HIMNUSZ ÉS HIMNUSZOK

Azokban a régi pártállami időkben kettő is volt. Eleinte az Internácionálé járta, bár az nem volt igazi, nemzetközinek tartották. Majd a népköztársaságnak volt egy olyan, hogy: Te slăvim, Românie! Talán nem volt kötelező az iskolai éneklése, bár az is lehetséges, hogy az lehetett, de én nem emlékszem már rá, mert túl fiatal voltam abban az időben… Így morfondírozgatok ismét nemzeti imánk keletkezése évfordulóján és a három évtizede rendszeresített Magyar Kultúra Napja környékén…

Egyébként nagyon ritkán fordult elő velem, hogy dalra kelljen fakadnom csak úgy, még a dalárdába való válogatáskor is csak elszavaltam a kiadott strófát, úgyhogy jó messzire vetődtem mindjárt az iskolai kórustól. Az énektanár szerencséjére. Részben emiatt nem mentem papnak. Nem neki valamelyik plébánosnak, nem, egyáltalán nem erre kell gondolni, ez nem útszéli vagánykodás, hanem arra, hogy botfüllel és kappanhanggal nincs mit keresni a kántoriskolában és a teológián, bár – morfondíroztam később – nemcsak ez hordozza a dolgot, hanem valami hit-féleség is létezik a világon.

Nagy ritkán, ha mindennek ellenére énekelni kellett, akkor csak a tátika-show-nak valamiféle elődjét gyakoroltam, mert, másképp oda lett volna az összhang. Ha mulatságban voltam, akkor elkeveredtem a többi között, kieresztettem én is torkomon, de nagyon, erősen, ahogy szokás. Rég volt ez is, de az olyan helyeken nem ártottam az ordítással senkinek.

Manapság már nem dalolunk. Hol vannak azok a társaságok!?

Aztán lett nagy hirtelen egy másik himnusz. Talán ’77-ben. A Trei culori… A három színtől aztán sokáig nem lehetett szabadulni. Ha kellett, ha nem, hét közben és vasárnap, meg a különböző ünnepeken is használtuk. Reggelente azzal kezdtük a napot, de a pionírgyűléseken, később a KISZ-es foglalkozásokon is fúni kellett. Nem tesz jót egyetlen himnusznak sem, ha feszt előrángatják. Ennek olyan volt a szövege, hogy költőként maga a Kárpátok tehetségtelen géniusza is belerondított.

Ugye emlékeznek rá? Mit tehettünk? Utáltuk, viszolyogtunk tőle, kivert a hideg veríték. Szerencse, hogy került néha egy-egy öntudatos tanár az iskolánkban, aki megelégedett egyetlen strófával, s lazításként azt kérte, hogy zendítsünk rá mindjárt a Gábor Áron rézágyúja kezdetű helyi érdekű örökzöldre. Olyankor meg-megemelkedett a mennyezett, rezegtek kínjukban az ablaktáblák, s még a közeli feleltetés veszélye is elhárulni látszott a fejünk felől. Pedig az aztán hatalmas megpróbáltatás volt, élet-halál vízválasztója, mintha ki kellett volna olyankor rohanni a padsorokból, mint a dekungból, és feltűzve tehetségünk rozoga fegyverére a meglévő/nem-lévő (?) tudás szuronyát, neki kellett menni az ismeretlen tudomány végtelen és túlerőtől súlyos mezejének, ahonnan általában elégtelennel rettentünk vissza, vagy a bukás kelepcéjébe zuhantunk, ami felért egy-egy hadifogsággal. De vígan mentünk, Gábor Áron lendületével, a súlyos rézágyúba vetett hittel, mint halálba menendő Spartacusok.

himnusz-kezirat-kolcsey-1823

Törvénytervezetet készítenének ismét a honi kényszerű éneklésről. Berzenkedik is, akit érint, hiszen „ez” a himnusz nem olyan, hogy ki-ki a magáénak érezze.

Törvény van a magyarhoni himnuszéneklésről is, a Szózat és egyéb hazafias „sallang” használatáról, amivel nem tudnak mit kezdeni a pedagógusok, és az áldozat szerepében szenvelgő okítottak. Unalmas, elkoptatott, iskolás, csapnivaló, bóvli, mint minden, ami kötelező. „Az” a himnusz is.

Belehallgattam néhány nemzet jelkép-dalába. Több náció szublimátumát nézegettem. Szöveget olvastam. Jó párat meg is értettem. Ha nyelvi akadály volt, akkor magam próbálkoztam a fordítással és az értelmezéssel. Kevés volt köztük a szépirodalmi remekmű. Zeneileg többnyire dúr, s durva dallamfaragványok dübörögtek elő a bombardonokból és az üstdobokból. Inkább nehéztüzérségi bomba-dalok és erődemonstrációk, amelyek valami és valaki ellen vezényelhetnék a szentelt vízzel meghintett és olcsó rummal leitatott armadát, a páncélosokat, az atom-erőt és az elefánthadat. Sok-sok tesztoszteronnal neki a porcelán-manufaktúrának! Nem volt túl sok imádság köztük. Talán Schiller verse és Beethoven szimfónia-zárótétele volt olyan, ez a mostani európai himnusz.

És itt a miénk. „Az”. A rendkívüli érzékkel megírt és megkomponált nemzeti ima, amely a zseniális magyar költőtől, Kölcseitől és a sváb Erkeltől származik. 1844 óta használjuk. Mert mi ilyenek vagyunk, azelőtt sem hadakoztunk túlságosan, ha a Boldogasszony anyánkat, a Hol vagy magyarok tündöklő csillaga vagy a 90. Zsoltár című, szívünkhöz közelálló énekekbe kezdtünk.

A himnusszal mi imádkozunk. Felfelé nézünk, és másfajta szférákba emelkedünk. Olyan helyek vannak odafent, ahova nem lehet erőszakkal berohanni és felkiáltani, ott nincsen dübörgés és csinadratta. A lelkek társulnak, és nagy magyar sóhajtásban vannak együtt a közös hitben.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.