KARÁCSONYI MINIMUM

Mindig úgy vagyunk ilyenkor, karácsony környékén, hogy összesűrűsödnek körülöttünk az események. Hosszú hetek óta készülünk az ünnepre, végiggondoljuk, hogy kinek mit szeretnénk ajándékozni, melyik rokonunkat, barátunkat, ismerősünket mivel akarjuk meglepni. Vannak olyan praktikus elképzelések is, amelyek a szükségleteink környékén járnak, hiszen tudjuk, hogy a gyermeknek csizma kell, az asszonynak másik kabát, s tisztában vagyunk azzal is, hogy ideje lenne – mondjuk – a számítógépet is újra cserélni.

Szerencsés esetben ezek az ajándékötletek mind valóra is válnak, hiszen olyan használati tárgyakról van szó, amelyeket előbb-utóbb mindenképp be kellene szerezni, s ha már itt az ünnep, akkor hadd lepjük meg szeretteinket és önmagunkat is a legszükségesebbekkel. Amolyan hiánypótló, készlet-kiegészítő és –feltöltő alkalom ez az ünnep.

Nagyon szerencsések azok a lemenők, akik hisznek még a csodákban, akik roppant nagy szerencsének tartják, hogy a Jézuska, illetve közvetlen megbízottja, maga az Angyal lát el minket földi jóval, hogy valamivel boldogabbnak és elégedettebbeknek érezzük magunkat, s kikapcsolva a fogyasztói társadalmat üzemeltető pénzforgást, magunk is részesüljünk az áldásból.

Aztán vannak elrugaszkodottabb elképzelések is, amikor úgy gondoljuk, hogy a környezetünkben élő egyik-másik embernek, kedvesnek, hozzánk-tartozónak szüksége van bizonyos tárgyakra. Sílécet veszünk, virágos bermudát, bakancsot, áramvonalas nájlonbilit, s ki tudja még mit, ami a valószínűtlenül gazdag árudömping során elénk sodródik a bevásárlási lázban. Mert inkább vásárlási jellegű, semmint ajándékozási ez a nagy decemberi felindulás. Van olyan, hogy eltaláljuk, kitaláljuk a célszemély vágyait, de legtöbbször melléfogunk. Akár szégyen, akár nem, igen sok szeretet-csomag a szemétben landol vagy éppenséggel a turkáldák készleteit gyarapítja, ahol még egyszer, valamikor, valaki talán megörvend az olcsó bóvlinak, hogy milyen cuki, s lám, mennyire olcsó, s kár lenne ott hagyni a másodkezek boltjában.

Valahogy a minimum felé kellene tekintgetnünk. A gyökerek, a családi fészkek és a fatornyok felé, mert minden ott van, s minden onnan érkezik. Amíg nem késő. Mert nem a Jézuska vagy az Angyal hozza a sok bóvlit. A Jézuskának és Angyalnak annál sokkal több esze van, nem szórja sem zsebből, sem hitelkártyáról a pénzt. Egy belső, halk hangon szólít meg, hogy forduljunk az otthon, az eredendő Betlehem felé, mert az nem kerül pénzbe, csak a gondolat és mozdulat esik nehezünkre olykor. Sokkal, de sokkal kényelmesebb egy távolabbi városban élvezni az ünnepet a műanyagok, a műérzések és a műprogramok közelében. Holott az igazi karácsony, a Karácsony mindig egy belső faluban zajlik, ahonnan vétettünk. Még a nagyvárosi is. Ha meghalljuk a belső titkos hangot, az a karácsonyi minimum. A maximum, ha eleget teszünk a hívó szónak. Haza kell menni, úttalan utakon, járatlan ösvényeken is el lehet menni odáig. Mert itt, a kinti Európában huzat van, s olyan a világ, amely nem teljesen nekünk való.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s