Barátaim, tudjátok meg, hogy én még azokhoz tartozom, akik látták a Dunát a Vaskapunál élni, még mielőtt felépült volna a duzzasztógát, és – bár eltelt közben egy fél évszázad (kisgyerekként 1969-ben jártam arra a szüleimmel) – pár akkori kép örökre belém ivódott. Emlékszem a régi földút porára, a víz alant habosan örvénylő árjára, amint a hatalmas folyam győzedelmesen, szédítő iramban zúdul át a köveken, de szórványos emlékeim közt a legélénkebben talán annak a töröknek a tekintete maradt meg bennem, aki átvitt minket Ada-Kaleh szigetére, és a két tank, amely ott állomásozott a régi Orsova felé fordulva, taposva, rombolva az ódon házakat. Ki tudja, talán ismeritek ezeket a részleteket ti is, akik most e sorokat olvassátok, talán értitek is, amit mondani szeretnék. Ha nem, akkor… ez van!
„A Jóisten is tudja, hogy mennyire igazak a mesék, és mindennél előrébb való, ami bennük foglaltatik” – idézhetnénk Ion Creangă szavait, mert én tudom, hogy még sokat mondhatnék, de nem teszem. Elegem lett, kedves barátaim. Tegyetek úgy, mintha fővesztés járna azért, hogy a magamfajta szavát hallgatjátok, és tegyetek úgy, mintha nem lennétek nevetségesek!…
A folytatás ITT olvasható!
A fotókat a szerző bocsátotta rendelkezésünkre
Simó Márton fordítása
Septimiu Borbil/ Corbii Albi
eszm.ro 