SZÁZ ÉV MÚLTÁN – Vannak-e még elvárásaink?

Az 1918-as Gyulafehérvári Határozat iránt. Nyilván. Lehetnek még ide vonatkozóan bizonyos reményeink és igényeink, hiszen ez volt, és a mai napig is ez az egyetlen viszonylag korrekt módon megszövegezett dokumentum, amely a románok térfeléről érkezett hozzánk az elmúlt és a most frissen kikerekedett évszázadban. Átvizsgálva a kapcsolódó múltbeli jelenségeket, ráközelítünk a jelenre, és próbálunk valamiféle következtetéseket is levonni, amelyek a jövőben bekövetkező cselekedeteinket irányíthatnák. Esetleg.

Alba_Iulia_Resolution

A sokak által ismert és gyakran hivatkozott szöveg közvetlenül az Erdély Romániához való csatolását egyoldalúan kinyilvánító népgyűlés előtti napokban keletkezett, és több mint bizonyos, hogy a november 30-ról december 1-jére virradó éjszakán is végeztek rajta szövegmódosításokat. Bizonyos passzusok „átemelődtek” a korábbi időkben, még a világháború előtt zajló román nemzetiségi küzdelmek idejéből, amikor nagyjából ugyanez az erdélyi értelmiségiekből álló csoport tevékenykedett –, s akik közül többen is a magyar országgyűlésben politizáltak, hiszen 1899 után immár az aktivitás hívei –, volt gyakorlatuk és jártasságuk arra vonatkozóan, hogy mire van, mire lehet szüksége egy másik nemzet kötelékébe betagozódott kisebbségnek. Ilyen értelemben a Határozat korrekt és nagyvonalú. Nem került be ugyan a végső változatba minden, hiszen a szövegezők közé a végén a Kárpátokon túlról, a Regátból is érkeztek szakemberek – katonák és liberális politikusok –, akik nem voltak képesek azonosulni az erdélyi szemlélettel, s azzal érveltek, hogy 800 ezer katonájuk életáldozata révén jutottak el a tárgyalóasztalig, ugyanakkor ahhoz is ragaszkodtak, hogy ne kerüljön sor az államforma megváltoztatására. Szó sem lehetett egy, a királyság fenntartását vagy a köztársaság létrehozását eldöntő, kiterjesztett és általános választójogon alapuló népszavazás kiírásáról. és arról sem, hogy – esetleg – autonómiákat, további kiterjesztett jogokat adjanak a kisebbségeknek – a (társ)nemzeteknek, ahogy a Határozat fogalmaz, bár a szövegben „embrionálisan” ez benne van. Viszont az értelmezés – a Dâmboviţa-partján – azóta is teljesen más, mint ahogyan Aradon, Nagyszebenben vagy Gyulafehérváron gondolták annak idején. És egészen más az is, ami a Monitorul Oficialban, azaz a Hivatalos Közlönyben 1918. december 26-án, Bukarestben aztán megjelent.

alba-iulia-monumentul-unirii03
A befejezett emlékmű és a koronázási templom felé vezető híd – Fotó: Mediafax

A Határozat keretei az esemény pillanatától folyamatosan változtak, eltérő funkciói voltak, illetve hol elhalványodtak, hol teljesen eltűntek, hogy aztán újra felbukkanjanak a politikai diskurzusban, illetve a jogérvényesítésért folytatott politikai és közéleti küzdelmekben.

Gyakorlatilag létezik egy kezdeti szakasz, amikor a bukaresti törvényhozásba bejutó erdélyi magyar politikusok hivatkoznak rá, igyekeznek a dokumentumban megfogalmazottak mentén érvelni, majd 1932-től ez a törekvés alábbhagy, és jórészt a revíziós igény kezd megfogalmazódni egyetlen járható útként, és immár egyértelműen ez a magyarországi kormányok álláspontja is.

Egyébként a bukaresti vezetés sokáig nem tudott mit kezdeni Gyulafehérvárral, hiszen december elsejét képtelen elhelyezni a köztudatban és a közgondolkodásban, a nemzeti ünnepek januárra – a kis-egyesülés napja január 24. – és májusra koncentrálódtak.
A nemzetközi szintű szerződéseket a királyi Románia felülírja helyi törvényekkel, azzal érvelvén, hogy ezek érvényesek és „erősebbek” a wilsoni-elveknél, vagy a békeszerződésekben foglaltaknál. Erdélyben a 43 nagyobb város közül 34 magyar többséggel bírt a két világháború között. A gazdasági és a kulturális élet is jórészt kisebbségi túlsúlyú – hiszen ekkor még jelentős a szászok és a svábok potenciálja is –, a politikai hatalomnak sokáig csak adminisztrációs eszközei vannak, a vármegyére, a klasszikus önkormányzatokra rátelepíti a saját apparátusát, a prefektusi hivatalokat – igyekszik központosítani –, illetve földreformot hajt végre, amellyel ellehetetleníti az egyházi iskolák és szociális intézmények jól kiépített rendszerét. Az erdélyi magyar politikusok mindezek mellett és ellenére 65 autonómiatervezetet készítenek ebben az időszakban, néhányat fel is terjesztenek a törvényhozás elé.

vasarhelyi_tal
A Vásárhelyi Találkozó előkészítése Molter Károly tanyáján

Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó – amelynek egyik kezdeményezője Tamási Áron – az egyetlen olyan értelmiségi fórum, amely igyekszik összhangot teremteni és a munkába bevonni minden erdélyi magyar társadalmi kategória ifjúsági és értelmiségi csoportjait, ám ezt a próbálkozást a következő évben elsöprik az események. II. Károly román király eltörli a pártokat és a tömegszervezeteket 1938-ban, bevezeti a királyi diktatúrát, létrehozván a Nemzeti Újjászületés Frontját, amely az általa időközben felszámolt polgári parlamentarizmus helyett egy fasiszta típusú rendszer nyitányát jelenti. Ebben a rendszerben hozzák létre felülről a Romániai Magyar Népközösséget, s akkor annak – mint egyetlen nemzetiségi tömegszervezet keretébe – kellett (volna) beilleszkednie minden magyar megnyilvánulásnak, amelynek irányítását Bánffy Miklós (1873-1950) vállalta. Ez a szervezet két évig működött, létjogosultságának a II. Bécsi Döntés vetett véget.

A Második Világháború után az egyesülés ünneplése sokáig nem tűnik fontosnak. Ekkor a két májusi ünnepnap – immár megváltozott dátumokkal működve: május 1., május 8. – és az augusztusi évforduló válik fontossá – 1944. augusztus 23.-án ugrik ki Románia a tengelyhatalmi szerződésből és fejezi be a háborút a győztes Szovjetunió oldalán –, illetve érvénybe lép egy másik fontos emléknap is december 30. – a király trónfosztása és a népköztársaság kikiáltása –, amelynek sokáig az lesz a feladata, hogy beárnyékolja a hagyományos karácsonyi ünnepkört. Az ötvenéves évforduló, 1968 táján figyel fel ismét a pártállam Gyulafehérvárra, amikor úgy ideologizálják meg a dolgot, hogy tulajdonképpen helyes úton jártak az egyesülést kimondók, történetesen a szociáldemokratának beállított Vasile Goldiş (1862-1934) személyét helyezve sokáig előtérbe. Ekkor bizonyos magyar nyelvű kulturális és közéleti lapokban – Előre, Korunk, Utunk, Művelődés – jelentetnek meg ide vonatkozó ideologizáló cikkeket, amelyekben hiteles értelmiségiekkel próbálja megmagyaráztatni a rendszer a megmagyarázhatatlant, hogy jó úton halad az ország és a marxista dialektika értelmében mutatkozik a fejlődés, de egyértelmű, hogy a nemzetiségek lélekszámának apadása ebben a rendszerben szükségszerű. Balogh Edgár (1906-1996), Mikó Imre (1911-1977), Kacsó Sándor (1901-1984), mint kellő rálátású publicisták, valóban hitelesek, ám publikált dolgozataikban nem fogalmazódhatnak meg az aggályaik, azok csak emlékiratokban, esetleg az életük legutolsó szakaszában készített mélyinterjúkból derülnek ki (ez főként Balogh Edgár esetében igaz, aki túlélte az 1989-es rendszerváltozást és volt lehetősége kendőzetlenül írni és beszélni hosszú életpályájáról és annak buktatóiról).

ceau1
A pártfőtitkár látogatása (1968) Fotó: Adevarul.ro

Az 1970-es években Gyulafehérvár és az egyesülés eszméjét maga Nicolae Ceauşescu államelnök veszi kézbe. Az ötvenéves évfordulóra elkészült ugyan az „országegyesítő” Mihály vajda lovas szobra, amely stílszerűen hátat fordít a római katolikus főszékesegyháznak, de a következőkben – miután restaurálnak és helyreállítanak néhány, a románok számára fontos egyesülési helyszínt – már a személyi kultusz és a grandománia szolgálatában állítják a helyet. 1975. május 28-án nagy ünnepséget szerveztek az első egyesülés 375. és a város – Apulum – első említésének kétezredik évfordulóján. Ceauşescu utoljára 1984 nyarán látogat Fehér megye székhelyére egy munkalátogatás keretében, amikor értékes utasításokat ad a város fejlesztésére vonatkozóan.

amza_pellea
Mihály vajda (akit Amza Pellea színművész személyesített meg a játékfilmben) belovagol a Várba (1975) – Fotó: Adevarul.ro

A rendszerváltozás után már 1990-ben döntés születik, hogy december 1-je legyen a nemzeti ünnep. A forradalmi változásokat kirobbantó mozgalmak kezdetét jelző dátumban, illetve a rendszert-változtató napban sem tudnak megegyezni, s mivel a (népi) köztársaság napja is érvényét veszti, a többség konszenzusra jut a gyulafehérvári nemzeti gyűlés évfordulója kapcsán, amelyhez idővel (2012) még hozzárendelik Szent András-napját (november 30.), hogy biztosítva legyen bármely esztendőben a hét közepén is a két munkaszüneti nap, hiszen Románia szereti az ünnepeket. Így jutott el az ország a centenáriumig, amikor az elit megszervezte azt a kirekesztő jellegű megemlékezés-sorozatot, amelynek közelebbről lehettünk tanúi, s amelyben sem a főpapok, sem a felelős beosztású vezetők, de még maga a szász gyökerű Klaus Iohannis államelnök sem emlegette a nemzetalkotó kisebbségeket.

Az Erdélyben élő magyarság szembesül évről-évre egy olyan eseménysorral, amellyel nem tud mit kezdeni. Történtek kísérletek a közeledésre – kisebbségi és anyaországi részről egyaránt – de ezek a találkozások minden egyes alkalommal balul sültek el.
Szőcs Géza költő, író – akkortájt az RMDSZ főtitkára és szenátora a román törvényhozásban – ezeket mondotta 1990. december 1-jén Gyulafehérváron: „Hetvenkét esztendővel ezelőtt, a Nemzeti Gyűlés határozatának elfogadásával a román nép az egész civilizált világ előtt megfogadta a nemzeti kisebbségeknek, hogy szavatolni fogja sajátos jogaikat. Éppen ezért december 1-je jelkép erejével bír az összes romániai nemzeti kisebbségek számára is.” Szőcs javasolná ekkor a közös jövő építését, azt is, hogy ezek a gondolatok kerüljenek be az ország új alkotmányába. Kifütyülik, a beszéd befejezését ellehetetlenítik. Ezzel az első alkalommal gyakorlatilag meg is szűnt mindennemű kísérlet arra vonatkozóan, hogy a magyarság részt vegyen az egyesülés ünnepén. Az új alkotmány szerint (1991) Románia egy és oszthatatlan nemzetállam. A szöveget ratifikáló alkotmányozó gyűlés bizottságának magyar tagjai közül csak Király Károly szenátor nem írta alá. (Az okmányt kézjegyével ellátta az RMDSZ tisztségviselői részéről Madaras Lázár parlamenti képviselő és Verestóy Attila szenátor.)

szocs_geza_1990_mti
Szőcs Géza (1990)

Kétségtelen, hogy az egyik kardinális pont december 1-je vonatkozásában a 2002-es ünneplés volt, amikor Adrian Năstase akkori miniszterelnök Budapestre látogat és a magyar vezetőkkel találkozik a Kempinsky Hotelben. Năstase azt mondta ekkor, hogy a magyarországi politikusok „túllépnek azon a múlton, amely Románia számára az 1918-ban történt újraegyesülés örömét, de Magyarország számára mást jelentett.” Ez az akkori magyarországi ellenzék berkeiben alaposan kiverte a biztosítékot, az erdélyi magyarság különböző irányultságú vezetői – ekkorra már megszűnt az RMDSZ kizárólagossága – egyaránt felhördültek és e magatartás alapján egyáltalán nem látták az anyaországi garanciát, hogy Budapesten valóságosan, érdemben és hozzáértéssel foglalkoznának a határokon kívül rekedt magyarok sorsának megnyugtató rendezésével. Năstase 2004-ben elutasítja Gyulafehérváron azt a lehetőséget, hogy a magyar állam kettős állampolgárságot adjon a határon túl élőknek, szankciókat helyez kilátásba azon román állampolgárok esetében, akik élnek ezzel a lehetőséggel. Eközben azonban „lemásolják” a törődést és nagy intenzitással látnak hozzá a moldáviaiak honosításához. Ne feledjük, ekkor Románia már elnyerte a NATO-tagságot! A szocialista kormányok tesznek még pár kísérletet a magyar-román közeledésre, de Bukarest számára ez már nem jelent túl sokat, hiszen az ország arra az orbitális pályára állt, amelyen immár a tehetetlenség is elviszi Brüsszel irányába. Az EU-tagságig ekkor már csak három év van hátra, amelyet Románia 2007. január 1-jén sikerrel abszolvál. Ettől a pillanattól kezdve már nincsen szükség semmilyen segítségre, lobbizásra a nemzetközi porondon. Elhidegül, formálissá válik a magyar-román viszony.

basescu_szasz
Basescu és Szász

A romániai magyarság érdekvédelmi szervezetei minden adandó alkalommal hangoztatják a meg nem adott jogokat. Markó Béla szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke 2008-ban a jogfosztás napjának nevezi december 1-jét. A következő évben Szász Jenő a Cotroceni-palotába látogat, ahol Băsescu elnökkel közösen „ünnepel” – ám ez a gesztus nem nyeri el az Erdélyben, illetve az anyaországban élők tetszését. 2010-ben a budapesti román nagykövetség a Nemzeti Színházban szeretett volna megemlékezést tartani, de ez a próbálkozás nem sikerül. Ugyanakkor a Noua Dreaptă nevű félkatonai, fasiszta szervezet Marosvásárhelyen tartott demonstrációt. A következő években ugyanez a szervezet bukkan fel Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Időközben megjelenik a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (MVIM) Erdélyben, amelynek tagjait folyamatosan zaklatják a hatóságok. Két tagjuk ellen 2015-ben eljárást indítanak, és vitatható módon elítélik, szabadlábra helyezik, majd egy perújrafelvétel során ismét börtönbe zárják a két aktivistát.

Mivel felerősödött az autonómiaigény – legalábbis léteznek ezt célzó menetelések, nagygyűlések és őrtűz-gyújtások –, a megtorló akciók is jelentősek a párhuzamosan működő hatalmi ág, a prefektusi hivatalok részéről. Mintha ezek az intézmények arra lennének hivatottak, hogy ellehetetlenítsék a székely/ magyar törekvéseket.

A történeti igazság a miénk. Amíg létezik itt jelentős magyar népesség, amíg a Székelyföld összefüggő őshonos lakossággal rendelkezik, nem szabad feladni ezt a küzdelmet. Új és új formákat kell találni, hogy közeledni lehessen a transzszilvanista gondolatkörhöz, megkeresni és erősíteni azt a gondolkodásmódot, amely köré bevonhatók a román, illetve a más anyanyelvű partnerek is. Mert léteznek.

ÍRÁSUNK A TOVÁBBIAKBAN FRISSÜL!

Címkép: Raul Ștef/ Inquam Photos 

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s