attila Tudományegyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait, magyar-francia szakos középiskolai tanári képesítést szerezve. Viszonylag fiatalon bekerült Magyarországon a különböző kormányok által vezetett kulturális tárca szakértői gárdájába, ahol többnyire a határon kívül élő magyarokat érintő kulturális és közművelődési programok, illetve stratégiák kidolgozásában és véghezvitelében vállalt szerepet különböző beosztásokban. Öt éven át – 2011 és 2016 között – diplomáciai feladatot is vállalva, a Balassi Intézet Sepsiszentgyörgyön működő kulturális központját vezette. Budapestre visszatérve jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) kultúráért felelős államtitkárságának osztályvezetője.

A szerző portréját Dimény-Haszmann Árpád készítette

Szép- és közíróként, illetve műfordítóként is tevékenykedik. Megjelent kötetei: Előjáték (novellák, Mentor, 1995), A ribanc (novellák, Pro-Print, 1999), Vizit a gömb túloldalán (színművek, Kriterion, 2002), Etimo apó csodálatos meséi (mesék, Kriterion, 2002, 2012), Bolhaszerenád (versek, Erdélyi-Híradó-Ráció, 2010).

A Súlyos ügyek című, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit  Kft. (KMTG, Budapest) kiadásában megjelent kötet tárcái többnyire a Magyar Idők, a Magyar Nemzet hasábjain, illetve portálunkon láttak napvilágot.


ÁBEL

Először is, tisztázzuk: ez az Ábel nem az az Ábel. Viszont ugyanaz a rengeteg, ugyanaz az ország, ugyanaz… ööö… inkább nem folytatom. Mert úgy lehet: már semmi sem ugyanaz. Talán mégiscsak a filozófusnak van igaza, amikor azt állítja, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a rengetegbe, ugyanabba az országba, ugyanabba a stb.-be. (E tétel cáfolatát és egyben az új világrekordot épp a tavaly állította fel Németország nagyasszonya, akinek migránsügyben sikerült hétről hétre ugyanabba a folyóba lépnie. Igaz, a sodrás itt is egyre erősebb…)

Aztán a mi Ábelünk abban is különbözik elhíresült névrokonától, hogy nem a Hargita tetejéről vágott neki ország-világnak, hanem egy Hargita alji kisvárosból, amely – miután az első zaklatott és vérfoltos tíz esztendő során meggyőződött arról, hogy ez nem az ő világa – bénult félálomban hibernálta végig a kommunizmus utolsó három évtizedét. Nem mellesleg e félálomnak köszönheti, hogy megőrizhette két legféltettebb kincsét: magyarságát és kultúráját. Ebből is látszik, hogy bár az „álmos kisváros” szókapcsolatban a jelzőt tudatlan és rosszindulatú pennarágók igyekeznek negatív, már-már dehonesztáló mellékzöngével ellátni, ez nem feltétlenül fedi a valóságot. Vannak korok, melyeket érdemes diszkréten átaludni. Amúgy meg a kisváros általában – igen helyesen – a maga méretének és lakóinak leginkább megfelelő társadalmi és társasági életet éli, akkor is, ha ez az éppen ügyeletes helyi zseni igényeitől, aki az ugyancsak helyi pletyka szerint k…jó verseket ír (melyeket komoly irodalmi orgánumok egy erre a célra rendszeresített sorozatlövővel küldenek vissza a feladónak – de ez maradjon köztünk), oly messzire van, mint egy müezzin munkahelye a bányászétól. De hát mindenki a maga sorsával: a zsenik korán halnak, míg a kisvárosok élettartamát még senkinek sem sikerült lemérnie.

Igaz: 1968-ban, amikor a nagy román vezető megyeszékhelyet keresett a környéken, a hübrisz egy pillanatra feltámadt benne, de az időben eszmélő Jóisten kegyelme folytán sikerült elfojtania magában a rangkórságot, és blazírt mosollyal (ezt egyesek kárörömként azonosították, de én nem hiszem el) nyugtázta, hogy végül az örök rivális, a szomszéd település kapta meg a titulust. Amely aztán kis híján belerokkant a nagy megtiszteltetésbe. Amíg ugyanis Ábel szendergő kisvárosa sorra nyelte el és formálta azonmódulag magyar tudatúvá vagy legalább magyarbaráttá a „térítési” szándékkal odaküldött „nyelvügynököket”, az újdonsült megyeszékhely utcáin az őshonosok nyelve – az ipari fejlesztések ürügyén betelepített idegen nyelvűek masszív tömegének köszönhetően – a nyolcvanas évek végére páriává züllött. Ezek után teljesen természetes és érthető volt, amikor az akkortájt már egy havasalji falucskában tanítóskodó Ábelre a megyei pártbizottság titkárnőcije idegesen ráförmedt a phenjani makett alapján készült megyeháza folyosóján: „Maga hogy képzeli, hogy Petőfi-verssel küldi el a gyereket a megyei szavalóversenyre?! Hát ki ért a zsűriben magyarul?!!” Ábel megszégyenülten sütötte le a fejét, mert erre valóban nem gondolt. Igaz ugyan, hogy a megye nyolcvan százaléka ért magyarul (és beszél is, ha kérdezik), na de a zsűri, az ugye más… Hm, hiába no, vétkeztem… – ismerte be töredelmesen.

A pártnőci diadalittas tekintettel hagyta faképnél, ő pedig vigasztalta, ahogy tudta, a szipogó gyereket. Akkor is csak hümmögött, amikor legjobb tanítványai csupa elégtelennel érkeztek vissza a kisiskolások matematika olimpiájáról, tekintve, hogy a szöveges feladatokat senki nem volt hajlandó lefordítani nekik magyarra… Ilyenkor kulákká avanzsált nagyapja jutott eszébe, aki a kollektivizálás mellett a portáján agitáló népbiztostól azt kérdezte: „Mondja, jóember, ez a maguk kommunizmusa kerek vagy hosszú?” A korábbi falu csavargója, nem értvén a kérdést, egy pillanatra meghökkent, majd kivágta magát: „Hosszú, persze, hogy hosszú.” „Az jó – bólintott a nagyapja –, mert olyan hosszú nem lehet, hogy előbb-utóbb véget ne érjen.”

Ábel csak azt sajnálta, hogy nagyapja nem érhette meg azt a pillanatot, mikor a jóslata beteljesedett. Pedig az öreget kemény fából faragták: hiába fenyegették-nyomorgatták hónapokig a rezsim emberei, nem volt hajlandó a Fehér-Nyikó partján épült és zord szívű mostohaanyjától örökölt vízimalmát átadni a téesznek. Inkább nekiállt, és egy hajnalon saját kezűleg elbontotta. Felesége és öt gyereke sírva nézték végig, és egyikük sem mondta volna egy szóval sem, hogy ne tegye. De nem juttatta éhkoppra a családot: elszegődött molnárnak a szomszéd faluba, a téesz frissen épített gőzmalmához. Ahhoz nem fűzték érzelmek.

Nem a munkát rühellte, hanem az igazságtalanságot gyűlölte. Így aztán Trianont sem tudta soha megbocsátani a nagyvilágnak. Híresen jó szónok volt, ha a falu nevében kellett szólni, mindig őt bízták meg e feladattal. Bár Ábel akkor még nem élt, el tudta képzelni, hogy nagyapja micsoda beszédet mondhatott kilencszáznegyven örömmámoros szeptemberében a falun átutazó Főméltóságú Kormányzó úrnak… De ezt tette akkor is, amikor Márton Áron püspök úr a házi őrizetből való szabadulása után ellátogatott a közeli városkába. Miután elégedetlen volt a hivatalosan felkért szónok szerinte alkalomhoz nem illő nyekergésével, váratlanul előlépett a tömegből, hogy szólni kíván. A megdermedt szervezők kénytelen-kelletlen hagyták. És akkor mondott egy olyan köszöntőt, amilyen Márton Áront valójában megillette. A püspök a ceremónia végén magához kérette, és meleg szavakkal köszönte meg a nagyszerű beszédet.

Ábel volt az első unokája, s talán ezért vagy másért, különösen gyöngéd érzelmekkel viseltetett iránta. Miután a kisfiú szüleivel a közeli kisvárosba költözött, a nagyapja műszak után biciklijével nap mint nap bekerekezett hozzájuk, csak azért, hogy lássa. Negyedik osztályos lehetett, amikor az öreg kezébe került a történelemkönyve. Belelapozott, hümmögött, majd komor tekintettel az asztalra dobta: „Te ezzel ne törődj. Majd ha nagy leszel, mindent elmesélek neked, amit tudnod kell…” – mondta, és megsimogatta a kobakját. „Édesapám, nehogy olyasmiket mondjon neki, hogy a végén még meggyűjtse a bajunkat…” – aggódott a lánya, de az öreg csak mosolygott: „Ne félj, semmi mást nem mondok, csak az igazat, csakis azt.”

Hogy erre végül mégsem került sor (és ez egy életre sajgó sebet hagyott Ábel lelkében), az nem róható fel neki. Az történt ugyanis, hogy néhány hónap múltán egy sötét éjjelen kimászott egy rák a Nyikóból, és könyörtelenül magával vitte.

Valahol a túlvilágon egy vízimalomnak molnárra volt szüksége.
(2016)

Az Ábel-illusztrációkat Bencze László készítette

Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.