A TÁMOGATOTT

József huszonéves korában sorra bombázta a szerkesztőségeket a vastag borítékokkal, novelláival és verseivel. Akkor még igazi leveleket küldtek az emberek, így ő is: borítékba tette legépelt kéziratait és bélyeget ragasztott arra. Hja, most már egészen másként van. De ez a fajta levelezés sem ér többet, hiába olcsóbb és gyorsabb, szűrte le József, mert neki nem hozott választ a posta sem, és ezekre a világhálós levelekre sem igen kap választ.

Nincs már annyi jóérzés az emberekben, mármint ezekre a szerkesztőfélékre gondolt, hogy legalább válaszoljanak. Viszont közlik itt is meg ott is a se füle, se farka szövegeket, általában ugyanazokét, amiket nagy tévedésből neveznek írásműnek és sorolnak be az irodalomba.

Aztán egy időre mélabús lett, szomorkás, majd beletörődött. Hogy ez így lesz ezután is. Hogy őt nem értékelik. És ha igen is, akkor sem közlik a verseit, a novelláit. Mert hát igaz is, senki befolyásos ember nincs mellette, mögötte, körülötte, aki egy jó szót szólna valamelyik szerkesztőnek, hogy ezt tényleg érdemes lenne elolvasni, közölni. Mert Józsefnek az a gyanúja, hogy a nem ismerősök leveleit egyáltalán el sem olvassák. De hát a szerkesztőségek annyira tele vannak ismerősökkel, hogy még azoknak az írásai sem férnek be ezekbe a megvékonyodott lapokba. Meg aztán ott vannak a nagyok, akik mindenütt ott vannak, akiket mindenütt közölnek, ugye hát ők az elsők, mert nekik osztják ki a díjakat és ösztöndíjakat, adják ki a könyveiket, őket hívják meg ide meg amoda. Az az igazság, és József ezt teljesen felmérte, hogy hozzájuk képest sehol sem áll. Még csak gyenge kezdőnek sem nevezheti magát. Olyan falakba ütközik, amelyek mintha nem is léteznének, de mégis erősek.

Az egész azzal kezdődött, hogy József kamaszkorában már átrágta magát, a kötelező olvasmányok mellett, több olyan tekintélyes művön, amiket akkoriban nem tartalmi kivonatokból ismertek az emberek és főleg a fiatalok. És azután sem állt le, hanem mind többet olvasott, addig, amíg már a maga történeteit álmodta meg. A maga mondatait fogalmazta meg, s nem a másokét ismételgette. Aztán egyszer csak hozzáfogott, hogy le is írja ezeket. Titokban persze, mint minden költő vagy író.

Nem volt, akivel ezekről beszéljen. Kivel is beszélhetett volna, hiszen kortársait az autók és a sport érdekelte leginkább. Csak írt, javított, újraírt, mígnem úgy érezte, hogy ezzel már ki lehetne állni a világ elé.

Hát ez volt a veszte. Hogy ő azt hitte, ezzel is úgy vannak az emberek, mint például a vesszőseprűvel vagy a paprikával. Elkészítik, megtermelik, aztán ahhoz kerül, akinek arra szüksége van. De nem. A betű körül másképpen forog a világ. Ó igen, most már tudja: a betűből túltermelés van. Főleg versből. Csak azét nyomtatják ki, aki a dolgokhoz közel tud férkőzni.

Józsefnek ez eddig nem sikerült, pedig egyetlen novella, egy-két vers közlése is olyan boldoggá tette volna! Annyi mindent el akart ő mondani az embereknek! Nem kitalált történeteket, hanem olyanokat, aminek a lényege igaz.

Addig biztatta egy jó ismerőse, amíg beleegyezett, hogy szerzői estet szervezzenek neki. Élete legszebb napja lett volna. Eljöttek ismerősei, hogy meghallgassák az ő felolvasott verseit, novelláit, melyek közül párat a helyi lapban olvashattak. Előre mosolyogtak, kezet fogtak vele, amint a terembe érkeztek. A végén az alpolgármester is beszélt. Felkérte az ott lévő politikust, hogy ossza meg gondolatait. Meg is osztotta, nem kérlelte magát sokat: hogy milyen nagyszerű a tehetségeket támogatni. Meg ilyesmiket és nagyon szépeket mondott. József szerényen hallgatta, kiolvasta a sokszor hangoztatott támogatás mögül az ő első kötetét. A sok dicséretből meg a támogatásból.

Pár nap múlva megkereste a még senkinek se mutatott kötettervvel egyik vállalkozó ismerősét. Az semmit nem tudott mondani, mint szerényen fogalmazott, de gratulált a magas szintű támogatáshoz és a pártfogáshoz. – Nem is ismerem, vonta a vállát József. – Tudja, hajolt közel a vállalkozó, én nem akarok összevegyülni a politikával. Elég bajom volt, amikor az akart velem összevegyülni. – Öt perccel azelőtt azt sem tudta, hogy létezem, mondta József a vállalkozónak, azóta sem láttam. Nem is fogja, sóhajtott a vállalkozó, amikor József kiment. Kár érte, hogy így járt, igazán kár.

P. Buzogány Árpád

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.