EMLÉKCSEREPEK – Buksza és két régi fénykép

Tudom, hogy most sokan az ismerőseim közül furcsát gondolnak rólam, hogy én ilyen vacak és idejétmúlt ajándéktárgyat őrzök a családi ereklyék között. Ez egy buksza, mai szóhasználattal pénztárca, melynek egyik oldalán az Országház látható. Nagybetűkkel írja rajta, hogy: BUDAPEST. Anyai nagyanyám Simó Péterné, született Ambrus Margit hozta nagyon régen ajándékba, és azóta is őrzöm.

Nagyanyám egy rendkívüli asszony volt, nagyapám hűséges oldalbordája. Olyan szeretetben és békében éltek, amilyent manapság nem látni. Kölcsönösen tisztelték egymást, a család szent volt, az unokákért rajongtak, a rokonokat messzemenően tisztelték. Közmegbecsülésnek örvendtek a faluban, mintagazdaságot vittek, mellette vízimalmot, posztóványolót is működtettek.

nagymama

Nagyapám, akármennyire sanyargatták, sosem állt be a kommunista pártba, gerinces székely ember volt, ezüstkalászos gazda, aki nem adta fel egykönnyen.

Gyökér-emberek voltak, akik ragaszkodtak az ősi földhöz. Nagyanyám volt a világjáró: minden második évben eljutott Pestre, és minden évben fogadta a pesti rokonokat.

Mindig a Kossuth Rádiót hallgatták, s bár gazdálkodó, egyszerű emberek voltak, kötelező volt A játék és muzsika tíz percben című komolyzenei vetélkedő meghallgatása. Ma is hallom: “… aki kérdez Cigány György, aki válaszol…”, és vártuk a versenyző nevét… Ha azt mondták a hírek után hogy Budapesten esik, akkor mindig megjegyezték, hogy: ez holnapra idejön… Szóval ezer szállal kötődtek Budapesthez, és erre tanítottak minket is. A hazaszeretetre… Nem menő ma erről beszélni…

Nagy becsülete volt az ilyen ajándéknak. Pláné, ha nagymama hozta, aki megadta a tiszteletet a magyar fővárosnak is, hiszen mindig székelyruhában ment rokoni látogatóba.

A Hősök terén készült felvételen is székelyruhában pózol a fényképésznek. Később úgy döntött, hogy ezt a ruháját a nejemnek adja, amit szintén őrzünk.

A nagyapámmal készült kettős képet később fabrikáltatta a hetvenes években, egy akkori fotoshopos emberrel, és ott lógott az ágyuk fölött haláláig.

hazaspar

Ma is fel tudom idézni magamban, ahogy mondogatja Gyulai Pál Pókainé című huszonkét szakaszos versét: “Emelkedik a nap már a hegyek fölé . . ./ Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!/ Tárogató harsan, tenger nép az útcán/ Szent-páli csatából jő Báthori István. // Fölkel és kitekint, semmit nem hall, nem lát,/ Csak csörgő láncok közt két szerelmes fiát,/ És csak annyit mondhat, több ereje nincsen:/ «Báthori, Báthori, verjen meg az Isten!»”

Hányszor elmondta a kedvünkért!

Áldja meg őket a Jóisten haló porukban is!

Szóval ennek a bukszának is megvan a maga története. Rakosgatom a korondi emlékcserepeket, és most ezek kerültek elő.

Balázs Árpád/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.