PÁLCÁT DÖFNI ÁT A TEMETŐ KERÍTÉSÉN

Nicolae Iorga annak idején gyakran mondogatta, hogy „a történelem csúfot űz azokból, akik nem ismerik, hiszen folyton ismétli önmagát”, de amikor most olvasom a híreket, amelyek arról szólnak, hogy a lakatlan vadonban, amelyet az úzokról neveztek el, az Úzvölgyében –, s amely terület közigazgatásilag a Hargita megyei Csíkszentmárton községhez tartozik,bár attól 33, míg a Bákó megyei Dománfalvától (Dărmăneşti) mindössze 25 kilométerre helyezkedik el – világossá válik, hogy mindhiába hajtogatta…

A minap egyik székely ismerősöm megkérdezte, hogy mi a véleményem az 52 betonkeresztről és a nagy ortodox feszületről, amelyet illetéktelenül a hatszáz ott elesett magyar katona fakeresztjei közé helyeztek. Arra is kíváncsi volt, hogy én miként értelmezem a kapcsolódó híradásokat. Mondhattam volna félvállról, hogy közelednek a választások, de kissé megfontoltabban csak annyit szóltam, hogy engem zavar. Mit válaszolhattam volna?! Mást semmit, hiszen éreztem, hogy ezt az embert felháborítják az események, és ilyenkor nem lehet csak úgy tréfával lefedni a dolgot…

Gyorsan befejeztük a társalgást, én viszont nem feledkeztem meg erről az ezeréves határnál történt „összecsapásról”, amelyet elsősorban azok a korlátoltan gondolkodók okoztak, akik csak elszékelyesedett románokban, illetve (esetenként) romanizált székelyekben gondolkodnak, és számukra az már másodlagos, hogy egyformán hősök, a halálban egyenrangúak mind, akik kötelességük teljesítése közben estek el ott. Alapjában véve ebben nincs semmi újdonság, hiszen sokan megátalkodottan azt gondolják, hogy az efféle cselekedetek jelentik a hazafiasság lényegét…

A baj az, hogy a dormánfalviak a maguk nagy „ártatlan” hozzáállásával kiváltották azok reakcióját is, akik túloldalt nem hagyják magukat, s lám, szemeteszsákokat húztak a betonkeresztekre… Fáin dolog ez!!! Úgy-e?

Én ilyenkor az az eset jut eszembe, amely talán a vaslábi románokról maradt fenn. Ha igaz volt. Annak idején a jobbágyként oda letelepített görögkeletiek megfestették egy maroshévízi piktorral Szent Péter és Pál képét a templomuk számára. Csakhogy Pál apostol portréja a megszólalásig hasonlított a szomszédos település, Tekerőpatak bírójára. Úgyhogy a tekerőpatakiak ezt szégyennek vélték, s egy éjjel ellopták a műalkotást, hagyván helyette kárpótlásul egy krajcárt. Új képet rendeltek, de annak is nyoma veszett, és ugyancsak egy krajcáros térítési díj maradt helyette. Az eset többször megismétlődött, mígnem a vaslábiak lemondtak az apostol képi megjelenítéséről. Sokáig nem is kereszteltek Pál névre újszülötteket, mert nem bíztak a szent mennyei közbenjárásában. Állítólag innen származik a mondás, hogy „Otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat…”

Ha nem tudnám, hogy hány ilyen mondvacsinált ok miatt öltük egymást az elmúlt századokban, akkor azt mondanám, hogy nevetségesek a frissen történt események azon a lakatlan vidéken, de nem így van, elgondolkodva vetek keresztet, s mondom magamban: – Bocsáss meg Urunk, kérlek, mert gyarlók vagyunk erősen, s nem tudjuk, mit cselekszünk!

Címképen: Szent Péter és Szent Pál apostol – ismeretlen ikonfestő munkája

Simó Márton fordítása

A jegyzet eredeti román változata ITT olvasható

Septimiu Borbil/ Corbii Albi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.