KÉT LÁDA (tömény) UNDOR

Az élmény friss. A felháborodás is. Úgyhogy képtelen vagyok csak úgy túllépni a történteken. Kedd volt. Udvarhelyen piacnap. Ilyenkor zsúfoltabb a placc. Több száz ember vásárolt, akár nagyobb mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, hiszen vannak szezonális termékek, amelyeknek épp itt az ideje, s egy-két hét múlva már nem kapni. Például kajszibarackot. Mondják, hogy gyenge az idei termés, úgyhogy hamar kifut, annyira eltűnik, hogy később csak külföldit találni belőle, vagy ismét várni kell egy évet. És – ami természetes ilyen helyeken – számtalan ládában tornyosult a vevőkre várakozó mindenféle árucikk…

Szóval, ott voltam a piacon… Nem vásárolni akartam, vagy eladni, hanem mindössze annyi volt a dolgom, hogy kivegyek két ládát az egyik autóból, s betegyem a másikba, mert szívességből elkértem az üzletből, ahol nagyobb tételben vásároltam, s a kolléganőmmel készültünk visszaadni az igen előzékeny és ismerősök által működtetett boltnak a cuccot. Körülbelül húsz métert kellett megtennem a két autó között, amikor úgy félúton elém állt egy hölgy, csak úgy, és számon kérte, hogy mit cipelek, s mit keres nálam az a két műanyag rekesz, a göngyöleg, amit kies honunkban ambalázsnak hív nemes egyszerűséggel a franciás ízlésű székely. Kicsit furcsállottam a kérdést. Ránéztem a nagyjából velem egykorú, szemüveges – talán kicsivel fiatalabb –, amúgy jól, nyáriasan öltözött és kiegyensúlyozottnak látszó hölgyre. Amúgy szimpatikusnak tűnt volna normális körülmények között. Amúgy. Aztán elgondolkodtam azon is nagy hirtelen, hogy vajon mi a baja velem? Úgy nézek ki? Mint kicsoda? Hogy nézek én ki? S mi a baja velem, s a két üres izével. Válaszoltam, hogy nem az enyém, visszük vissza. Lecsuktam a csomagtartót, és elmentem egy közelben székelő céghez, ahol közben kiállítottak nekem egy számlát. Elkészült, nyomtatták is mindjárt, megnéztem, rendben volt, összehajtottam és zsebre vágtam annak rendje és módja szerint…

Visszamenet az autóhoz mondtam a kolleginának, hogy egy nő üldöz… Hogy baj van azokkal a ládákkal, amelyeket bepakoltam, mert számon kérte rajtam, hogy milyen minőségben… S azt hittem botorul, hogy ezzel véget ért a történet… De nem. Nem ám! Két fiatalemberrel érkezett a nem tudom (hogyne tudnám, csak nem mondom) milyen vállalkozás tulajdonosaként, vagy buzgómócsing ambalázs-felelőseként viselkedő női hölgy… Most már a két férfi is követelte tőlem a szóban forgó ládákat. Mondtam, hogy nem adom. Erre fennen érdeklődtek, hogy milyen boltból hoztam el? Hogy még furább legyen a helyzet, amikor megmondtam az üzletlánc nevét, váltig állították, hogy azoknál ilyen nincs, nem lehet a másé, mind az övék ez a típus, számtalan fellelhető példányban, bárhol, s követelték, hogy azonnal adjam nekik oda! Ekkor még nyugodt lelkiállapotban megismételtem, hogy nem. Nem. Nem! És nem! Nem úgy, mint Trianon kapcsán szoktuk, hanem a ládák ürügyén ragaszkodtam keményen a Nem! Nem! Soha! elvéhez. Még akkor sem, ha úgy viselkednek, mint valami hatóság, mert én becsszóra hoztam el – benne a megvásárolt termékkel –, hogy ne kelljen kézben hurcolnom. Már kezdtek körbeállni a békés és némi izgalomra vágyó járókelők, amikor végre annyira mentünk, hogy feltekertük az ablakokat, és kifordultunk a parkolóból. Azok hárman felírták a kocsi rendszámát. Egy ideig néztük, hogy vajon üldöznek-e?

Megúsztuk. Sikerült visszavinni a két üres ládát az üzletnek. Megköszöntük a szívességet.
Nem állhattam meg figyelmeztetés nélkül, nehogy mások is hasonló üldöztetés és megalázás áldozataivá váljanak. Egy percre se adják oda! Avatatlan meg se érintse! Csak óvatosan a ládákkal!

A név és a cím a fejemben megmaradt. A szerkesztőségnek, a facebooknak és Zuckerberg Marknak – pedig nagy haver – ugyancsak nem mondom el. Azonban, ha tehetem, ezektől soha nem veszek semmit. Egy így viselkedő nagykereskedelmi és szolgáltató vállalkozás ezek alapján – így látom most fortyogó fejjel – bármire képes, bármit számon kérhet csak úgy. Miért vásároltunk? Mit? Vagy miért nem? S hogy mi van a belünkben?… Ezzel is csökkent egyet a komfortérzetem. Ebben a kies, minden oldalról, kívülről-belülről bomlasztott apró hazácskában. Két ládányi súlyos kiábrándultság maradt meg bennem. Ezt nem lehet kiírni. Csak megírni. A többi, az egész groteszk történet, meg a súlya mind odabent marad emészthetetlenül. Cipelem magammal. Nem biztos, hogy elfelejtem. És messziről elkerülöm az általam ismert és immár pejoratív jelzőkkel illetett cég termékeit, mert az emberi tényező, ez a megmagyarázhatatlan és aljas viselkedés árnyéka visszavetül. Pedig székely. Autentikus. Kebelünkből való mocsok. Táplál. És dühít. Akárcsak a mérhetetlen pofátlanság, amellyel nekem jött magától, majd cerberusaival erősítetten ama hölgyemény.

Az írás light (ejtsd: lájt) változata a Hargita Népében is megjelent 2019. július 3-án.

A kép illusztráció. A két ládának nincs köze a történethez. Úgy véljük, a két csomagolóeszköz és annak tulajdonosa(i) ez alkalommal nem sérült(ek). A szerző viszont annál inkább.

 Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.