MILYEN AZ ASZTALUNK? KIK ÜLJÜK KÖRBE?

Fehér asztalnál ülünk. Többen. Állítólag jó barátok vagyunk. Akár azok is lehetnénk páran, hiszen évek, évtizedek óta ismerjük egymást. Mivel hosszabb ideje annak, hogy nem találkoztunk, mindenkiben megmutatkozik némi érdeklődés a másik iránt. Régi történetek hangzanak el, anekdoták, talán diákkori esetek, amikor Kolozsváron voltunk, amikor Pesten jártunk, amikor Bécsben…

Aztán valaki elővesz egy régi történetet a gyergyói télről. Talán ’86-ban történt, januárban, amikor -37 fokig süllyedt a hőmérők higanyszála. Éppen a jégeralsóról, a hosszú nyelű bugyiról esik szó, erről a megvetett, ám annál áldásosabb ruhadarabról, amelyet annyira restell a férfinép. Viseli, csak nem szívesen beszél róla.

jegeralso-800x800

– Tudjátok-e, hogy milyen volt akkor a gyergyói vasútállomás? – kérdezi az anekdota tulajdonosa. Többen tudjuk. Emlékszünk arra, hogy mi volt a ’80-as években az „állomás, éjszaka”. Valahol a füsttől megbarnult mennyezet magasában egyetlen huszonöt wattos fényforrás üzemelt, a foszlott huzatú várótermi üléseken imitt-amott valahonnan érkezők, s valahova folyton igyekvők gubbasztottak, cigányok, mindenféle pufajkás és állami formaruhás emberek, páran kozsókba burkolózva, botjára támaszkodva pihent egy-két pásztor, kutyástól, kiskatona didergett az egyik sarokban, a másikban pedig hivatalosan nem is létező hajléktalanok aludtak a betonra vetett kartonpapírokon. A lehelet zúzmarává fagyott az arc arasznyi körletében. Néha megreccsent a hangosbemondó, és az állam nyelvén dörgött alá alig artikuláltan valami hang némi késésekről, amelyből csak a száznyolcvan percet értette az ember. A büfé koszos ablakán ákombákom betűkkel írt tábla jelezte, hogy hajnali hat óra előtt nem lesz nyitás, talán adnak majd egy feketét, de pálinkát csak tíz után szolgálnak fel a betérőknek. Esetleg. Ha jut.

allomas_ejszaka

Szóval többünkben felidéződött az a hajnali hangulat. Még a fagyás pillanata előtti kétségbeesett rohangálás is. Mintha kérlelhetetlen tűikkel jégcsapok döfték volna át rosszminőségű cipőink talpát. Ujjaink meggémberedtek a műbor kesztyűben. Hiába húztuk sapkánkat a fülünkre, annyira átható és mindent elárasztó és belülről is szorongató volt hideg, hogy túl minden kétségbeesésen, beletörődtünk forma a fagyhalálba. Alig volt éjfél, s az első vonat hajnali négyre ígérkezett.

De akkor is volt megoldás! Valami óriási véletlennek, s a Gondviselőnek köszönhetően, hirtelen odavetődött a városban élő egyetlen ismerős. Egy régi diáktárs, aki az állomástól alig százméternyire lakott. Perceken belül került kölcsönbe nyeles bugyi, kortynyi pálinka is, és üldögélni, beszélgetni lehetett hajnalig a szerény legénylakás zugában.

Többen azonban nem értik a történetet. Úgy vannak az ilyen mesékkel, mint mi egykor a régi hadfiakkal, akik már-már átúszták a Dunát, a Tiszát, a Dnyesztert, a Volgát, de az utolsó méterekről, mondták, vissza kellett fordulniuk. Pedig oka volt annak is.

Szétesik a beszélgetés. Apróbb szigetek keletkeznek a társaságban. Nem hallani, hogy miről beszél a szomszéd. Látom, hogy az egyik gyerek megpörgeti ujjai közt a BMW-je kulcsát. A másik éppen elnémítja a túl okos és folyton csörgő mobilját.

gyergyo_allomas
A gyergyószentmiklósi vasútállomás napjainkban – valamelyest barátságosabb, mint anno – Fotó: Mapio.net

Odamegyek a villannyal nyekergő zenészhez, s kérném, hogy játssza el nekem a Yesterday című Beatles-örökzöldet. Vagy egy széki lassút. Nem tudja. Azt mondja, hogy nincs meg neki a gépben.

A dal angol és magyar szövege ITT olvasható!

Visszaülök az asztalhoz, amelyen már nem is annyira fehér az abrosz. Átnézek a szomszédok felé. Ott is ülnek. Bárgyú alakok néznek a semmibe. Magányosan bólogatnak, egymagukban dúdolnak valami ócska, kis dallamot, csak úgy, s időnként belekortyolnak a poharukba. Pedig év vége közeleg, számvetés ideje, céges bulik ideje lenne.

Milyen lehet a hangulat másutt, más éttermekben, a távolabbi asztaloknál? Bárgyú bulikban iszunk magányosan és várunk valamire? Vajon mire? De kik is vagyunk mi tulajdonképpen?

Címképen: Szindbád Óbudán – a szobrot Krúdy Gyula születésének 135. évfordulóján (2013-ban) avatták fel Budapest III. kerületének önkormányzata előtt, a Fő téren – Szanyi Péter alkotása Latinovits Zoltán színművészt ábrázolja, aki Huszárik Zoltán filmjében játszotta Szindbád szerepét – http://www.budapest-foto.hu

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.